Nem volt sem kevéssé ígéretes tehetség, sem keveset elérni képes egyéniség az a vörös szakállú szobrász, aki munka után szinte minden nap beült a Caffè Grecóba hatalmas kirgiz nőstény agara kíséretében.

Már az a tény, hogy olyan állatot választott magának, amelynek kirajzolódó izmaiban szépség és erő párosult, egy éles szemű megfigyelő számára sokat elmondott a szobrász szellemi méltóságáról. Ha ugyanis Jomini tábornok azt állítja, hogy „a jó lovasság lelke a ló maga,”[1] akkor pszichológiai szempontból még sokkal inkább el kell fogadnunk, hogy egy bizonyos kutyafajta kiválasztása egyértelműen tanúskodik a kiválasztó érzelmi és gondolatvilágáról. Egy mészáros például egészen más kutyát képzel el magának, mint egy vadász vagy egy úrinő.

Gyönyörű volt a vörös szakállú szobrász kutyája, ahogy kimérten haladt a gazdája előtt; nyitott szájában a hegyes, fehér fogakon szétterülő fuksziavörös nyelve bíborszín virágsziromra emlékeztetett. Kimérten haladt, és egyfajta nagylelkű udvariassággal kerülgette az embereket. Ám amikor az utcagyerekek szántszándékkal bosszantani kezdték, csak rápillantott a gazdájára, és ugyanabban a másodpercben, mint egy megfeszült, tökéletes rugó, átugrott az egész csődületen, azután ismét kimérten haladt tovább; a kópék pedig a rémületből magukhoz térve feltápászkodtak az utcakőről, és fel sem tudták fogni, mi történt. A kávéházban is átugrott egyszerre több, poharakkal megrakott asztalt anélkül, hogy bármit is levert volna róluk, majd ugyanolyan természetességgel lassultak le megint a mozdulatai. Még elismerésre sem várt – talán úgy gondolta, hogy minden vendég képes arra, amire ő.

Így hát mindenki nagyra értékelte a gyönyörű agarat.

A mindenki alatt itt egy csoportot és két görög kórust értünk: egy szavakkal kommentáló és egy gesztikuláló kórust. A vörös szakállú szobrász csoportja a billiárdasztal négy sarkának egyikét foglalta el, és a következő egyéniségek alkották: a Szépirodalmi-Politikai Újság szerkesztője, egy szép énekes, aki órákat adott a külföldieknek, egy tehetséges festő és egy turista, egy fiatal fiú, akit a szülei utazni küldtek, saját kifejezésével azért, hogy „megtanulja szemlélni a dolgokat”. A fiú és a nevelője elválaszthatatlan társak voltak abban az értelemben, hogy folyton keresték egymást a városban, kérdezősködtek a másik után, és csak esténként találkoztak össze a Caffè Grecóban.

Mindezt – még ennél személyesebb részletekkel együtt – szinte magától érzékelte az ember. A társadalom erkölcsi légkörének egyfajta áttetszősége és a jellemtípusok formálódása miatt (ezt a két dolgot az északi városok és emberek csak kevéssé ismerik) egy idegen is mindjárt rájöhetett, amint belépett a kávéházba, hogy ki kicsoda, mi a munkája vagy a hivatása, sőt még arra is, hogy éppen mi foglalkoztatja a leginkább.

A szerkesztő személye már hivatalos tisztsége okán is ismert volt, megértésében azonban még többet segített fürgén cikázó pillantása, könnyed és udvarias gesztusai, melyekkel szívesen fejezte ki magát, szívesebben, mint szóban, valamint drapp napernyője, amely egy kicsit a bíborosokéra emlékeztetett;[2] amikor pedig végül beszélni kezdett, a stílusa elárulta, hogy tollforgató ember. Aki egyszer is felfigyelt már azokra az üvegspirálokra, melyeket rejtett szerkezet forgat, és a megszólalásig emlékeztetnek a feltörő forrásokra; ha látott már ilyen spirálokat egy-egy gipszoroszlán virágokkal és zöld növényekkel teleültetett szájában forogni; és ha eszébe jutott, hogy egyetlen virág egyetlen szirma sem érzi ott a vízcseppek közelségét, éltető hűvösségét – akkor tökéletes képet alkothat magának a szerkesztő stílusáról és szóvirágairól. És hogy mi foglalja le éppen a szerkesztőt? Természetesen valamilyen nem mindennapi viszony, mert a megszokottnál gondosabban öltözik, és a legkülönbözőbb órákban ugrik be a kávéházba egy-egy rövid pillanatra.

Az énekes a karjára vagy az egyik vállára vetette kis kabátját, túlságosan formásra pödört bajusza alatt folyton dúdolt valamit, kezében összecsavart kottalapokat tartott; az ő alakjában sem volt semmi kivehetetlen.

Kevésbé egyértelmű figura volt a nevelő, akit javában keresett a rábízott fiú: gyorsan, de rossz kiejtéssel beszélt, egy kicsit selypített, és fröcsögött a nyála, amikor belefeledkezett valamilyen témába. Egyébként sokkal közérthetőbb és világosabb lett volna a beszéde, ha nem használta volna a kelleténél jóval gyakrabban a „szcientifikus” jelzőt. Az írással is szorgalmasan foglalkozott: mert tavaly egy sem túl diszkrét, sem túl éleslátó vendége, aki fehér papírlapra szórt dohányból sodort magának cigarettát, kibetűzte a kézirata címének két első szavát: Szem-lélet – de tegnap, ugyanott, illetve más alkalmakkor sem volt képes többet kibetűzni. Tudta mindenki, hogy a nevelő a Szem-léleten dolgozik, ezért annál különösebbnek tűnt, hogy amikor ez a minden ízében „szcientifikus” ember rosszul találta el a billiárdgolyót, és az letért az általa elképzelt pályáról, egész testével a kívánt irányba dőlt, és nemcsak a tekintetével, hanem a lába és a sarka mozdulatával is megpróbálta arrébb tolni a golyó súlypontját. Pedig ez a módszer ugyanolyan hatástalan, mint a gravitáció elméletével szembehelyezkedő „nem szcientifikus” módszerek.

A fekete bársonyruhába öltözött, vörös szakállú szobrászról, aki most egy régi velencei arckép mozdulatlanságával ül, és nem vesz részt a billiárdmérkőzés izgalmaiban, tudja a szemlélő, hogy nagy művön dolgozik nagy odaadással, vagyis éppen eleget mozog egész nap ahhoz, hogy még este is ilyen fáradságos szórakozást keressen magának. Ahhoz pedig, hogy az ember fogalmat alkothasson készülő művéről, Rómában, ebben a tisztes városban nem kell a művész szűkebb baráti köréhez tartoznia. A Caffè Grecótól néhány lépésre van a Spanyol lépcső, ez a széles, szárnyait kétfelé bontó lépcsősor, amely úgy szökik fel a Monte Pincióra, mintha valami óriási, mesebeli madár készülne felrebbeni az utcakőről, és csak arra várna, hogy az emberek csoportokba rendeződjenek a tollain. Ez a tér, ez a lépcső a modellek fóruma – van, amelyikük pihen, mások munkára várnak; elég, ha az ember megközelíti a szobrász- és festőmodellek viccelődő csoportjait, hogy bármelyik művész aktuális munkájáról bármit megtudhasson. Ott aztán nagyon is jól tudták, hogy a szobrász hatalmas vállalkozásba kezdett, alkotása az emberiség lelki tragédiáit fogja tükrözni, kompozíciója euripidészi eszközökkel mutat be két keresztényt, egy férfit és egy nőt, akiket Domitianus uralkodása idején oroszlánok elé vetnek, és ezeket a részleteket már úgy elterjesztette a szóbeszéd, hogy egy-egy közelebbi barátja olykor nem is a nevén szólította a szobrászt, hanem csak úgy, hogy: ad leones!

A mester a megszólításra a maga módján válaszolt: széles kalapja egyik szárnyát kissé megemelte, a jobb karjával pedig jelentőségteljes mozdulatot tett, mintha egy marék mintázóagyagot hajítana a másik felé; ilyenkor az agara megállt, és okosan a gazdája szemébe nézve leste a kívánságát.

A művész alkotása valamiféle mágikus szimbólummá vált, pedig most jött csak épp a világra, sőt, még alig volt születőben. Ha a kávéház vendégei egy-egy tragikus politikai eseményről olvastak az újságban, gyakran a szobrászhoz fordultak, és nyomatékosan megjegyezték: ad leones! Ő pedig egy összeesküvő kétértelmű kacsintásával válaszolt a bal szemével.

Különben ez az északi, hűvös vidékeken ismeretlen szokás csak látszólag csipkelődő tréfa – valójában nagyon szép dolog, hogy a közönség jóindulata ennyire kiegészíti az alkotási folyamatot, és segíti a mű létrejöttét. Ám csak az a művész boldog, aki képes józanul végighallgatni, megérteni és elfogadni, hogy ekkora szeretettel üdvözlik a munkáját.

Sok éve szokásom, hogy a Görög Kávéház postacímét használom és ott veszem át a leveleimet; reggel ugrottam be értük, és némi csodálkozással láttam, hogy már ott a szobrász és a szerkesztő. Úgy döntöttem, nem zavarom őket, mert láthatóan valami rendkívül fontos ügybe merültek bele ­– de ekkor értem küldték az agarat, amely addig nem tágított tőlem, amíg oda nem mentem a gazdájához és a barátjához. Mikor odaértem, szóbeli meghívást kaptam a mestertől, hogy a megbeszélt napon és órában látogassam meg a műtermében, amire rögtön így válaszoltam:

– Nem vagyok annyira avatatlan, hogy azt higgyem, már a kész műalkotást akarja nekünk megmutatni! De a munkája talán éppen egy olyan érdekes fázisba lépett, amikor a művész végleges formába önti az általános gondolatot – bár nem ok nélkül tanácsolják a szakértők, hogy a műalkotásnak végig változtathatónak kell maradnia, hiszen akkor lesz benne mozgás, lendület és élet...

A szerkesztő rögtön elkezdett helyeselni, és buzgón nekifogott a téma kifejtésének, közben ceruzájával jegyzetelt, de végig figyelt arra, amit mond; ezután csupa udvariasságból ő vont kérdőre engem a szobrásszal együtt, hogy min dolgozom.

– Az én művészi tevékenységem nem olyan jelentős – feleltem –, hogy bármivel is dicsekedhessek. De az őszinteségét őszinteséggel viszonozva elárulom, hogy mostanában sokat foglalkozom két fej megformázásával. Amikor két fejről beszélek, arra is gondolok, hogy mi teszi őket teljessé, és milyen mozdulat rejlik bennük, mivel a kompozíció lényegét ez a két fej sűríti magába. Azt kell megoldanom, hogy az egyik az égre emelje a szemét, a másik pedig a plafonra vagy arra a kampóra, amelyen kerek gyertyatartó fog függeni. Mindkét fej felfelé néz... Bevallom, sokszor nagyon lefáraszt ez a munka!

A szobrász erős kezére támasztotta egész homlokát, mire az agara, amely eddig a lábainál feküdt, felállt, és keresni kezdte a gazdája tekintetét; a szerkesztő a márvány asztallapra firkált, én pedig udvariasan elbúcsúztam tőlük, és kifelé indultam. Csak egy pillanatra állított meg az ajtóban a turistafiú, aki a nevelője után kérdezősködött.

Alig tettem néhány lépést, a Spanyol lépcsőn a nevelőbe ütköztem, aki felvilágosított, hogy nem én vagyok az egyetlen kiváltságos, aki meghívást kapott a szobrász műtermébe. A művész minden ismerőst és ismert embert egyformán vár, mivel véglegesen meg akarja határozni a szoborcsoport erkölcsi értelmét és a szoboralakok attribútumait. Mi több, a befolyásos szerkesztő ügyesen kijárta, hogy egy nagy amerikai napilap gazdag tudósítója szívesen megrendeli, megvásárolja és Amerikába szállíttatja a szoborcsoportot, amennyiben mind a kompozíciója, mind a kivitelezése meg fog felelni a kívánságainak és az elképzeléseinek.

*

Elérkezett a szobrászműhelyben tett látogatás napja, amelyen én is ismert emberek között szemlélhettem az izgalmas látványosságot.

A tágas terem négy sarkában uralkodó rendetlenség és érintetlen porréteg fantasztikus keretet adott az egésznek; ám a tökéletes gipszformákat bevonó por csak fokozza és még érzékelhetőbbé teszi az ügyes szobrászmunka harmóniáját. Arra a rendetlenségre pedig, amelyet a szem ilyen természetességgel befogad, nem is a rend hiánya, hanem a dráma megnevezés illik inkább. A műterem megvilágításának közepén, mintegy a helyiség súlypontjában hatalmas, nedves agyagtömb állt – ez volt a megkezdett szoborcsoport, erről emelte le éppen a maradék nedves vásznat a művész... Én pedig ismert emberek között szemlélhettem az izgalmas látványosságot.

Erőfeszítését bőkezűen adagolt „Bravo! Bravo!” kiáltások kísérték, ahányszor csak kibukkant a rongy alól egy-egy ügyesen mintázott váll, egy csípő vagy egy nagyobb ruharedő. A férfialak felsőteste nagyon szépnek ígérkezett, a lányét drámai lendület jellemezte; elragadtatásukban mindketten keresztet emeltek az ég felé, ez mutatta, hogy Krisztusért halnak; az oroszlán helyén, amely valószínűleg majd megdöbbenve veti magát a lábuk elé, még csak egy tömb volt, valamiféle kellékre hasonlított, és ettől a szoborcsoport kidolgozott elemei csak még befejezettebbnek tűntek.

– Ad leones! Ad leones! – kiáltotta a fiatal turista, majd a műterem legsötétebb sarkába szaladt, és az ajtó mellől, egy hatalmas Dionüszosz-szobor mögül kivezetett egy kisfiút, akinél egy kosár bor volt, a vállán pedig asztalkendő. A bor mindjárt el is fogyott, az ováció pedig nőttön nőtt.

A szobrász – ahogy a szerepe diktálta – egy kicsit már olyan hangnemben beszélt, mintha harcra hívná a világot...

A nevelő a földön hozzá legközelebb álló mellszoborra mutatott, és így szólt:

– Ha jól látom, ez Domitianus!

– Nem téved – felelte a szobrász, és egy rúgással letörte a császár orrát, amire az agár, amely eddig úgy feküdt, mint egy bronzból öntött griff, felkelt, megszaglászta a gipszszilánkokat, azután visszatért előbbi monumentális formáiba.

A szép énekes látványos mozdulattal a vállára terítette kabátkáját, és kitűnő baritonján először csak dúdolt, majd teljes hangerővel énekelni kezdett:

 

Reszkess, világ zsarrnokhada:

már itt a népítélet,

villámként dönt le téged,

eljött a bosszú évada,

– taram-tadam-taram-tada...

Reszkess, világ zsarnokhada![i]

 

A fiatal turista és a festő megismételték a refrént:

– taram-tadam-taram-tada!

Reszkess, világ zsarnokhada...[3]

 

Az érzelemkitörés után pszichológiai szempontból most csendnek kellett következnie, melyet csak a festő odavetett megjegyzése zavart meg:

– Én is készítettem valamit az utóbbi időben, amivel elégedett lehetek, de meg kell kérdeznem néhány művelt embert, hogy mi is az, és mi lesz belőle. Mert akár Kleopátra, de akár Mennybemenetel is lehet.

Amikor teljes lett a csend, és mindenki nyugodtan elhelyezkedett a székén, a szerkesztő a szobrászhoz fordult, de a mondanivalója a vendégeknek is szólt.

– Mindegyikünket egyetlen gondolat foglalkoztat, vagy ha egy kicsit elgondolkozunk, csak egyre gondolhatunk: hogy zseniális barátunk és mesterünk jövője biztosítva legyen. A költségek és a kiadások ugyanis már most sem kicsik, de a munka előrehaladtával csak nőni fognak...

Mindenki másformán bólogatva fejezte ki helyeslését, és várta a folytatást.

– Szerencsére akadna vagy épphogy csak akadt egy mecénás – egy nagy amerikai lap gazdag tudósítója. Nem tudjuk, milyen vallású, az Egyesült Államokban pedig több tucat felekezet működik, ezért talán okos, sőt, egyenesen esztétikus megoldás lenne, ha a szereplők kezéből kivennénk a kereszteket. Minek ez a halott jel, ha az érzése úgyis szétárad a műben? Ha a helyén marad, és ha a vásárló, teszem azt, izraelita, akkor nem fogja tudni felállítani a szobrot a háza előtti parkban, és eláll a vásárlástól...

A szobrász megjegyezte, hogy a keresztek előírásosan törik meg a kompozíció fő vonalait, ám közben a kezében forgatta széles puszpáng mintázófáját, és mindenkit figyelmesen végigmért, mintha egyetlen általános érzést keresne, majd kérdő mozdulattal felém fordult, mert én álltam hozzá a legközelebb.

– Ami engem illet – mondtam –, én arra gondolok, hogy a keresztet fogó kéz ábrázolása az eddig ismert legnehezebb koreográfiai és szobrászati feladat. AZ UJJ ÉS A JELKÉP ÖSSZEÉR. A megvalósítása nem lehet sem ügyes és választékos, sem esetlen – sem fenyegető, sem jelentéktelen – sem könnyed, sem túlzó – sem egyszerű, sem rafinált... sem szép, sem csúnya! Nem tudok ennél nehezebb dolgot! A művész, aki ennek eleget tesz, bármilyen mű megalkotására képes...

Nem láttam előre, hogy a megjegyzésem váratlan hatást kelt, a szerkesztő és a festő ugyanis egy emberként kiáltott fel: „Akkor egy nagy nehézséggel kevesebb!” – a szobrász pedig félhangosan megismételte a mondatukat, felszaladt a szoborcsoport mellé tolt lépcsős emelvényre, amelyen egy szintre került a művével, és puszpángfa szerszáma két mozdulatával kivette a keresztet a férfialak szorításából. A nőalak keze felett megállt, mire a nevelő felkiáltott:

– Ha a kompozíció vonalának megtöréséhez be kell valamit illeszteni a nő kezébe, akkor érdemes lenne már-már szcientifikus említést tenni arról, hogy a szemiták, majd az ő közvetítésükkel a keresztények is átvették azt a káldeus és egyiptomi szokást, amely kulcsot adott a fontos dolgokat magyarázó vagy jövendölő személyek kezébe (és amelynek a nyoma – Szent Péter kulcsa formájában – az Evangéliumokban, illetve János Jelenéseiben is megtalálható).

A szobrász eddig mozdulatlanul tartotta a kezét, de most a másik kereszthez illesztette a szerszámot, és néhány könnyed mozdulattal kulcsféleséget formázott belőle.

Mindez mintegy varázsütésre történt: fogalmak és érzések hatottak, de a gondolkodó tiltakozásnak egyáltalán nem jutott hely. Csak a szobrász kiáltott fel, amikor a legalsó lépcsőfokról is lelépett, és közel került a szerkesztőhöz:

– De ezzel és emiatt a jelenet egész keresztény értelmét meg kell változtatni?!

A szerkesztő magához húzta a nevelőt, mintha tanúnak idézné, és türelmetlen mosollyal magyarázta:

– Hát történelmi mű ez a szobor? Domitianus korában játszódik a jelenet, vagy esetleg Neróéban? X és Y vértanú portréiról van szó? Dehogy! Nem maguk a szereplők a fontosak, hanem a dráma.

A nevelő pedig még hozzátette:

– Szcientifikus szem-lélettel minden megmagyarázható. Nem kell, hogy ezek oroszlánok elé vetett keresztények legyenek – elvégre a téma lehet maga a harc, maga az önfeláldozás, maga az érdem! Vagyis minden, amit a művész ilyen szép módon keresett a munkájában, amit éppen tesz, és amit a közönség elvár tőle.

A némiképp összenyálzott szónok megtörölte a száját, a szobrász pedig megszorította mindkettőjük kezét; az énekes, a turistafiú és a festő, akik mindenfajta vitát kerültek (hiszen azzal csak felesleges gondot okoz magának az ember), udvarias csendben távoztak a műteremből.

Az agár a tőle megszokott és a helyhez illő szertartásossággal kísérte ki a távozókat, majd a folyosón hirtelen felhangzott ezüstös ugatása. A szobrász jelt adott a szerkesztőnek és nekünk, hogy hallja a kutya hangjából, miről van szó. Ekkor kitárult az ajtó, és belépett egy zömök úriember alacsony, szürke kalapban, vadonatúj, szürke ruhában, kifogástalanul megkötött fehér nyakkendővel, a fehér mellénye alól kilógó vastag aranylánc pedig kulcsokat és drágakőből készült pecséteket himbált a hasán. Ő volt az amerikai, az Egyesült Államok egyik nagy lapjának a tudósítója.

A szerkesztőt kollégájaként üdvözölte, a szobrásszal kölcsönösen meghajoltak egymás előtt; felénk is tett egy bókoló mozdulatot, majd egyenesen a szoborcsoporthoz lépett. Egy ideig vizsgálgatta szürke, mély szemével, a kalapját a homlokáról a tarkójára tolta, az arcát a tenyerébe fogta, és vöröses szakállát simogatta, amely még dúsabbnak tűnt attól, hogy a bajuszát borotválta.

–  Magyarázzák el nekem részletesen, mit jelentenek az emberalakok – szólt a szerkesztőhöz, meg a szobrászhoz, aki mindjárt fél lépéssel mögéjük került, nehogy neki kelljen először megszólalnia.

– Ez... ahogy már említettük – mondta a szerkesztő – ez az emberi élet tragédiájának egyik patetikus jelenete... a férfi a tett energiáját jelképezi, amelyből a munka születik... a nő felajánlja, hogy ő is részt vesz a munkában...

– Úgy látom – szakította félbe az amerikai –, a nőnek kulcs van a kezében, itt lejjebb pedig – és az oroszlán alapanyagául szolgáló agyagtömbre mutatott – egy nagy táska van... szóval a nő a Takarékosságot jelképezi? A férfi energiája nagyon szép és megfelelő! Azt hiszem, a táskánál a földművelés és az iparosmunka szerszámait kellene ábrázolni... Mert ez az alacsonyabb tömb egyelőre inkább egy alvó állatra hasonlít, mint egy pénzesládára!

A szobrász odalépett, sarlót mintázott, és megformázta a táska két oldalát. Az amerikai még egyszer körbejárta a szoborcsoportot, és felkiáltott:

– Rég nem találkoztam ilyen szép és ilyen világosan ábrázolt gondolattal... Ez a szobor a TŐKEFELHALMOZÁST jelképezi átgondolt, mégis könnyen érthető formában. Jelen pillanatban, a munkának ebben a fázisában azt hiszem, elég lesz, ha a szerkesztő kolléga rögzíti a papíromra a szerződést...

Átnyújtott egy papírlapot a szerkesztőnek, aki készségesen nekifogott az írásnak, és folytatta:

– az alábbi feltételekkel:

Isaac Edgar Middlebank Jr. megrendeli méltóságos *** szobrásztól a TŐKEFELHALMOZÁST ábrázoló szoborcsoportot folt nélküli, hibátlan fehér márványból, 15000 dollárt jelentősen meg nem haladó összegért.

– Ez így megfelel? – kérdezte az amerikai, mire a szobrász odatolta a maga papírlapját a szerkesztőnek, az pedig ráfirkantotta:

*** szobrász vállalja a TŐKEFELHALMOZÁS szoborcsoport elkészítését, lehetőség szerint folt nélküli, hibátlan fehér márványból, 75000 lírát jelentősen meg nem haladó összegért, méltóságos Isaac Edgar Middlebank Jr. megbízásából stb. stb.

Az amerikai monoklit vett, végigtanulmányozta mindkét szöveget, és meghagyta, hogy dátumozzák őket. Amikor ez megtörtént, kicserélte a két papírt, és így szólt:

– Minden a legtökéletesebb rendben van! Gratulálok a remek tehetségéhez (ezt egy kézszorítással erősítette meg), és ehhez a remek kutyához! Micsoda gyönyörű állat, milyen gyönyörű fajta! Biztosan állíthatom, hogy nincs még egy ilyen kutya az egész városban!

A mondanivalója végén meghajolt, és az ajtó felé indult.

A szobrász sürgött-forgott: egyik kezével ügyesen a Tőkefelhalmozásra hajította a nedves vásznakat, a másikkal fogta a kalapját, és a szerkesztő meg a nevelő után sietett, akik bókokkal halmozták el a távozó vendéget; azt pedig már várta szerény kocsija, hogy a következő találkozóra vigye.

*

Fájdalmasan nehéz volt a szívem, megalázottnak éreztem a lelkem. Szél lebbent, vagy jajongás támadt, és Jób módjára nyögte a fülembe: „Szóval ezen a méltán elátkozott világon minden, ami a gondolat szűzi ihletéből fogan, hat dollárért – HARMINC EZÜSTPÉNZÉRT kel el...”

És bár megígértem magamnak, hogy nem mondok semmit, nem teszek hozzá, nem ismételek el, mégsem voltam képes egyedül elviselni a történés egész erkölcsi súlyát, és a szerkesztőhöz fordultam:

– Azért mekkora a különbség a hitükért oroszlánok elé vetett hívők és a tőkefelhalmozás között...!

A szerkesztő igazított egyet vékony drótszemüvegén, ernyője végével firkálni kezdett valamit az utcakőre, és fel sem pillantva felelte:

– A szerkesztőség nem telefonkészülék. Mi is hasonlóan járunk el minden nap az összes épp csak megfogant gondolattal és érzéssel... A szerkesztés – kiszerkesztés!

– Úgy, ahogy a lelkiismeret az lelkiismeret – válaszoltam.

*

A fordító jegyzetei: 

Norwid élete végén írta ezt a novellát, amely sok más fontos művéhez hasonlóan kéziratban maradt. Másfél évtizeddel később Zenon Przesmycki – művésznevén Miriam – szerkesztő, műfordító, költő, kultúraközvetítő véletlenül bukkant Norwid egyik kötetére, amely akkora hatást tett rá, hogy úgy döntött, felkutatja a költő hagyatékát. Az Ad leones! volt az első Norwid-mű, amelyet publikált. Egyfajta művészeti programként helyezte el nagy hatású irodalmi-művészeti lapja, a Chimera első (1901/1.) számában.

[1] Adam Mickiewicz: Ősök. Harmadik rész - Függelék. Díszszemle. Bella István fordítása

[2] Az umbraculum néven ismert vörös-arany csíkos ernyő a pápai hatalom jelképe, de interregnum idején a kamarai bíboros jelvénye is, ezért a címerében is szerepel (a ford.).

[3] [sic, 2 r-rel (eredeti: az 1. tyrani helyett „tyrrani”]