Olvasóm nehezen fogja elhinni, hogy a huszonegyedik században ilyen megtörténhet: hogy belovagolt a fővárosba és a főtérre ügetett egy jóvágású, öles termetű, keménykötésű fiatalember kigombolt virágos ingben, fedetlen mellkassal. A tér közepén lecövekelt, és a nyeregben ülve, magasra emelt fejjel tekintetét egy pontra szegezte épp a háztetők fölött. Néhány óra elteltével – már dél volt – maroknyi kíváncsiskodó merészkedett közel hozzá, és közülük páran ott is maradtak.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőle egy fiú.
– Cézár, Jóságos Cézár – válaszolta a lovas rezzenéstelen arccal.
– És mit keresel itt? – tudakolta a fiú.
– Azért jöttem, hogy itt maradjak. Idegenből érkeztem, olyan barátot keresek, aki jótanáccsal szolgálna – válaszolta a férfi a magas lóról.
– Az meg mit jelent? – értetlenkedett a kisfiú.
– Hogy itt maradok – felelte a másik.
Másnap reggel még mindig ott ült a nyeregben, de már osztogatta a parancsokat.
– A te feladatod lesz a mosás – jelentette ki a lovas mézédes, de ellentmondást nem tűrő hangon a csokoládéárusnak, akinek éppen a téren volt boltja az árkádok alatt.
A csokoládéárus engedelmeskedett, fogta a ruhás batyut, amit Cézár ledobott neki, és bevitte a csokoládéboltba. Másnap visszahozta a gondosan kimosott és kivasalt ingeket, alsónadrágokat és zoknikat. Az emberek együttműködtek Cézárral. Százával jöttek-mentek, takarmányt hoztak a lónak, ételt a lovasnak, ajándékot, gyűrűt, nyakéket, ő pedig egyre csak parancsolgatott.
– Ma gyümölcsöt osztasz a Bacaladería utcában – adta ki a zöldségárusnak, aki valóban végigjárta az utca házait almát, körtét és narancsot osztogatva. Azonban nem mindenki működött együtt: voltak, akik ugyan helyeslően és cinkosan odakacsintottak a jobb szemükkel, de aztán a fülük botját sem mozdították, csak mentek a maguk dolgára, mintha mi sem történt volna. De azért csak ott ólálkodtak a téren látnivalóra és újságra éhesen.
Lassan bosszantani kezdte a hatóságokat ez a nagy cécó. El akarták távolítani Cézárt a helyéről, de ez minden szempontból lehetetlennek bizonyult. Megakadályozta a szűk utcákon és tereken nyüzsgő sokadalom. Próbálták szépszerével, de nem volt foganatja. A kormánypalotában a püspök és a Nemzeti Bank elnöke egymásnak adták a kilincset. A megtárgyalandó ügy a lovas és az általa teremtett helyzet volt, amely, mint azt megállapították, „kicsúszott a kezükből”. Elhatározták hát, az évtizedek óta nem alkalmazott halálbüntetést róják ki rá. A sereg tűzzel-vassal, trombitaszó, lobogók és gránátvetők kíséretében tört be a főtérre, és elfogta Jóságos Cézárt, aki idegenből érkezett, olyan barátot keresett, aki jótanáccsal szolgálna neki, és nem mozdult a nyeregből. Gyorsított eljárásban nyaktiló általi halálra ítélték. Az ítéletet ugyanazon a téren hajtották végre, ahol száz nappal azelőtt megjelent. A lovat is lefejezték. Szörnyű jelenet volt, amit jobb nem elmesélni. Elég legyen annyi, hogy az ember behajtotta a fejét, az állat viszont nem. A hatóságok ünnepi jelleget akartak kölcsönözni az eseménynek, sátrakat állítottak, ingyen bort osztottak, sült krumplit meg szardellával, olajbogyóval, majonézzel, salátalevéllel és paradicsommal megrakott szendvicskenyeret.
A térrel határos házakban lakó szomszédok is elmentek a kivégzésre. Tavasz lévén azonban, a kitárt ablakokon át kihallatszott az épületekből néhány asszony zokogása. Ugyanígy sírt titokban egy-két férfi is. Hetekkel Jóságos Cézár lefejezése után – már a kánikula kellős közepén – újabb férfi jelent meg a téren, hozzá hasonló. Nem volt olyan daliás, de ő is lovon érkezett.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Adán Kovacsics: "César el Bueno”. In:  Uő: Las leyes de la extranjería. Barcelona, Ediciones del Subsuelo, 2019.