Amer Tikveša: Madár van a fejében
Fotó: Free-Photos képe a Pixabay -en.
Amer Tikveša: Madár van a fejében

Tízévesen mindannyian felnőttnek akartak látszani. Köpködtek az utcán, verték a gyengébbeket, loptak, dohányoztak… A felnőttek alatt férfiakat értettek. A nőket még emberszámba sem vették. A nők egészen mások voltak, a gúny vagy az erotikus fantázia tárgyai.

Férfin gúnyolódni verést jelentett, de ha valamelyik kamasz férfiről fantáziált, azt semmi pénzért se merte elárulni, mert el kellett volna költöznie, mielőtt megölték benne a buzit. Valakinek azt mondani, hogy nő, azt jelentette, hogy mafla és gyáva. Ha egy férfit csúfoltak és meg akartak alázni, először a nő és a kislány címkéket ragasztották rá, és akkor egy fokkal jobban bántak vele, mint az állattal, de éppen csak annyira, hogy nem ölték meg. Falhoz állíthatták és köpködhettek rá, sárral dobálhatták, lovagolhattak rajta, és még mennyi mindent tehettek vele.

Számtalanszor kis híján „nőnek” tartottak. Több dolog alól, amit a fiúk elkövettek, én kihúztam magamat. Apám szigora mögé bújtam: „Félek, ha megtudja, kitekeri a nyakamat.” Elhitték az örökösen borongós arckifejezése és a szomszédokkal való fizikai leszámolásai miatt, amikből győztesként került ki. Féltek hát kárt tenni bennem.

A felnőttek akármennyire romlottak voltak, nem akarták, hogy a gyerekeik olyanok legyenek, mint ők. Ha a viselkedésükben csak a jelét is látták a hasonlóságnak, abban reménykedve verték meg őket, hogy magukat ölik meg bennük.

És akkor felszínre tört az erőszak, amit mindannyian élveztek: a fiúk, a férfiak és pár kislány is. A légpuskák elkerülhetetlen részei lettek a külső megjelenésnek. Némelyik fiúnak kettő-három is volt. Én egyet se akartam. A szülőket nemcsak, hogy nem zavarta az állatokra való lövöldözés, de gyakran mintha biztatták is volna a céllövőket. Az érdektelenségük alól semmivel sem tudtam felmenteni őket.

A bejelentés után, hogy lövök, az egyik fiú a puska csövét felém irányította. Ha én nem akarok a madárra, akkor majd ő lő rám. Fogtam a puskát és a megkeményedett gyurmagolyókat. Nem volt légpuskatöltény, a hónap végén jártunk. A töltényeket elsején vették, fizetéskor, és azonnal ellövöldözték. A hónap további részében pedig a gyurmagolyókat. A gyurmát a szülők vették a gyerekeknek, akik azt mondták, az iskolában szükség van rá.

Néhány centiméterre megcéloztam a galambot. Most már nem akartam, hogy észrevegyék, ki akarok bújni a kötelezettség alól. Hosszan céloztam, hogy komoly célzó benyomását keltsem, ugyanakkor abban reménykedve, hogy a galamb felröppen. Elsütöttem a puskát és eltaláltam a célpontot. Hitetlenkedve indultam a madár felé.

Körülöttem kis vadak kiabálva ugráltak:

„Eltalátad! Eltaláltad!”

A madár sebesült volt. Elárasztott a szomorúság, a szomorúság haraggá, a harag dühvé, a düh kétségbeeséssé vált bennem. Szereztem még golyót, és lőttem, és sírtam, és nem álltam le, amíg a madár szemének helyén meg nem láttam a vérrel bemocskolt gyurmagolyót. Amikor abbahagytam, senki sem volt körülöttem.

Aztán egy ideig kerültek, talán bolondnak tartottak. Azóta lehet mondani, madár van a fejemben. Néha elalszik.

A háborúban minden nap ébren volt. Minden lövésre eltakartam a szememet, és magamban ismételgettem:

„Csak ne lőjön, mert még eltalálja, csak ne lőjön, mert még eltalálja!”

***


A fordító jegyzete

Hol lakik az erőszak? Van-e egyáltalán otthona? Mit lehet gyerekként vagy felnőttként kezdeni vele? Mennyire és hogyan válik az otthonunk részévé? Mit teszünk mások nyomására, parancsból, mit teszünk félelemből, szorongásból, mit teszünk a gyávaságunk leplezéséért? Ezen cselekedeteink után szembe tudunk-e nézni önmagunkkal? Mit látunk? A fegyverünkből kilőtt golyóval nézünk farkasszemet? Tekintetünkkel az áldozataink szemének üres helyébe, fekete lyukába zuhanunk-e? Ott fészkel-e az őrület? Megijedünk-e önmagunktól? Ki beszél a fejünkben? Miért éppen egy galamb, a béke madara tollászkodik ott, mozgatja a szárnyait? Egyáltalán hogyan kerül egy időnként éber, időnként alvó madár az ember fejébe? Hogyan lehet megmagyarárzni egy bosnyák szólást? Mit tudunk kezdeni azzal, ha az állat a nyelv szimbolikus helyéről átlép a gyerekkori trauma valóságába? Hogy lehet eljutni az eredethez, ami a szólás, a nyelv és a bűn, az őrület eredete? Hogy lehet eljutni az eredethez, ami a felnőttéválás és a megbocsáthatatlan háború történetét ismétli?

A cikk szerzőjéről
Amer Tikveša (1979)

Bosnyák író. Legutóbbi kötete: Taksi priče (Taxitörténetek, 2017)

A fordítóról
Bencsik Orsolya (1985)

Író. Időnként szerbről magyarra fordít. Legutóbbi kötete: Több élet (Magvető-Forum, 2016).