Soler

„Igazi koffeinfüggő vagyok” – mormolja Soler. Egyik kezében műanyag pohár gőzölög, a másikban elektromos cigaretta fénylik. Közben minden egyes padlódeszkát bejár; kifényesíti őket a cipőtalpával, ugyanis táncolva jár és járkálva beszél. „Nem Arisztotelész példáját követem”, ismeri be, amikor kérdőre vonják, „de annyi bennem a kétség, hogy mindig mehetnékem van.” Tátott szájjal hátraveti a cápáéra hasonlító fejét. Fogpótlásai és sápadt írisze így fejjel lefelé láthatók. Amikor valaki közbeszól és szendvicset említ, kitör a nevetés; méghozzá Solerből, mert épp ő beszélt. Hátraveti a cápáéhoz hasonlatos fejét és mennydörög. Kimegy, aztán visszatér. Kettőt lép oldalra, egyet hátra és hármat előre, hogy a kör középpontjába kerüljön. Közben kifejti, mihez fog kezdeni az ágyát tartó könyvhalommal: „Négy év várakozás áll előttünk: én majd nyugodtan olvasgatok és figyelem, ahogy összedől a világ.”
Megrázza a mustárostubust a félig nyitott szendvics fölött. Nem jön belőle. Tökéletes tervet vázol fel a magánszektor kultúrpolitikájáról, de a mustárral nem boldogul. Felnevet. Valaki leveszi a kupakot a tubusról, a mustár pedig már jön is. Soler rág. Rág és az asztaltársaság tagjait simogatja a tekintetével, amely épp olyan szelíd, mint a legfehérebb habok Mar del Plata partjainál. Várja, hogy hozzászóljanak a tervhez, hogy elmondják róla a véleményüket.

Anastasia

„15 perce beszélsz, én pedig 15 perce vagyok boldogtalan” – szaladt ki Anastasia száján egy quilmesi házibuliban. A vádlottat Raviolinak hívták, mert sosem lehetett tudni, mikor éri el a forráspontot. A vádpontok: kérés és engedély nélkül követte a buliba, kerülte a tekintetét, megállás nélkül szónokolt, delirium tremenst okozott, eltűnt három évre, a másik szavába vágott.

Sok beszédnek sok az alja. Anastasia faképnél hagyta, hadd tartogassa a két, majdnem teli műanyag poharat, és többedmagával az étkező felé vette az irányt, hogy azzal táncoljon, aki tényleg érdekli.

Két nappal később, miközben pattogatott kukoricát ettünk, elmondta, hogy azt hitte, ezután Ravioli majd felül a motorjára és üvöltve menekül a pánamerikai főútvonalon. Ám nem így történt: két óra múlva, miután megjárta a quilmesi lakás konyháját, mosdóját és emeleti hálószobáját, újra találkozott Raviolival, aki ez idő alatt a társaság középpontjává vált. Tánc közben körülvették az emberek, ő meghívta a barátait, sőt, újakat szerzett, cigarettáztatta a macskát, a többiek pedig énekelve követelték tőle a mágikus mutatványát. Ez egy camparizás közben, spontán fogant mítosz volt, és Ravioli végül beadta a derekát: a mutatvány keretében kiugrott az ablakon.

A quilmesi lakás az első emeleten volt; Anastasia végignézte, ahogy Ravioli összegömbölyödik egy autó tetején, majd hahotázva, karját egy utcai lámpa halvány fénye felé nyújtva azt kéri, hogy vigyék elé a macskát, mert tartozik neki egy cigivel.

Hajnalban Anastasia annak az autójában tért vissza a fővárosba, aki tényleg érdekelte. Mindenféle felvezetés és húzd meg-ereszd meg nélkül együtt töltötték az éjszakát. A borgőzös hálószobában azt mesélte: „a két óra alvástól karikás szemmel ébredtem és rögtön a nappaliba mentem. Beleolvastam a tényleg érdekes férfi könyveibe. Sokáig nyugodtan és elégedetten ültem ott, bár a könyv mögül időről időre lopva a hálószoba felé pillantottam. Attól féltem, ha felébred és meglát a fotelben, bogarasnak gondol majd.”

Jubileo

Hamarabb érzékeli a hanglejtést, mint ahogy megérti, mit mondanak neki. Irritálja az egyhangúság, bár erről nem árulkodik sem az arckifejezése, sem a tekintete. Jubileo rövid, kimért szünetekkel olvas, a hangja apránként egyre mélyebbé és átszellemültebbé válik. Így vagy úgy, minden olvasmánya kutyákkal kapcsolatos; így vagy úgy, minden írása kutyákkal kapcsolatos. Tisztelettel beszél az intelligens emberekkel, szinte (de csak szinte) még fejet is hajt előttük. Olyan lassan tekeri a vékony cigarettát, hogy a dohány szálai ropognak az ujjai között. Négyszer köszönt egy vele egyidős költőnőnek, akit régi barátjának hitt, ő mégsem köszönt vissza. Amikor ötödször is találkozott vele, Jubileo már kevésbé volt magabiztos, de azért kérdőre vonta. Nem ismerik egymást? Nincs véletlenül egy testvére? De, volt egy ikertestvére, aki tíz éve öngyilkos lett. Jubileo felidézi a költőnő testvérét, Laura Maríát, ahogy egy törölközővel szárítgatja a haját az uszodában. Többször is eltervezték, hogy beülnek valahova meginni valamit; végül sosem került rá sor. Jubileo úgy sétál és úgy is áll, mintha mindig éppen megváltoztatni készülne a testhelyzetét: állandóan úgy viselkedik, mint aki épp le akarja küzdeni a tehetetlenségi erőt. A beszéde (és a gondolkodása) majdhogynem terjengős, ami aztán egy pillanat alatt visszájára fordul és valami irigylésre méltóan precíz mondatba sűrűsödik. A mondat értelme világos, a kimondására választott pillanat pedig irigylésre méltó. Amikor chilei ragut eszik, különválasztja a húst a tenger gyümölcseitől. A húsban megbízik, a tenger gyümölcseiben nem.

Emilia

Igaza van, amikor igent mond. Igaza van, amikor nemet mond. Ez nem holmi dalszöveg: ezt gondolja magáról, miközben végignézi, ahogy az utcaseprők kora délután másodszor is összeszedik a szemetet a kongresszusi negyedben.
Amikor igent mond, igaza van; amikor nemet mond, úgy érzi, igaza van. Hajtja a bizonyosság. A lakást láb- és testszag lengi be. Lázasan ébredt, az ágyneműjén lévő izzadságfolt pedig a szerdai szünnap egész éjjelén hűségesen kitartott mellette.
Tele a spájza lakást kereső barátokkal, és az alkalmi munkát, részmunkaidős vagy épp teljes állást kereső barátnők barátnőivel. Úgy érzi, mindig igaza van, de ez mit sem jelent. Nincs hatással a légkörre, a hulladékszállításra, sem a közlekedési lámpák fényeinek váltakozására.
Nincs hatással semmire.

Pichuco

Az utcáról látjuk Pichucót a kávézóban, de nem megyünk be. A vonat ablakán keresztül látjuk Pichucót a peronon, de nem köszönünk neki. Tudjuk, hogy Pichuco nem szereti, ha zavarják; kicsiket kortyol, akár egy veréb. Tudjuk, mitől érzi magát kényelmetlenül, mi zavarja, és mi esik jól neki anélkül, hogy feszélyezné: anélkül, hogy úgy érezné, köteles jól érezni magát.
Látjuk Pichucót a kávézóban, de nem megyünk be, mert elmélkedik és ilyenkor hagyni kell elmélkedni. Az ujja hegyével mozgatja a kanalat a tányéron; a csésze alatti fényes szalvétákkal babrál, és figyel. Az emberek nem beszélnek vele: hozzá beszélnek. A munkájában is vannak, akik beszélnek, de nem vele: ők beszélnek, Pichuco pedig csupán hallgat. Olyan hangosak, mintha egyenesen a fülébe beszélnének. A kávézó mélyén, a távolság és a rossz akusztika fedezékében Pichuco szinte nem is hall: csak néz. Legbelül tudjuk, hogy ezt jobban szereti. A mosolya nem húzódik szélesre: szabályos, kerek pont marad.

*

A szöveg eredeti címe: Cinco perfiles.