Egyedül ültem az idegen konyhában. Teljesen más illat volt, mint az én anyukám konyhájában. A nagy barna csempével burkolt padlón fázott a lábam. A fehér asztal körül négy egyenes támlájú szék állt, az ablakkal szembeni falnál pedig egy kifeküdt dívány kerek, horgolt huzatú párnákkal. A nagy, fehérre mázolt kredencnek szépen faragott oszlopai voltak, szekrényrészeinek pedig tejüveg ajtaja.

Lecsúsztam a székről, a mosogatóhoz toltam, belemártottam a kezem az ecetszagú vízbe és leöblítettem benne a tányérokat, amelyekből az ebédet ettük. Igyekeztem halkan dolgozni és hegyeztem a fülem, hogy minél többet halljak a beszélgetésből, amelyet a nénikém a férjével folytatott a szomszéd szobában. Tudtam, hogy valami fontosról beszélnek, olyasmiről, amit nem kellene hallanom, pedig engem is érint. Mi másért szakította volna félbe Ivana nénikém a mosogatást és hagyta volna kihűlni a vizet, hiszen előtte hosszan melegítette a nagy fazékban, amikor pedig felforrt, minden erejét megfeszítve öntötte át a mosogatóba?

Elmostam az utolsó lábost és a mosogatóasztal lapjára tettem a többi edényhez, majd az ajtóhoz lopództam. Fülemet a fára tapasztottam, de így sem hallottam semmit. Aztán egyenesen az arcomba csapódott a kinyíló ajtó.

– Mira! Mit csinálsz itt?

– Mit csinálna? Hallgatózik. – Horáček úr még mindig nem nyugodott bele a jelenlétembe.

– Elmosogattam – mondtam és dörzsölgettem a sérült arcomat. Sírni lett volna kedvem, de tudtam, hogy ezt a fájdalmat magamnak köszönhetem. A konyharuháért nyúltam. – Most pedig törölgetek.

Horáček úr csak mormogott valamit, elvette az újságot a konyhaasztalról, és visszament a szobába. Ivana néni nem szólt semmit, csak megsimogatta a vállam.

– Nem hallgatóztam – mondtam és törölgetni kezdtem az edényeket. Otthon nem törtem magam annyira a házimunkáért, de tapasztalatból tudtam, hogy a felnőttek a közös munka közben közlékenyebbek. – Csak szeretnék hallani a családomról és Hana nénikémről. Például, hogy mikor engedik ki őket a kórházból.

A nénikém megvonta a vállát. – Nos, egyhamar biztos nem.

Ezt furcsállottam. – Honnan tudja? Én még soha nem voltam egy hétnél tovább beteg. – És akkor még rá is játszottam egy kicsit a végén, hogy ne kelljen iskolába mennem.

– A tífusz nem egy egyszerű meghűlés. De nem kell aggódnod, tegnap délután bemondták, hogy a családotok állapota kielégítő.

Ez újdonság volt. – Hol mondták be?

Ivana néni elbizonytalanodott. – A téren. – Mikor látta az értetlen tekintetemet, vonakodva folytatta. – Sok a beteg, de a kórházakba nem szabad bemenni, ezért a városi rádióban a nemzeti bizottság bemondatja, ki hogy van.

– Minden nap?

– Igen.

– Ma délután is bemondják?

– Biztosan. Jarek bácsi megint odamegy, és utána mindent elmond nekünk.

Hát ez volt a titok, amelyről a csukott ajtó mögött sugdolóztak. Miért csinálnak ekkora ügyet belőle? Félnek, hogy én is oda akarok majd menni?

– Elmehetek ma én is meghallgatni?

– Nem gyereknek való. Meg hideg is van, még megfáznál.

Ivana néni annyira határozottan mondta ezt, hogy a további rábeszélést előre feladtam, és arra jutottam, hogy ha ki akarok jutni a térre és többet szeretnék megtudni a családomról, valami mást kell kieszelnem.

Abban az évben a tavasz illata helyett fertőtlenítő szaga szállt a levegőben. A házak úgy borultak össze, mintha oltalmazni szeretnék egymást a vigasztalanságban, amely a város utcáin sétáló alakokat is körülvette. A szomszédok félretették a viszályokat és nézeteltéréseket, melyek néhány hete még oly fontosnak tűntek, és a beszélgetések csakis a tehetetlenségről, félelemről és betegségről szóltak. Járványügyi brigádok járták a várost, minden háznál megálltak, ahol valaki megbetegedett, és ágyneműtől megfosztott szétdúlt ágyakat, gyomorforgató bűzt és a bejárati ajtóra fehér krétával írt jeleket hagytak maguk után.

A mi házunk is átesett ezen a megszégyenítő procedúrán, nekem pedig tanújává kellett válnom, mert én voltam az egyetlen a háziak közül, aki nem volt a fertőzőosztály foglya. Ivana nénikémmel a megbeszélt időben odamentünk a házunkhoz, kinyitottam a sötét folyosóra nyíló ajtót, és beengedtem két, fehér köpenyt és orrát-száját kendővel elfedő férfit. Végtelenül hosszúnak tűnt, amíg álltunk lent a folyosón és vártuk, hogy elvégezzék a feladatukat.

– Kész? – kérdezte Ivana néni, mikor lejöttek a lépcsőn.

– Még az órásműhely – válaszolta az egyik férfi. – Állítólag valahol itt van a kulcs.

A bejárati ajtó melletti fogasra mutattam, és amikor kinyitották az ajtót és bementek, bekukucskáltam utánuk. Minden a helyén volt, mégis volt valami furcsa az üzletben.

A csend. Az idegen, baljós csend volt az, ami annyira meglepett. Nem hallottam az óraszerkezetek ketyegését. Az ingák mozdulatlanul lógtak, a mutatók pedig azt az időt mutatták a számlapon, amikor az órák megálltak. Nem maradt senki a házban, aki a több tíz, talán száz órát felhúzta volna, nem volt ott senki, akinek szüksége lett volna rájuk. Mintha meghaltak volna.

A férfiak elkészültek és aláírattak Ivana nénivel egy papírt, amely igazolja, hogy munkájukat alaposan és gond nélkül elvégezték, amiről a rettenetes bűz is tanúskodott.

Újra bezártuk az ajtót, végigmentünk a keskeny kis utcán és befordultunk a térre. Több ember járt a városban, mint az megszokott, és mindannyian egy irányba tartottak.

– Mennek meghallgatni a betegek állapotát – mondta Ivana néni, megmarkolta a kezem és gyorsított léptein. Szemmel láthatóan nem állt szándékában a téren időzni.

– Ivana néni – kértem –, maradjunk itt! Nézze csak meg, ott is vannak gyerekek.

Biztosan tudom, hogy nem a kuncsorgásom volt az, ami rávette Ivana nénit, hogy megálljunk és meghallgassuk a nevek végtelen sorát és a betegek állapotát. A kíváncsiság tartotta ott, amelyet a városi nemzeti bizottság épülete felé forduló néma tömeg keltett benne. Nem hagyta továbbmenni a morajlás, mely gyakran átjárta az embertömeget. Vagy épp a vészjósló suttogás és zokogás, ha a beteg állapota romlott. Megállt és mozdulatlanul figyelt, meghallja-e olyasvalaki nevét, akit ismer. Állt, pedig tudta, hogy tovább kellene mennie, de a kíváncsiságtól nem tudott mozdulni.

A végtelen listát monoton hangon olvasták fel, a bemondó szorgalmasan mondta a neveket és kategóriákba sorolta őket. Meghallottam a Hana Helerová nevet. Meghúztam Ivana néni ruhaujját, és szörnyen fontosnak éreztem magam. Hana néniről beszélnek a városi rádióban.

– Állapota rendkívül súlyos – mondta a hirdető személy. Ez nem volt újdonság, magam is láttam, hogy a nagynéném rossz állapotban van. Hallgattam tovább. Név és a rövid jelentés. Állapota közepesen súlyos, súlyos, állapota változatlan, állapota kielégítő, a veszély elhárult… Aztán a beolvasó bemondta a következő nevet és nekem úgy tűnt, mintha valahogy megbicsaklott volna a hangja. Egy pillanat múlva folytatta. – Meghalt – mondta lassan, és folytatta a bemondást.

Úrrá lett rajtam a rémület. Eddig eszembe sem jutott, hogy anyu, apu, Dagmar vagy Ota meghalhatnak. Hiszen csak a szörnyen öreg emberek halnak meg, és apu mindig azt mondta, hogy nem az öregségtől őszült meg, hanem a gondoktól, anyu meg még csak nem is volt ráncos. A testvéreim pedig még gyerekek voltak. Éreztem, ahogy a nagynéném megszorítja a kezemet és elhúz onnan.

– Már a J betűnél járnak – kiabáltam és próbáltam visszatartani a nénikémet. – Mindjárt a családom következik.

Ivana néni továbbhúzott. Megvetettem a sarkamat a kövezeten, és megkapaszkodtam a pékség ajtókeretében. Innen figyeltem két hete a beteg Hana néniért érkező mentőautót. A nénikém lefeszítette az ujjaimat ajtóról, és továbbvonszolt. Annyira sietett, hogy szinte futott, de már késő volt.

– Kalaš Jan – jelentette a rádió. – Állapota kielégítő. Kalašová Marta, állapota súlyos. Karásková Dagmara, állapota változatlan, Karásek Karel, állapota súlyos, Karásek Ota, állapota változatlan, Karásková Rosa… – Ez anyu. A hang mintha egy pillanatra elhallgatott volna. A nénikém továbbvonszolt, én pedig már nem huzakodtam vele. Egyszeriben el akartam menekülni, amilyen messzire csak lehet, megszökni az elől a szó elől, melyet már sejtettem.

– Meghalt – mondta a bemondó, és már nem hallottam semmi mást, mert sírva fakadtam. Hangosan zokogtam, és azt kiabáltam: – Ne, anyu, ne!

Az emberek utánunk fordultak, de valószínűleg azt hitték, hogy csak egy dacos gyerek vagyok, aki ellenszegül az anyjának. Megütközve néztek ránk. Mindebből semmit nem fogtam fel. Csak rettenetes szomorúság, magány és hideg lett úrrá rajtam, én is meg akartam halni. Éreztem, hogy valaki felvesz, és magához szorít, és egy pillanat töredékéig abban reménykedtem, hogy valami tévedés történt, és anyu jött megvigasztalni, de csak Ivana néni volt az. Elvitt a térről, arcán pedig patakzottak a könnyek.

*

A fordító jegyzete

Alena Mornštajnová remek elbeszélői vénáról és drámai érzékről tesz tanúbizonyságot: érzékenyen, de nem szentimentálisan ír. A Hana hétköznapi emberek mélyen drámai története szerelemről, árulásról, szenvedésről, bűntudatról, szeretetről és sorsról, holokausztról és tífuszjárványról. Mornštajnová regénye olyan kérdésekre keresi a választ, hogy hogyan kerülhet közel egymáshoz egy rakoncátlan, életerős kislány és különc, szótlan, magának való, nagynénje. Mi az, amiért érdemes élni, ha semmink sem maradt?

Alena Mornštajnová Hana című regénye a Csirimojó Kiadó gondozásában jelenik meg 2020 őszén, J. Hahn Zsuzsanna fordításában, Dely Dorka illusztrációival. Alena Mornštajnová júliusban az ARM, szeptemberben a PesText Fesztivál vendége lesz. A fordító az Emberi Erőforrások Minisztériumának Babits Mihály ösztöndíjasa, az itt olvasható részlet fordítását a Cseh Köztársaság Kulturális Minisztériuma is támogatta.