Florin Irimia: Cute
Fotó: Whitepixels / Wikpédia
Florin Irimia: Cute

A Ceaușescu-diktatúra alól felszabadult Romániába rengetegen érkeztek Nyugatról a kilencvenes években, hogy örökbe fogadják a túlzsúfolt árvaházak valamely lakóját - Florin Irimia egy ilyen amerikai-román találkozás távlatait mutatja meg Szonda Szabolcs fordításában.

Romániába készültek jönni, hogy gyermeket fogadjanak örökbe. A kilencvenes éveket írtuk, amikor mindenki ezért jött Romániába. Az árvaházak olyan zsúfoltak voltak, mint manapság a börtönök – csak sokkal rosszabb körülményekkel.

A gyermek egy nagy, zöld szemű cigány kislány volt. A szülei nem kértek belőle. Már úgy is túl sok „kölök” volt a nyakukon, mihez kezdjenek vele is? Jake és Jill örültek ennek. A kislány az övék lesz. Ők akarják. Annyira, hogy hajlandóak tekintélyes összeget fizetni érte. Egy ilyen kicsi lány sokkal értékesebb volt, mint egy nagyobb gyermek. De nem töprengtek ezen. Jól álltak anyagilag. Úgy tervezték, hogy kibérelnek egy lakást a városban, amely a legközelebb van a falucskához, ahol a kislány szülei laknak. Ügyvédet és tolmácsot fogadnak (voltak ott ügyvédek és tolmácsok?), beszélgetnek a szülőkkel, ajánlatot tesznek, remélik, hogy azok elfogadják, vagy hát, így vagy úgy, egyezségre jutnak, tudták ezt.

Már azon gondolkodtak, hogy mi legyen a neve. Holly. A férfi édesanyjának emlékére. Holly, és talán még egy második keresztnév, egy román. Milyen lánynevek vannak Romániában? Alina, Mihaela, Roxana. Furcsa nevek, kelet-európaiak. De nem csak ezek. Van még Cristina is, például, vagy Delia, Maria, Bianca, Claudia, Emilia, de akár Laura is, ha úgy akarják. Bárhogyan is, ha két neve lesz, ha nem, Hollynak egyszer csak megmondják (amikor 18 éves lesz? korábban?), hogy egy névtelen falucskából fogadták örökbe, egy világvégi országból, és biztatják, hogy látogasson haza, nézze meg saját szemével a szülőföldjét. Kalandos és váratlan fordulatokkal teli utazás lenne, a nyári szünidőben, talán épp a középiskola elvégzése után. Mindenképp nyáron. De addig is felnő velük Marylandben, tősgyökeres amerikaivá válik. Természetesen előbb el kell jönniük érte, és magukkal vinniük. A kilencvenes évek Romániájából. A diktatúra alól épp csak felszabadult, visszamaradott, barbár, bizonytalan országból, amelyet Európa talán legkegyetlenebb kommunizmusa gyötört meg. Hol is van pontosan a térképen?

Azon a nyáron, amikor megismertem Jake-et és Jill-t, éppen befejeztem a kilencedik osztályt, és enyhe türelmetlenséggel vártam a tizediket. Egészen jól tudtam angolul, elkezdtem kosárlabdázni a foci kárára, mert arra eléggé ráuntam, olvasgattam, nem többet, mint a többiek, Bob Dylan-t, Pink Floyd-ot, a Doors-t hallgattam, és eléggé gyakran másztam meg a Csalhót. Még nem dohányoztam, bár egy-két cigarettát már elszívtam, és fogalmam sem volt, hogy mit jelent az örökbefogadás. Nem tudom pontosan, hogy apukám hogyan ismerkedett össze velük, de sejtem, hogy az ügyvéd révén, akinek közvetítenie és törvényesítenie kellett az örökbefogadást, és aki gyermekkori jóbarátja volt. Valószínű az is nyomott a latban, hogy Jill franciatanár volt, akárcsak apukám, bár apukám egészen jól beszélt angolul is, adott ponton tanítani is akarta, csakhogy nem kapott hozzá állást. Nem utolsósorban Jake is az oktatásban dolgozott, egyfajta főtanfelügyelő volt az államában. Nem először láttam amerikai házaspárt, bár az elsőt sok-sok évvel korábban és csupán néhány óráig. Akkor megdöbbentett beszédük hanyag lazasága, töretlen jókedvük és a magabiztosságuk, most pedig nem tudtam mást tenni, mint hogy megállapítsam: ez a kettő is nagyjából ugyanilyen.

Szinte azonnal megismerkedtem velük, ahogy megérkeztek a hegyvidéki városkába, ahol akkoriban laktam, és aztán a két-három hét alatt, amíg várták, hogy magukkal vihessék a lányukat Amerikába, majdnem naponta találkoztunk. Főleg én kerestem fel őket a bérelt lakásukban, de néhány alkalommal többé-kevésbé formálisan meghívtuk őket vacsorára, hozzánk, illetve egyszer a nagyszüleimhez is. Jake nagy rajongója volt a sülteknek, és – nem kis derültségünkre – megtanulta kimondani románul azt, hogy „marhabélszín”, Jill pedig, bár évek óta nem mosogatott kézzel, hanem egy külön ezt a célt szolgáló gépet használt, ezúttal nem ódzkodott újra megtenni, sőt, azt mondta, egyenesen szereti, mert arra emlékezteti, hogy amikor kicsi volt, így segített az édesanyjának, ha vendégeik jöttek. Én is szerettem velük időzni, mindenféléket kérdeztek, mintha arra készülnének, hogy engem fogadnak örökbe, én pedig legjobb tudásom szerint válaszolgattam, néha részletesebben, máskor szűkszavúbban, attól függően, mekkora szókészletet igényelt a kérdés. Néhányszor a városban is sétáltunk, ragaszkodtam ahhoz, hogy megmutassam nekik azt a néhány „turisztikai látványosságot”, amit fontosnak tartottam, de ahhoz is, hogy elvigyem őket „a völgyön túlra”, ahol régen nagymamámmal kóboroltam, és szerettem is ezt, mert ott már megszabadultunk a kommunista lakótömböktől, házak tűntek fel, düledezők ugyan, de nem rondábbak, mint a tömbházak. Ilyenkor valóban úgy néztünk ki, mint egy család, az angoltudásom pedig, a kiejtést is beleértve, lényegesen feljavult, annyira, hogy amikor egyik reggel felhívtam őket, hogy megérdeklődjem, van-e kedvük valami kiruccanáshoz, Jill azt mondta: egy pillanatig azt hitte, egy amerikaival beszél. Wow!

Aztán egy napon megkapták a jóváhagyást, hogy magukhoz vehetik a kislányt, és mert apukámmal ellentétben én addig nem láttam őt, megjelentem náluk, boldogan, hogy tanúja lehetek egy ilyen fontos történésnek. Előre jelezték, hogy ne csengessek, amikor odaérek, mert abban az órában a kislány valószínűleg alszik, de én izgalmamban megfeledkeztem erről, és úgy csengettem, ahogy szoktam, háromszor egymás után, Jill pedig azonnal ajtót nyitott, és nem a szokásos fáradtságát hozta, hanem hirtelen fiatalabbnak, de idegesebbnek tűnt: megrótt, hogy meggondolatlan voltam, én pedig egyszerre éreztem magam hülyén és voltam büszke, mert amerikai nő addig még soha nem hordott le. Apukám felkészített, hogy amikor meglátom a gyermeket, mondjam azt, hogy cute, ezt a szót még nem ismertem, s mivel ebben a kontextusban tanultam meg, gondolatban mindig Holly arcát társítottam hozzá, amely nem volt feltétlenül cute, de csúnya sem, úgy festett, mint bármelyik kisgyermek, gyűrött volt, és mintha földönkívüli szülők nemzették volna. Úgyhogy azt mondtam nekik: cute, so very cute, ők pedig el voltak ragadtatva ettől; amúgy tényleg sok redő volt a testén és az arcán [a románban a „cute” a ’redő’ többes számú alakja – a ford.], úgy néz ki, tűnődtem, mint egy sharpei-kölyök, bár csupán folyóiratból ismertem ezt a kutyafajtát.

Azt hiszem, még úgy egy hét telt el, és Hollyval együtt visszamentek Amerikába, de csak miután egy ropogós húszdollárost nyújtottak át nekem, „az erőfeszítéseimért”, mondták, és azt is, hogy „vennem kéne belőle valami szépet magamnak”. El is bizonytalanodtam, hogy sértőnek vagy hízelgőnek érezzem-e ezt, aztán az utóbbi mellett döntöttem, de fenntartottam magamnak a lehetőséget, hogy meggondoljam magam. S bár nagyon sok szép dolog lett volna, amit megvásárolhatok magamnak abból a pénzből, végül nem vettem semmit, mert ez azt jelentette volna, hogy meg kell válnom a bankjegytől, és mivel ez nemigen akaródzott, hosszú ideig megőriztem emlékbe, míg aztán egy napon egyszerűen elveszítettem.

Aznap, amikor az amerikaiak hazaindultak, megkérdeztem tőlük, hogy visszatérnek-e majd Romániába. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy elsírom magam, aztán mégis sikerült visszafognom. Azt felelték, hogy, őszintén szólva, ha el is jönnek újra, az nem egyhamar lesz, de hátha eljövök én hozzájuk valamikor. Azt mondtam erre, hogy igen, jó ötlet, bár a szívem mélyén nem igazán tudtam eldönteni, hogyan valósíthatnám meg, és igazam is lett, mert soha többé nem láttam őket, legalábbis hús-vér valójukban.

Teltek az évek, Holly felnőtt, lassan, de biztosan tősgyökeres amerikaivá vált, nagy, fehér, tökéletes fogakkal, sharpei-vonásai pedig felszívódtak, mint ráncok a hialuronsav-kezelésben. Időnként még kaptam tőlük levelet, karácsonykor pedig kötelezően üdvözlőlapot; mindig tettek mellé a borítékba egy-egy fényképet a lányról (vagy egymagában volt rajta, vagy velük), meg egy-egy nekem szánt húszdollárost is. Amikor tizennyolc éves lett, elmondták neki, hogy örökbefogadták, és akkor némi gondok adódtak, identitásválság lázadással tetézve, a kamaszkori zűrzavar talaján, de végül Holly túllépett ezen, viszont soha nem érdekelte, hogy megnézze, hol született, úgyhogy a visszaút a gyökerekhez nem jött létre. Soha nem nehezteltem rá ezért, bár bevallom, szerettem volna megismerkedni vele. (Nyilván megpróbálhattam volna írni neki, de valahogy nem éreztem semmiféle késztetést erre, talán amiatt is, hogy korábban már írtam egy kanadai lánynak, Brooks volt a neve, de nem lett semmi a levelezésünkből.) Valamennyi idővel a távozásuk után apukám elmondta nekem, hogy Jake nemcsak a marhabélszínnek volt nagy rajongója, hanem a whiskynek is, amelyből tekintélyes mennyiségeket volt képes legurítani a torkán, és ez fölöttébb szomorúvá tette Jill-t. Tulajdonképpen Jill gyakran volt nagyon szomorú, mindenféle más okból is, beleértve, hogy nem lehetett gyermeke, aminek, úgy tűnik, legalább részben köze volt Jake azon hajlamához is, hogy azt a rengeteg whiskyt magába töltse.

Apukám egyszer benézett hozzájuk néhány évvel később, amikor a Kanadába emigrált rokonait látogatta meg, de ezután többé nem látta viszont az amerikaiakat, bár azt követően még volt néhány levélváltás és két-három telefonhívás közöttük.

Aztán 2013-ban Jake ismerősnek jelölt a Facebook-on, én pedig gondolkodás nélkül visszajelöltem, bár nem tagadom, hogy csalódtam, amikor megtudtam a kapcsolatfelvétel okát. Nem feltétlenül velem akart kommunikálni, csak kénytelen volt, mert apukám e-mailcímét akarta megtudni. „Nincs meg neked?”, csodálkoztam el. „Van egy, amire többször írtam neki, de nem válaszolt, úgyhogy gondoltam, talán már nem használja.” „Ugye tudod, hogy megint elvált?”, kérdeztem. „Nem, nem tudtam.” „Hát igen. Lehet, hogy emiatt nem válaszolt neked. Elfoglalt volt. Mert újra is nősült.” „Hm, nem vesztegette az időt, az biztos.” „You can say that again”, mondtam, aztán elküldtem neki az e-mailcímet, bár szinte biztos voltam abban, hogy ugyanaz, mint amelyik már megvan neki. „Igen, ez az, amelyik nekem is megvan”, mondta Jake. „Mióta nem beszéltél vele?”, kérdeztem. „Hát, talán már egy éve. De az is lehet, hogy több...” „Igen, Jake, ez nagyjából épp annyit vett fel, Jake...” „Sajnálom. Azt hiszem, téged is eléggé nyomaszt ez az egész.” „Igen, Jake, így van. Tulajdonképpen, hogy őszinte legyek, én is kábé ennyi ideje nem beszéltem vele.” „Tényleg?” „Tényleg.” „Nagyon sajnálom.” „Nem jobban, mint én, Jake. Nem jobban.” „Hm, igen.” „Jake, te ugye nem tetted volna ezt?” „Mármint hogy elváljak Jill-től? Soha! Bár egyszer már én is elváltam. Az első feleségemtől. A középiskola elvégzése után rögtön összeházasodtunk, mondhatni, nagyon szerettük egymást akkor, és azt hittük, hogy életünk végéig együtt maradunk, de ez nem sikerülhetett, gyermekek voltunk még az elején. Viszont barátok maradtunk. Néha még most is írunk egymásnak.” „Ez nagyon szép, Jake, nagyon szép. Nem tudtam erről az epizódról, de megértem. Azt is, hogy egyszer elválni. Akár kétszer is, ha balszerencsés vagy. De háromszor? Ez mit jelenthet?” „Nyitottnak kell lenned a változásra, Florin-Edward (így szólított, Florin-Edwardnak). It’s the only way to cope. Mindnyájan változunk, te is. Házasember vagy?” „Igen.” „Na látod, korábban nem voltál az. Emlékszel, amikor kosaraztál? Amikor küldtem neked azt a pár sportcipőt és a kosárlabdát, amire annyira vágytál?” „Hogyne, Jake, hát persze.” „Lám, most már nem kosarazol, a labda azóta valószínűleg elkopott, hasznavehetetlen, a cipő pedig szétszakadt, kidobtad.” „A cipő valóban a szemétbe került, de a labda még megvan. Ráadásul ezek tárgyak, Jake, mi pedig emberekről beszélünk. És ugyan már nem kosarazom, de ez nem azt jelenti, hogy gyűlölöm a kosárlabdát, sőt, ellenkezőleg. Nem ez volt a legjobb a hasonlatod.” „Sure, I guess. Bár néha az emberek gyorsabban elkopnak egymás között, mint a tárgyak. But OK, you’re right. Viszont fenntartom azt, amit a változásról mondtam. Fogadd el, ne szegülj ellen, hiába is tennéd.” „Mintha könyvből beszélnél, Jake. Vagy inkább azt mondom, pontosan úgy beszélsz, mint egy amerikai.” „De hát amerikai vagyok.” „Figyelj, Jake, ez a lány, akit elvett feleségül, huszonkét éves, érted? Huszonkettő. Egy picit még Hollynál is fiatalabb. Mit gondolsz erről? Mi lenne a véleményed, ha egy veled egykorú pasas azzal jönne hozzád, hogy meg akarja kérni Holly kezét? Úgy, hogy már van felesége, de azt hajtogatja, elválik tőle, hogy elvehesse a lányodat? Nna, mondd csak, hogyan reagálnál?” „Hát, biztosan nem jól.” „Nem bizony, de nem ám. Csak azért, mert cute, még nincs joga ahhoz, hogy családokat romboljon szét.” „Mit mondtál?” „Azt, hogy csak azért, mert cute, nincs joga ahhoz, hogy családokat romboljon szét. Mármint a lánynak.” „Értem, csakhogy te nem vagy az apja. Most a te hasonlatod nem a legjobb.” „Lehet. Csak azt akartam, hogy értsd, milyen rossz érzés, hogy... végül is mindegy, nem számít. Tudod, mire gondolok, Jake? Arra, hogy boldogabb lennék, ha engem fogadtatok volna örökbe akkor...” „Hahaha, ez most hogy jön ide?” „Nem tudom, csak töprengek. Mi lett volna, ha anno Holly helyett engem visztek magatokkal? Ha én élnék azóta veletek Amerikában?” „De hát ez teljesen lehetetlen lett volna. Mi érte mentünk oda, vagyis hát valakiért, aki olyan, mint ő, érted, ugye?” „Értem, Jake, értem. Csak elmondtam. Igazából tréfáltam, feltételes módban. Bár fenntartom a véleményem...” „Hogy boldogabb lennél? Nem tudhatod. Tényleg nem. Talán az lennél, talán nem. Úgy értsem, hogy most nem vagy az…?” „Nem, Jake, nem vagyok.” „Sajnálom.” „Én is. Mondd csak, Holly boldog?” „Ezt tőle kell megkérdezned, azt hiszem.” „Igen? Miért?” „Mert egyedül ő tudja megmondani.” „Jól van, így lesz. Take care now”, mondtam, mert hirtelen minden kedvem elpárolgott attól, hogy angolul beszéljek. „And thanks for everything!” „Yeah, don’t worry about it! And you take care as well.” És nagyjából ennyi volt az egész. Azóta nem beszéltünk, bár lájkoltuk párszor egymás bejegyzéseit és fotóit. Egy alkalommal ráírtam Hollyra is, de nem válaszolt. Többek között azt is megkérdeztem tőle, boldog-e. És viccből azt is, hogy lenne-e kedve örökbefogadni engem. „Cute”, úgy képzeltem, ezt válaszolja, „very cute”. De semmit se írt vissza. Még egy árva emodzsit sem.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Florin Irimia: Cute. In: Uő: Bărbatul din spatele ceții. Iasi, Polirom, 2021.

A cikk szerzőjéről
Florin Irimia (1976)

Író, műfordító, egyetemi adjunktus. Legutóbbi kötete magyarul: A kínai kisautók rejtélye és más történetek (Lector, 2022)

A fordítóról
Szonda Szabolcs (1974)

Műfordító, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. Legutóbbi fordítása: Florin Irimia: A kínai kisautók rejtélye és más történetek (Lector, 2022)