Ha lehunyom a szemem és belebámulok a sötétbe, varázslatos előadást látok. Körök, vonalak, amorf alakzatok lebegnek a gömb formájú feketeségben. Valójában nem is fekete, inkább szemcsés antracit. Az antracit az arcom vonaláig ér, és apró pontokból áll, melyek mintha rezegnének. A pontok mérete változik. Foltok villannak fel, mintha színük is lenne – vöröses, narancsos-sárga, kék –, hogy aztán véletlenszerűen ismét eltűnjenek. Néha egy mouche volante úszik el előttem, vagyis egy olyan zavaros húr a látómezőben, ami követi a szemem mozgását, és amit gyorsabban arrébb tudok terelni, ha összeszorítom a szemem. Ettől még jobban felerősödnek a színek, én azonban nem tudok sokáig így maradni. És félek, hogy az elernyedés majd arra csábít, hogy kinyissam a szemem. Azt pedig nem szabad. Még nem. A sötétség tintaként áradna belém, és én képtelen lennék megállítani. Semmi sem juthat belém, csak az itteni levegő, ami meleg és poros. A lélegzetvételem hangja olyan, mint amikor a fából ácsolt tetőn száguldozik a szél. Ez a hang eszembe juttatja a Mirja néninél és Pekka bácsinál Kuopióban töltött nyarakat. Pekka bácsi szüleinek az erdő közepén állt a faházuk. Vörösre volt festve, vérvörösre, az ablakkeretei pedig fehérek voltak, és egy tó mellett állt, melynek vize olyan sima volt, hogy megkettőzödött benne az ég. A háznak lejtős, fakeretes verandája volt, és egy pallóhíd vezetett ki belőle a vízhez. A bátyámmal és a nővéremmel mindig a verandához közeli elülső szobában aludtunk. A hosszú nyári éjszakákon gyakran felébresztett a világosság – csak egy gyékényfüggöny lógott az ablakon, ami alig sötétítette el a szobát –, vagy a szúnyogok. A szúnyogcsípés-rekordom nyolcvanhat volt, ezt a csúcsot senki sem tudta megdönteni a családban, és anyám – miközben a körmével a sokadik keresztet nyomta bele a csípésembe – mindig sóhajtozott, hogy a vérem biztos cseresznyeszörpből van. Az ágyamból néha hallottam a felnőttek nevetését, akik a szaunától még áthevülve, kipirosodott bőrrel, törölközövel a csípőjükön a verandán dohányoztak, én pedig ilyenkor kiosontam hozzájuk. Ha szerencsém volt, beülhettem apám ölébe egy pohár tejjel a kezemben. Néha azonban nem volt kint senki, és olyankor csak a szelet hallgattam. Ahogy most beszívom a levegőt, pontosan olyan hangot adok ki, mint a veranda teteje alatt átsuhanó szél. Talán hihetetlen, de így van.  Azért azt hozzá kell tennem, hogy egy ideje meg vagyok fázva, vagyis hát... A háziorvos azt mondja, hogy valami faallergia, mivel a szemem is viszket, és az arcbőrömet is irritálja, amitől még a valós koromnál is öregebbnek nézek ki.

Kifejezetten jó, hogy nem tudok mozogni. Csöndben fekszem itt, akár egy bepólyázott csecsemő. Körbezár a kapucnis, múmiaszerű hálózsákom, és ez a kicsi, zsúfolt rész itt a fejem felett, az alacsony tetővel. Minél kisebb a hely körülöttem, annál nagyobb a tér a fejemben. A világ semmivé zsugorodott, a testemmé és a gondolataimmá. Ezek a gondolatok ragacsos szálakként tapadnak nap mint nap mindenhez, ami fontos nekem. Most, hogy már nincsenek külső ingerek, a gondolataim csakis egymásba kapaszkodhatnak, és így újabb és újabb variációk születnek a fejemben. Arra például már évek óta nem gondoltam, hogy az anyám kereszteket nyom a szúnyogcsípéseimbe. Mintha valami kegyetlen és kontrollálhatatlan uralkodna az emlékeim cukorkásdobozába rejtett képek, szagok és hangok felett: a fedelet csakis a véletlen nyithatja fel. Ha nem lenne itt olyan műanyag sátoralj szag, amiről a nyaralások meg a kempingezések jutnak eszembe, talán ez az emlék se jött volna elő. Ebben a cukorkásdobozban úgy tűnik, minden csupa káosz és önkény: a nővérem és a törpepapagája (amit véletlenül elengedtem, mert nyitva hagytam a kalitka ajtaját) egymás mellet fekszenek, mint az a két összegörnyedt hernyóhoz hasonló sámfa Tilly mama tánccipőjében. Vagy ahogy szürkületben az erdei ösvényen – ahol anyám és én egy halott, véres rókát találtunk – elhal a kártyalapok kerepelése, amiket csipesszel a cross biciklim kerekéhez erősítettem, és a sütőből épp kivett húsvéti kalács édes-savanykás, tejes illata átgyűrűzik a tisztasági csomagomban összekoccanó üveggolyók hangján. De lehet, hogy nem is olyan önkényes ez. Az ott leledző képekben és emlékekben van valami közös: vagy eltérnek az események szokásos menetétől, vagy állandó, önmagukat ismétlő történetek, melyek éppen azáltal kapnak helyet a fejemben, hogy megfakulnak. Nem könnyű a választás, ha emlékezni akarsz: az eltérés ára a szégyen, a fakulásé pedig a középszerűség és megszokás.

Zsibbad a lábam. Már megint. A szúrások a talpamon nem olyanok, mintha kívülről tűket szurkálnának a bőrömbe, inkább mintha valami épp ki akarna jutni a lábamból, apró, elektromos részecskék, amik mintha az idegeimre mért csapásokkal belülről, a lábam másik oldalán akarnának kijutni. Körözök a lábammal, és megpróbálom kirázni belőle a részecskéket. Nem segít. A talpbetétemen át masszírozom a kezemmel, de még így is kellemetlen. Végigsimítom a bokámat, és meghúzogatom a lábujjaimat. Most, hogy alig ér külső inger, ezt az apró kellemetlenséget kisebb kínzásként élem meg. Vajon hogyan lesz tovább? Ilyen estekben elhalnak a végtagok? Először csak elfehérdenek, vagy rögtön belilulnak? És aztán elfeketednek? Mikorra lesznek az embernek felfekvései? Legutóbb a szomszédasszony beszélt az anyja kapcsán a felfekvésekről, hogy neki még nincsenek, pedig egész nap az ágyban fekszik és alszik. Hát, nézd, szólalt meg orrhangon, amin sosem szivároghatott át a bizonytalanság, nyilván kétfelől közelíthetjük meg a dolgot. Ha az ember nem csinál semmit, és nem mozgatja az izmait, akkor azok egyre ernyedtebbek és ernyedtebbek lesznek, aztán egy adott pillanatban a szíve is cserben hagyja. Másfelől viszont erős, a tüdeje még jó, persze nem is nagyon kopik semmije, hiszen mindig csak alszik, szóval ki tudja, talán még tíz évig is elvegetálhat így, nem igaz? Én meg csak bólogattam, úgy, ahogy mindig bólogatok, ha olyanokkal társalgok, akik inkább csak beszélnek, mint hogy hallgatnának. Látom a szemében, a szemekben, amik beszéd közben el-elkalandoznak, mert nem egy konkrét hallgatót keresnek, hanem egy képzeletbeli, többfejű közönséget. A mondatait gyakran úgy fejezi be, hogy: ugye? Vagy: dehát nem így van? Most már tudom, hogy ezek a szavak nem valódi bizonytalanságot tükröznek, inkább megerősítésre ösztönzik a hallgatót, hogy jelezze, hallotta és megértette az elmondottakat. Amennyiben nem érkezik visszajelzés, simán megismétli, amit mondott, ugyanazokkal a szavakkal és gyakran pontosan ugyanazzal a hanglejtéssel. Titokban régóta a gyávaságom jelének tartom, hogy szinte soha nem azt mondom, amit gondolok. Az jutott eszembe, hogy attól félek, elveszítem az emberek rokonszenvét, ha őszintén reagálok arra, amiket a mindennapi beszélgetéseik során mondanak. Később beláttam, hogy ez inkább egyfajta lustaság, mert ha csak a legkisebb gyanú is felmerül bennem, hogy a beszélgetőpartnerem tényleg hallani akarja, mit gondolok, és nem csak azt akarja, hogy megerősítsem a meggyőződéseit, akkor valóban válaszolok és próbálom annyira pontosan kifejezni magam, amennyire csak lehet. De alig akad valaki, aki nem csak megerősítő választ vár. Ugyanakkor mivel nekem nincsenek ennyire határozott meggyőződéseim, mint nekik, így nem is motivál, hogy  ugyanilyen választásra kényszerítsem az embereket.

Valójában fogalmam sincs, hogy egyáltalán jól tudok-e hallgatni. Ha valaki mesél nekem valamit, rögtön elkalandozom. Ilyenkor magamra kell parancsolnom, hogy a beszélgetésre figyeljek. Próbálj csak meg rezzenéstelen arccal egy őszülő nyugdíjtanácsadót hallgatni, akinek a pénz egzotikus természetű dolog, így valóságos kéjjel ejti ki a szót, majd elmagyarázza egy második jelzálogkölcsön klassz kis trükkjeit, miközben te azon tűnődsz, vajon hogyan élvezhet el, hol és kire. És hogy te is csinálnád-e vele. Hogy képes lennél-e rá. A keze hogyan markolná meg a melledet: vadul tépné, nyomná vagy lágyan érintené-e meg. És ha vele lennél, a három közül melyiket választanád. Hogyan válna el a bőre a tiédtől. Hogy milyen lehet a dákója. Hosszú, virgonc, csak egy kis ráhajtással a végén, körülütte sok pigmentfolttal, amiből szépen kitűnik halványrózsaszín makkja, vagy inkább apró, tömzsi, mint egy erős gyökerű fatörzs, amely büszkén ágaskosik a levegőbe, pontosan derékszögben a szeméremcsontjával, ahol a szeméremszőrzete szúrós pamacsokká göndörödik.

– Kávét vagy inkább egy capuccinót kér? Otthon még egyszer nyugodtan átolvashatja az ajánlatunkat.

Szerencsére senki sem láthat a fejembe. A fejem az enyém, és csakis az enyém. Hanyatt fekszem, kezem a hasamon. Ha erősen koncentrálok, a köldököm felett pár centivel kitapinthatom az ujjaimmal a hasi ütőerem lüktetését. Csend vesz körül, de mindent hallok. Például a fűtéscsöveket. Legalább is azt hiszem, hogy ez a meghatározhatatlan zaj a fűtés. Egy olyan leírhatatlan és állandó hang, amiről nem tudom elképzelni, hogy mi más is lehetne.  Akinek magas a vérnyomása, hallja a vér lüktetését a fülében, de nekem éppen hogy alacsony, úgyhogy hamar elsápadok, és a legkisebb dolgoktól is azt érzem, hogy elájulok. Hallom a szelet is, ahogy süvít a tető felett. Az igazi szelet, nem a lélegzetemet. A legklasszabb hang mégis a csöveken időnként keresztülfolyó víz hangja. A fűtés monoton zaja és a szél hol erősöső, hol elhalkuló hangja mellett a víz csobogása könnyű és játékos, dallamos futam zárkám hangaláfestésében. Inkább a bal oldalamon szeretek feküdni, de amikor érzem a pánik közeledtét, és ismét gyorsan és erőteljesen lélegzem, segít, ha a hátamra fekszem, és a levegőt a hasamon nyugvó kezemre fújom. Szegény, üres hasam. Ugyanazokat a mondatokat ismételgetem újra és újra, mint valami mantrát, amellyel a nem kívánt gondolataimat űzöm el: nem tudsz elájulni, mert már fekszel, van még oxigén, hiába hiszi a tüdőd, hogy elfogyott, van enni- és innivaló, és ha meghalsz, annak úgy kellett lennie.

Szeretném hallani, hogy mások mit gondolnak. Akkor kevésbé szégyellném magam a saját gondolataim miatt.