25. novella

Az úr, enyhén gyűrött kék öltönyben, aki ebben a percben épp átvág a rosszul megvilágított utcán, s kicsikét tántorog, teljesen részeg, s célja egész egyszerűen csak annyi, hogy hazajusson. Nem szokatlan, hogy részeg, habár általában jól bírja az italt; a szokatlan az, hogy hogy viseli a részegséget. Máskor veszekedős, makacs, furfangos és sértődékeny szokott lenni, zaklatja a békés hölgyeket, és egyfajta félénk gőggel bámulja a tűzoltókat. Szidalmazza a lovakat, és célzásokat tesz a kutyákra. Általában meg van győződve róla, hogy sekélyes társadalomban él, amely megérdemli, hogy lenézzék és kigúnyolják. Ezen az estén ebből a kezdő gondolatból kiindulva, mely gyakran vezeti a lerészegedéshez, kész megérteni, hogy ő is, mint a világ része, érdemes a megvetésre. Felelősséggel tartozik; zavaros, illuminált fejében olyasmik bukkannak fel, mint az eredendő bűn, az osztályharc, Tibet. Még időben van ahhoz, hogy új életet kezdjen? Milyen példát mutat a gyerekeinek, ha így, részegen megy haza? És a felesége ilyen hitvány férjet érdemel? A „hitvány” szó tetszik neki, jó meghatározásnak érzi, illik egy olyan emberhez, aki közel van a megváltáshoz. Legyen így: addig sétál éjjel, amíg a legocsmányabb részegsége el nem múlik, aztán elmegy beszélni a feleségével, akit tisztel, s aki kedves neki: ő nem azok közül a férfiak közül való, akiknek a bögyükben van a feleségük, csak mert nap nap után ugyanazt az arcot látják. Abban a pillanatban egy elhaladó villamos füttye eszébe juttat valamit. Mit is? Koncentrál. Édes istenem, pont aznap délután ölte meg a feleségét, fejbe vágta egy vasrúddal! A kiáltások. Átjárja a rémület, kezét a fülére tapasztja. Nevet. Ravaszkodik. Nem megy haza. Vagy feladja magát, vagy beáll szerzetesnek. Hirtelen megcsapja az éjjeli levegő. Úgy rémlik neki, nincs is felesége. Mire szolgál a jó szándék, ha az embernek nincs is felesége? És hogy lehet megölni egy ilyen asszonyt? Megáll, már amennyire képes rá, próbálja megérteni, hogyhogy nem volt soha felesége. Mindenkinek van. Ki ő, egy kutya? Hogy tudott a felesége nem hozzámenni? Vagy ő volt az, aki nem vette el? Az esküvő napja előtt megszökött egy eretnek pappal. De nem ő az a pap? Az a nő vele szökött meg? Vagy valaki mással? Ki szökött meg? „Micsoda szajha” – mondja, és sírva keresi a kulcsot a zsebében, arcán a megvetés fintorával.

33. novella 

Idővel a várakozás megszállottja lett. Szeret várni. Pontosság, gyűlöli a pontosakat, akik mániákus precizitásukkal megfosztják az üresjáratok hihetetlen örömétől, amikor nem történik semmi emberi, semmi kiszámítható, semmi aktuális, melyben minden a jövő lelkesítő, meghatározhatatlan szagával van átitatva. Ha a találkozó egysaroknyira van, szereti megjátszani a lehetséges félreértések egész sorozatát: egyik saroktól a másikig megy, visszatér, körülnéz, vizslat, átmegy az úton; a várakozás kalandossá, nyugtalanná, gyermekivé válik. Volt idő, amikor tíz perc késés néma dühöt váltott ki belőle, mintha megsértették volna. Most már tizenöt, húsz perc késést is igényel. De igazi késésnek kell lennie; nem úgy, hogy csak ő megy oda hamarabb. Néha mozdulatlanul várakozik; talál valamit, amire leülhet, megtámasztja, lóbálja a lábát, nézegeti a cipője orrát, méghozzá teljes odaadással; olyasmiket csinál, amiket a nap semelyik másik percében nem tehetne meg. Ha elhúzódik a késés, lábat cserél, tanulmányozza a térdét, aztán leveszi a kalapját, és figyelmesen szemügyre veszi a bélést; kibetűzi a kalapos nevét és címét; visszateszi fejére a kalapot, majd elcseveg egy kicsit magával, mintha most találkoznának először: beszél az időjárásról, a divatról, még a politikáról is, de csak óvatosan, hisz sosem lehet tudni, hogy a másik mit gondol. Szereti védett helyekre megbeszélni a találkozókat, például árkádok alá, melyek lehetővé teszik, hogy hosszan sétáljon, megízlelhessen bármiféle késedelmet, egy vendégeket váró házigazda lassú kényelmével, akárcsak egy kert közepén. Lényegében a várakozás alatt övé lett a sarok, itt fogadja a vendégeit, és a késés lehetősége az ő nagylelkű ajándéka a messziről jött idegeneknek – miközben maga mindig otthon van. Ha viharos szél támad, templomokba javasolja a találkozót. Ha utoléri az eső, előszeretettel menekül be a templomba, mely szinte mindig sötét és elhagyatott, így gyakorolhatja a várakozás rejtett együttérzését. Megszámolja a gyertyákat, egy biccentéssel üdvözli a kisinges árvát tartó Szent Antalt, és kitartóan néz az oltárnál, testét ellazítva, mindenféle türelmetlenségtől mentesen, titkos reménykedéssel a megidézett várakozásban, mely élete fő műve. 

23. novella

Jóval hajnal előtt ébred, azzal a riasztó meggyőződéssel, hogy bűntettet követett el. Már jó ideje nyugtalanok az álmai, és gyakran szakítják meg felébredések. Reggelre a lepedője mindig összekuszálódik, szétzilálódik, mintha órákig harcolt volna egy tekergő kígyóval. Eszébe villan, hogy ezeken az éjszakákon talán bűntettet készített elő, egy könyörtelen és barbár vállalkozást, melyet ezen az éjjelen végre is hajtott. Nem ritka, hogy még órákkal napfelkelte után is kínozzák a rémálmok. Úgy gondolja, bűncselekményt álmodott, melyből elszörnyedve ébredt fel, s melyet a tudattalattija csendes temetőjébe hantolt el. De nem hantolta el az aggodalom, a rémület érzését, és a hatalomét, mely minden bizonnyal felébresztette szándékait az álomban, mely hosszúnak, bonyolultnak, zegzugosnak, döntőnek ígérkezett. Talán, gondolja, ez után az éjjel után nem lesz több rémálma, és békén pihenhet. Talán bérgyilkos volt álmában, aki egy rejtélyes hatalom utasításait követte. Nabukonodozor már csak az álmokban él, de az árnyak közt továbbra is szörnyű bűntettek megbízója. Ő gyilkolt, most megmenekült. A Király nem ad neki többé ilyen parancsokat; az alvók népe bérgyilkosok tömege.

Nyugtalan, felkel, szeretne körbesétálni a házban, várva, hogy a teste lecsillapodjon; azt veszi észre, hogy reszket. Elborzadva megáll. Egy félig nyitott ajtó alatt vérfolt növekszik. Még álmodik? Egyik álomból a másikba került? Vagy ebben a házban tényleg elkövettek egy bűntettet? Az álmokban a halottak tudnak a padlón vérezni? Lassan kinyitja az ajtót. A sötétben mintha meglátna egy fekvő testet a szoba közepén. Nem mer lámpát gyújtani. Nézi a vérfoltot, mely egyre nő; visszavonul, meghúzódik a szobájában, remeg. Mi veri az ablakokat? A szél, egy éjjeli madár, egy ág, egy kéz? Rögtön emlékezni kezd az álmára. Hatalmas, nőarcú madár száll keresztül az éjszakai égbolton, egyenesen feléje, zajtalanul, hihetetlenül lassan. Az arc, melyet lát, figyelmes és türelmes. De vér áztatja, mely egy széles sebből folyik. Ez az arc küzdött, de most megérkezett. Most már érti a nyugtalan éjszakákat, és hogy miért okozott rémületet az álom. Hirtelen felkapcsolja a villanyt, a vérfolt eltűnt, kitárja az ajtót, nincs ott semmi, sehol egy holttest, csak egy félig nyitott ablak.

*

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Giorgio Manganelli: Centuria: cento piccoli romanzi fiume (részletek), Adelphi Edizioni, Milánó, 1995