Diana Budisavljević: Az ógradiskai gyerekkórház
Fotó: Wikipedia / Muzej Revolucije Narodnosti Jugoslavije
Diana Budisavljević: Az ógradiskai gyerekkórház

Diana Budisavljević németül írott naplója csak az ezredforduló után jelent meg - horvátul, Zágrábban. Sokkoló szövegrészlet egy usztasa koncentrációs táborról.

  1. július 10.

Amikor megérkeztünk a lágerbe, megint sokáig kellett várakoznunk, mert nem kezdhettük el addig, amíg meg nem érkezik a parancsnok. Aztán kaptunk egy orvost, akinek az volt a dolga, hogy minden egyes gyereknél fölbecsülje, el tudja-e viselni a szállítást, vagy sem. Mivel a Gornja Rijeka-i usztasa kolónia számára a legegészségesebb, legerősebb gyerekeket kellett kiválogatnia, azt hitte ez az orvos, hogy most is ilyen típusú válogatást kell végeznie, hamarosan azonban fölfogta, hogy ezúttal nagy mentőakcióról van szó. A lágerben dúló torokgyík miatt mindegyik gyereknek megnézte a torkát, és szállíthatónak nyilvánította őket. Előbb az anyjuktól elszakított gyerekek kerültek sorra; az anyjukat az előző napok során hurcolták el.

Azután beléptünk az ún. gyerekkórházba. Az első néhány helyiségben ágyakban feküdtek. A szállítható gyerekeket egy külön helyiségbe vitték.

És akkor következett valami borzalom. Helyiségek egyetlen bútordarab nélkül. Csupán éjjeliedények sorakoztak, és a leírhatatlanul sovány gyerekek ültek vagy feküdtek padlón. Mindegyiknek a szemében rémlett már a halál. Mit tegyünk velük? Az orvos azt mondta, hogy elkéstünk a segítséggel. A transzport vezetője úgy döntött, hogy minden gyereket vigyünk magunkkal, akit csak lehet, ezzel is segítünk. Válogatni kellett. A gyerekeket lábra állítottuk, és amelyik nem csuklott össze, azt az elszállítandók közé soroltuk. Amelyik összerogyott, mert jártányi ereje sem volt, annak maradnia kellett. És a szerencsétlen teremtmények többsége valóban még aznap meghalt. Az egyik helyiségbe, ahol a vérhasban szenvedők feküdtek, és már mindegyik gyerek a halálán volt, be se mentünk, nehogy átvigyük a fertőzést.

Időközben a munkatársak kiraktak az udvarba néhány asztalt, és készítették a listákat. Mindegyik név mellé egy számot írtak, és a megfelelő számot cédulára rajzolva a gyerekek nyakába akasztották.

Vállaltam a kórházat, és a horvát lágerben lévő asszonyok segítségével, akikre a gyerekek rá voltak bízva, megpróbáltam kiszedni a személyi adatokat a halálos elgyengült kis lényekből. Voltak köztük olyanok is, akiket korábban Gornja Rijekába akartak szállítani, de megbetegedtek és itt ragadtak. Ezeknek a gyerekeknek a nyakában már volt egy kis cédula az adataikkal. A többiekről csak elvétve sikerült adatokat szereznem, a haldokló kis lények azonban egy szót sem tudtak mondani. E kis vértanúk közül sokan ismeretlenül, névtelenül haltak meg itt, vagy később nálunk. Pedig mindegyiknek volt anyja, aki keservesen sírt utána, volt otthona, ruhája, most pedig csupaszon lökték a tömegsírba. Kilenc hónapig hordta, fájdalommal szülte, boldogan fogadta az anyja, szeretettel gondozták, nevelték, és akkor – Hitlernek munkásokra van szüksége, hozzátok ide az asszonyokat, vegyétek el tőlük a gyerekeiket és hagyjátok őket a sorsukra. Micsoda mérhetetlen bánat, micsoda fájdalom.

Miközben a kórházban dolgoztam, meghalt jópár kisgyermek. Szegény kis testüket a padlásföljáró lépcsőjére rakták, a szennyes ruhák közé, csupaszon, még egy pendelyt sem hagytak rajtuk.  Akkor még nem tudtam, hogy Zágrábban az Árvaházban is csak papirosba fogják csomagolni a halott gyerekek kicsiny testeit. A többi gyerek bilin ülve várt az indulásra, szörnyű hasmenéstől gyötörve. Csupán keményre főtt babot kaptak enni. A vastagbelük kilógott, lepték őket a legyek a sok jószág miatt. Különösen sok sertés volt, amelyeket Kordunról és a Kozaráról terelték ide, és most a lágerben tartották őket.

Két nappal ezelőtt egy nagy transzport érkezett, nők gyerekekkel. Még nem helyezték el őket, a kórház melletti nagy mezőn voltak.  Megkérdeztem tőlük, nem adnák-e át nekünk a gyerekeiket, magunkkal vinnénk őket. Határozottan elutasították. Ami velük lesz, az legyen a gyerekeikkel is. A mi feladatunk az volt, hogy átvegyük a szülők nélkül maradt gyerekeket, vagy akiket a szülők önként átadnak; semmilyen kényszer nem jöhetett szóba. Ebédidő alatt megszakítottuk a munkát, ettünk a menzán, majd folytattuk. Megnéztem, mi van az én kis betegeimmel. Időközben meghaltak még néhányan. Ekkor megérkeztek a rabok, akiknek az volt a feladatuk, hogy elvigyék a szegény kis holttesteket. Noha rongyokkal borították a könnyű terhet, egy-egy kis kéz, kis csontsovány láb kilógott, és így haladtak el a mezőn tartózkodó asszonyok mellett. Átmentek köztük, asszonyok sorai között. Talán meg akarták menteni a gyerekeiket. Az asszonyok, akik már három napja nem kaptak eledelt és a gyerekeket sem etethették meg, mivel az otthonról hozott kis elemózsia már elfogyott, és csak a könnyeikkel meg a kétségbeesésükkel táplálhatták síró szeretteiket, most a saját szemükkel láthatták a kiéheztetett tetemeket. És elment még egy hullahordozó, meg még egy, heten egymás után. Nem bírták tovább. Még ha megszakad is a szívük – megmenteni, megmenteni a szeretteiket. Odajöttek az asztalokhoz, ahol a listákat írtuk, odatolakodtak és könyörögtek: „Vigyék, vigyék, nem tudjuk megetetni őket, nem engedhetjük meg, hogy éhen haljanak.”

Reggel héttől este nyolcig tartózkodtunk a lágerben. Közben a munkatársaim lefoglaltak egy autóbuszt, és ráparancsoltak a sofőrre, hogy vigye a gyerekeket az okučani állomásra. Nem tudtuk magunkkal vinni az összes gyereket, mert nem kaptunk elég vagont. Fölmerült a kérdés, hogy vajon a beteg gyerekeket vigyük-e magunkkal, vagy inkább az egészségeseket. A transzport vezetője úgy döntött, a betegeket visszük, hogy mielőbb orvosi kezelést kapjanak. Így az utolsó fuvar a kis csontvázakat szállította. Minden gyerek kapott ruhácskát. A nők odaadták a legjobbat, amijük volt. Kendőket is adtak, hogy pelenkának használjuk őket, ne kenjük össze a buszt, mert egész kicsiny gyerekeink is voltak, szörnyű hasmenéssel. Kértem éjjeliedényeket. Ehhez a parancsnok engedélyére volt szükség. Az utolsó autóbusszal elmentem én is. Megbeszéltük, hogy két nap múlva megint eljövünk a többi gyerekért.

Délelőtt Luburić[1] is eljött. Dühös volt, hogy át kell adnia a gyerekeket. Azt mondta, hogy van Zágrábban elég nyomorgó katolikus gyerek. Gondoskodjunk inkább róluk. Az ő anyja is kénytelen volt a lehető legnehezebb körülmények között, a legnagyobb nyomorban nevelni a gyerekeit stb. Megfenyegetett bennünket megint, hogy csak az ő jóakaratán múlik, kiengednek-e bennünket a lágerből. Ha akarja, úgy eldug bennünket, hogy senki sem fog ránk találni. Jöhet, kérdezősködhet felőlünk, aki csak akar. Tesz róla, hogy a miniszterek is ellátogassanak a lágerbe. És ha eljönnek, akkor egyedül ő fog dönteni arról, hogy mi legyen. A lágerben egyedül övé a hatalom.

Délelőtt egy orvoscsapat jött a lágerbe állami ápolónők kíséretében, hogy beoltsák a gyerekeket tífusz ellen.

Délután valamilyen propagandafilmet vettek föl. A kisfiúkra nagyon rossz minőségű, papiros vászonból készült egyenruhákat adtak. Ezekben vittük el őket aztán mi is, ha más ruhájuk nem volt. Egy kis elkerített parkba terelték őket, ahova egyébként csak a parancsnok léphetett be. A gyerekeket sorba állították, mint ételosztáskor. A mezőről is hoztak gyerekeket, akik már három napja éheztek, és sóvárogtak az ételre. Sokáig álltak a tűző napon, de csak filmfelvétel volt, ételt nem adtak nekik.

Amikor reggel megérkeztünk a lágerbe, a kapunál várakozni kellett a parancsnok jóváhagyására, hogy beléphessünk. Ekkor jobboldalt egy hosszúkás épület ablakaiban kisfiúkra lettem figyelmes, szép gyerekek voltak, úgy láttam, hogy 8—12 évesek. A disznókkal teli árkot nézték. Elviselhetetlen volt a bűz. Amikor délelőtt eljutottunk a gyerekekhez, ezeket a fiúkat is kértem. A kérésemet személyesen a tiszthez intéztem, és a vezetőnk is kérte, hogy adják nekünk a hosszúkás épületben lévő kisfiúkat. Azt felelték, hogy ott egyáltalán nincsenek is gyerekek. Amikor legközelebb eljöttünk a lágerbe, hiába tekingettem az ablakok felé, a kisfiúkat keresve – többé nem láttam őket.  Aznap olyan borzalmas benyomások értek, amelyek kitörölhetetlenül bevésődtek az emlékezetembe. Az állomás felé vezető úton láttunk egy falut, ahol sok gyerek is lakott – micsoda fájdalom a kicsiknek.

Okučaniban az én beteg gyerekeimet is elhelyezték a vagonban. Egyedül voltam 62 gyerekkel, akik a fa padlaton hevertek, szalma nélkül a marhavagonban, étel és ital nélkül. A gyerekek éhesek és szomjasak voltak. Az állomás melletti barakkban vettem ásványvizet az én vagonom meg a szomszéd vagon számára, ahol szintén súlyos beteg, gyönge gyerekek voltak. Borzalmas út volt. Egész éjszaka jajgatás és nyöszörgés hallatszott. A vonat nagyon gyakran megállt, lassan haladt, néha visszafelé ment. Végtelennek tűnt a Zágrábba vezető út. A gyerekek, ha ugyan volt még bennük annyi erő, ételért rimánkodtak. Csak annyit tehettem, hogy vigasztaltam őket: majd Zágrábban gondoskodni fogunk róluk. Muszáj volt őket vigasztalni, hogy az édesanyjuk majd biztos eljön értük. Félálomban az anyjukat, a nagyanyjukat vagy a nagyapjukat szólongatták – attól függőn, hogy otthon kivel szoktak aludni. Egy szegény kisgyermek folyton esedezett: „takarj be, papa, takarj be papa, fázom”. Minden állomáson ásványvizet osztottam, amit a gyerekek szomjasan szürcsöltek. Útközben mozdulni sem mertem a vagonban, nehogy rálépjek valakire. A nagyobb gyerekek egész idő alatt az éjjeliedényeken ültek, a kisebbek pedig maguk alá piszkítottak. A padlat tele volt sárral és gilisztákkal. Amennyire lehetett, megpróbáltam áthelyezni a gyerekeket, hogy ne a bélsárban heverjenek. Hajnalban az állomásokon odajöttek az emberek, látták a nyomort, vizet adtak föl. A nővérek kimerültek, amint le-föl emelgették a gyerekeket a vagonból. Sok vagonnak nem volt lépcsője. Az utolsó két vagonban feküdtek a leggyöngébb gyerekek, gondolni sem lehetett arra, hogy kivigyék őket a levegőre. Sikerült gereblyét szereznem, úgyhogy legalább a gilisztákat kidobálhattam. Az volt az érzésem, hogy mielőtt egy-egy gyerek meghalna, a giliszták elhagyják a testét, mert reggel, amikorra néhány gyerekem ereje elfogyott, egész gilisztagombolyagok távoztak belőlük.

*

Jegyzetek:

A mű eredeti címe és megjelenési helye: Dnevnik Diane Budisavljević, Fontes: izvori za hrvatsku povijest, Vol. 8, 2002/1., 71-74 p.

[1] Vjekoslav Luburić (1914—1969), akit Maksnak neveztek és „mészárosnak“ becéztek, a jasenovaci KZ-láger parancsnoka volt. 1931-től tagja az usztasa mozgalomnak, 1932-től 41-ig mint politikai emigráns Magyarországon tartózkodott. A Független Horvát Államban katonai kiképzésben részesült, 1841-ben tábornokká nevezték ki, majd rábízták a haláltábor vezetését. A második világháború után Magyarországra, onnan Franciaországba, majd Spanyolországba szökött, ahol álnéven élt a Franco-rezsim védelmét élvezve. Horvát ultrajobboldali szervezetet alakított és folyóiratokat adott ki.1969-ben merénylet áldozata lett, feltehetően a jugoszláv titkosszolgálat embere ölte meg.

A cikk szerzőjéről
Diana Budisavljević (1891-1978)

Osztrák naplóíró, második világháborús gyerekmentő.

A fordítóról
Radics Viktória (1960)

Költő, esszéíró, kritikus, műfordító.