I. Emlékezetem könyvének[1] abban a részében, ami előtt nincs sok olvasnivaló, az alábbi fejezetcím található: Vita nova;[2] és e cím alatt sorakoznak azok a versek, amelyeket most ebbe a könyvecskébe[3] kívánok átmásolni; nem mindet, de a lényeget igen.

II. Születésem után már kilencszer tért vissza föld körüli forgásában a világosság ege[4] szinte ugyanazon pontra, amikor szemem előtt először feltűnt emlékezetem megdicsőült úrnője, akit még azok közül is sokan Beatricének hívtak, akik pedig nem is tudták, hogy tényleg ez a neve, és aki eddig annyit élt a földön, hogy ezalatt az állócsillagok ege egy foknyi járásának tizenketted részével haladt kelet felé,[5] vagyishogy kilencedik életévének elején láttam meg, én pedig ekkor kilencedik évemnek végén jártam. A legnemesebb színű, vérvörös, méltóságteljes, egyben szerény öltözetben jelent meg, öve és ruhadíszei pedig olyanok voltak, amik fiatal korához leginkább illettek. Komolyan mondom, hogy ebben a pillanatban az élet szelleme,[6] amely a szív legbenső üregében lakik, oly erővel kezdett bennem remegni, hogy a legeldugottabb ereim is kidagadtak, majd remegve így szólt: „Ecce deus fortior me, qui veniens dominabitur mihi”[7]. Ebben a pillanatban az érző szellem, amely a fejüregben lakik, ahová az érzületeket szállítják az érzékelő szellemek, ugyancsak elcsodálkozott, és odafordulva a tekintet szellemeihez, így szólt: „Apparuit iam beatitudo vestra”[8]; hogy ebben a pillanatban a természeti szellem, amely a táplálék lebontását elősegítő szervünkben lakik, sírva fakadt, és sírás közben így szólt: „Heu miser, quia frequenter impeditus ero deinceps”.[9] Ekkortól számítom hát, hogy Ámor[10] uralni kezdte a neki azonnal behódoló lelkemet. És mivel a képzeletem még társául is szegődött,[11] olyan erővel és magabiztossággal nehezedett rám, hogy minden apró szeszélyét ki kellett elégítenem: számtalanszor parancsolta, hogy próbáljam meglesni azt az ifjú angyalkát, akit így hát gyerekkoromban számtalanszor próbáltam is meglesni, és ha láttam, olyan nemesnek és imádnivalónak tűnt egész lénye, hogy tényleg illettek rá Homérosz szavai: „isteninek látszott inkább, nem emberi sarjnak.”[12] S habár az örökkön bennem élő képe tüzelhette Ámort, hogy uralkodjék rajtam, mindazonáltal a belőle áradó nemesség egyáltalán nem tűrhette, hogy Ámor a józan ész megbízható tanácsai nélkül parancsolgasson nekem olyan dolgokban, melyekben e tanácsokra érdemes odafigyelni.[13] Ám mivel egyesek mesebeszédnek vélhetik, ha a gyerekkor effajta szenvedélyein és eseményein időzünk, jobb lesz, ha hagyom az egészet, és átugrok számos olyan dolgot, amit még ide lehetne másolni abból a könyvből,[14] amelyből ezeket [15] vettem; s inkább rátérek azokra a szövegekre, melyek emlékezetemben a későbbi fejezetekben találhatók.

III. Aztán eltelt jó sok nap; pontosan annyi, hogy az a legnemesebb úrnő fent leírt megjelenését követően éppen kilenc évet tett ki. A kilencedik év utolsó napján történt, hogy ezt a csodálatos úrnőt tiszta fehérben láttam meg; két, nála idősebb nemes hölgy között sétált az utcán, tekintetét arrafelé fordította, ahol én félénken ácsorogtam, és azzal az elmondhatatlan kedvességgel, amelynek jutalmát ma már a fenti világban[16] élvezi, kegyesen üdvözölt engem, s nekem ekkor úgy tűnt, mintha a mennyei boldogság teljességét élném át. Az óra, melyben üdvölését hallhattam, pontosan a kilencedik volt aznap, s miután pedig ez volt az első alkalom, hogy szavait kimondottan hozzám intézte, olyan édesség vett rajtam erőt, hogy kábultan otthagytam a tömeget, egyik magányos szobámba siettem, és elhatároztam, hogy erről a legkedvesebb nőről fogok ábrándozni. Ahogy róla ábrándoztam, szelíd álom szállt rám, és csodálatos látomásom volt: a szobámban mintha tűzszínű felhőt láttam volna, amelyben egy félelmetes ábrázatú urat vettem ki, aki viszont olyan vidámnak látszott, hogy az valami csoda. Sok mindent mondott, de szavait nem értettem, csak elvétve, például ezt: „Ego dominus tuus”;[17] karjaiban mintha egy alvó embert láttam volna, aki meztelen volt, csupán egy vérvörös lepel takarta, s ahogy figyelmesen megnéztem, felismertem az üdvözülés úrnőjét, aki a nap folyamán üdvözlésre méltatott. Az úr egyik kezében valami tárgyat véltem felfedezni, ami lángolt, majd mintha e szavakat hallottam volna: „Vide cor tuum”.[18] Várt még egy kicsit, aztán felkeltette az alvó hölgyet, és ügyesen rávette, hogy megegye a kezében égő dolgot, amit végül a hölgy vonakodva ugyan, de meg is tett. Alig telt el egy kis idő, vidámsága keserű sírásba váltott; és így, sírva, ismét karjaiba fogta a hölgyet, és azt láttam, hogy megindult vele az ég felé; ettől olyan szorongás jött rám, hogy azt szenderegve el nem lehet viselni, ezért álmom elillant és felébredtem,[19] egyből gondolkodóba estem, és rájöttem, hogy az időpont, amelyben a látomást láttam, az éjszaka negyedik órája volt, amiből pedig nyilvánvalóan kövezik, hogy ez az éjszaka utolsó kilenc órájának első órája volt. Elgondolkoztam ezen a jelenésen, és elhatároztam, hogy elmondom mindazoknak, akik akkoriban híres költőknek számítottak, s mivel már én magam is próbálkoztam korábban a rímfaragással, úgy döntöttem, hogy szonettet fogok írni, amelyben üdvözlöm Ámor minden hívét, leírom nekik, hogy mit is láttam álmomban, és megkérem őket, hogy mondjanak véleményt látomásomról. Meg is írtam hát azt a szonettet, amelynek kezdősora így hangzik: Fogékony lelkeket és gyöngéd szíveket…

Fogékony lelkeket és gyöngéd szíveket
találnának bár maguknak mind e szavak,
választ formálni rájuk bárkinek szabad,
üdvözlettel Ámornak, ki a Szerelem.

Az óráknak, melyeken csillagfény ragyog,
már majdnem harmada kitellett odafent,
mikor Ámor nekem hirtelen megjelent;
élő közelségétől most is borzadok.

Vidámnak tűnt Ámor, szívem a tenyerében
tartotta, míg a kemény köpönyeg alatt
a másik karjában az én hölgyem aludt.

Fölébresztette, majd égő szívem szerényen
odaadta az ijedt lánynak, falja föl,
aztán zokogva eltűnt a szemem elől.

A szonettre sokan válaszoltak, és sokfélét írtak; köztük volt az is, akit legjobb barátomnak nevezek: ő ugyanis ekkor írta azt a szonettet, amelyik így kezdődik: Vedeste, al mio parere, onne valore. A közöttünk létrejött barátság kezdetének pedig azt lehet tekinteni, amikor ő megtudta, hogy én küldtem neki a verset. Az elmesélt álom jelentését egyébként senki sem értette meg akkor, ma viszont még a leghülyébbeknek is teljesen világos.

*

Jegyzetek:

[1] Emlékezet könyve: maga az emlékezet, amelyben – akár egy könyvben – fejezetenként sorakoznak a fontos életesemények emlékei.

[2] Vita nova: Új élet (latin – olaszul Vita nuova lenne). Furcsa, hogy latin címe van az olasz verseket tartalmazó fejezetnek. De ez egyrészt nem különlegesség a korban (Petrarca Daloskönyvének is Rerum vulgarium fragmenta – Népnyelven írott töredékek – az eredeti címe), másrészt Dante emlékezetének könyve nyilván kétnyelvű: a szellemek is latinul beszélnek (ld. alább).

[3] Ebbe: mármint ebbe, amit éppen most írok, az Új életbe.

[4] világosság ege: a Nap szférája.

[5] állócsillagok ege: A ptolemaioszi világképben a nyolcadik égi szféra, ami a teremtett világ közepén elhelyezkedő Föld, valamint a hét égitest szférája – Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz – körül forog, ám százévente egy fokkal eltolódik kelet felé.

[6] szellem: hatóerő, energia (ol. spirito). A korabeli orvostudomány úgy tanította, hogy e hatóerők segítik az különböző életfunkciókat az emberben. Ahogy alább kiderül, többféle szellem hat (lakik) az emberben, és mindegyik más-más szervhez kapcsolódik.

[7] Ecce…: Íme egy nálam erősebb isten, aki eljön és uralkodik rajtam.

[8] Apparuit…: Megjelent már üdvösségetek (Latin). A mondat Szent Pálnak a Tituszhoz írt levelét idézi: „Apparuit enim gratia Dei” – „Megjelent ugyanis megváltó Istenünk kegyelme” (Tit 2,11). Hasonlóképp fontos előzmény Guido Cavalcanti Veggio negli occhi de la mia donna című balladájának 12 sora: „La salute tua è apparita”, melynek a szellemek mondata szó szerinti latin fordítása.

[9] Heu miser…: Óh én szerencsétlen, mostantól gyakran leszek elzárva (Latin). A szerelmes ugyanis elveszíti étvágyát: kevés táplálékhoz jut a szervezet, így a máj működése akadályokba ütközik.

[10] Ámor: a szerelem megszemélyesített alakja.

[11] képzeletem…: örökké Beatricéről gondolkodtam és fantáziáltam, s így Ámort segítettem.

[12] Homérosz…: Dante nem olvasta Homérosz eposzait – görögül nem tudott, latin fordítás pedig ekkor még nem volt –, csak utalásokból és idézetekből ismerhette. Jelen idézet is másodkézből való, talán Arisztotelész Nikomakhoszi etikájából vagy Albertus Magnus De intellectu et intelligibili című művéből vette Dante. Mindenesetre az idézet forrása az Iliász XXIV. éneke (259. sor), ahol Priamosz Hektorról mondja e szavakat. (Devecseri Gábor fordítása.)

[13] Mindazonáltal…: értsd: ez a szerelem olyan volt, hogy szinte elvesztettem az önrendelkezésemet (hiszen mindent Ámor parancsára cselekedtem), de megőriztem a józan eszemet, mert azon dolgokban nem követtem Ámor parancsait, amelyek ellentmondtak volna a józan észnek.

[14] könyvből: az emlékezetem könyvéből.

[15] ezeket: a hamarosan idemásolandó verseket.

[16] fenti világ: a Paradicsom, ahol most (immár halála után) tartózkodik.

[17] Ego…: Én vagyok a te urad (Latin). A Tízparancsolatot bevezető szavakkal szól Ámor: „Én vagyok az Úr, a te Istened.” (Kiv 20,2)

[18] Vide…: Nézd a szívedet! (Latin.)

[19] felébredtem: az álom összefoglalása: egy félelmetes, de nevető úr (= Ámor) mindenfélét beszél Danténak, aki ebből csak annyit ért, hogy mostantól ő lesz Dante ura. Ámor egyik kezében tart egy meztelenül alvó nőt (= Beatricét), a másikban pedig Dante lángoló szívét. Ámor felkelti Beatricét és megkéri, hogy egye meg Dante lángoló szívét. Ezek után az eddig nevető Ámor sírni kezd, ismét kezébe veszi Beatricét és elviszi az égbe.