(…)

Másfél óra múlva visszamegyek az unokatestvéreim szobájába. Kopogtatok. Kopogtatok.

– Halló! Kész vagytok?

Krille nyitja ki. Az olcsó sampon illatától megnyugszom.

– Lack ahla shabab – mondom vidáman, és veszek egy mély lélegzetet. – Wallah, méz és vanília szagotok van. Hogy vagytok?

Mindketten kacagnak. Krille a kezével legyint elhárítva az eltúlzott bókomat.

– Jalla, Amoura, menjünk enni – mondja Abbe a hasát simogatva. – Nagyon éhes vagyok, egy kis halra vágyom. Wallahi, halszagot érzek amióta idejöttünk.

Esküszöm, kész csoda, hogy valami más szagot is éreznek, mint ezt a tengerbűzt.

– Megyünk. Mindjárt. De először valamit csinálni kell a frizurátokkal – mondom, és előveszek a zsebemből egy kis doboz hajzselét.

Az unokatestvéreim kétkedve néznek, de én nem pazarlom az időt, hagyom, hogy a hajviasz összeragadjon az ujjbegyeim között, majd összedörzsölöm a tenyeremet.

Krille a tükör előtt áll, és nézi, ahogy a hajával játszom.

– Jaj, ez ronda! – röhög fel.

– Nem, dehogy. Nézd csak! – ellenkezek, és az ujjaimmal oldalra húzom a majdnem szőke haját.

– Ne, Omar, ronda! Mit csinálsz velem? Úgy nézek ki, mint egy buzi – panaszkodik, miközben Abbe csak kuncog.

– Figyelj, habibi – folytatom, és megpróbálom elmagyarázni neki, mint egy tanár. – Ez most a modern. A világnak abban a részében, ahol én élek, és amit én ismerek. Lehet, Szíriában buzis. De tudod, itt még az is oké.

Krille furcsán néz rám. Mosolygok, de látom, hogy nem érti. Pontosítok.

– Yani, most ez a frizura a divatos. És nem csak, hogy divatos, de nem is tűnsz ki vele. Ez a normális. Normálisnak kell kinézzünk. Felfogod végre, és abbahagyod az értetlenkedést?

Továbbra sem tűnik úgy, hogy megértené. Ideges és türelmetlen leszek, de adok neki még egy esélyt.

– Oké, figyelj, kedves unokatestvérem. Rám – mondom. – Emlékszel, amikor apával Szíriába látogattunk? Én és ő elmentünk Yarmoukba, és láttam, hogy ott a fiatal férfiak fogták egy más kezét, és karon fogva mentek. Odafordultam apához, és suttogva megkérdeztem, hogy ezek buzik. Pont úgy nézett rám, mint te, és azt válaszolta…

Krille közbevágott.

– De, Omar, ez csak azt bizonyítja, hogy barátok vagyunk, a testvérek csinálják ezt.

Hagyom, hogy egy pillanatig csend legyen, és megnyugodjon mielőtt válaszolnék.

– Pontosan. Pontosan ezt mondta, yani, ez azt bizonyítja, hogy testvérek vagyunk. De hadd folytassam - mondom. – Aztán egyszer, amikor Damaszkuszból Aleppoba mentünk busszal. És tudjátok, hogy az milyen sok időbe telik. Egy kis idő után elővettem egy krémet, és bekentem vele a kezem, mert ki volt száradva. Apa rám nézett, mintha erre várt volna, és azt mondta, Omar, amit most csinálsz, az itt buzis.

– Haha, igen… Mit csináltál akkor? – kérdezi Abbe.

– Folytattam a kezem kenegetését, lack, ki volt száradva. Hát, fiúk, értitek, mit akarok mondani?

Mosolyog mind a kettő. Bólintanak.

– Köszönöm – mondom, és megkönnyebbülve felsóhajtok, hogy nem kell ilyen közönséges dolgokat tovább magyaráznom nekik. – És szerintem még jól is áll nektek a zselé – teszem hozzá viccesen Krille felé fordulva, aki csak nevet.

*

A mű eredeti címe: Medan vi brinner

Amer Sarsour 1990-ben született Damaszkuszban, palesztin-svéd költő és író. 1990-ben politika  menekültként érkezett Svédországba a szüleivel, azóta Uppsalában él. Svédországban és külföldön is sikeres költő. Tanulmányait a Biskop Arnö íróiskolában és az uppsalai egyetem retorika szakán végezte. Kreatív írást vezet, workshopvezetői munkájáért az uppsalai önkormányzat Gösta Knutsson ösztöndíját kapta. Az Amíg égünk című első regénye a Nordstedts Kiadó gondozásában jelent meg 2024-ben.