Gyermekkorom óta bármikor, ha a térképre nézek, szemeim rögtön egy szigetet keresnek; a városokról, tartományokról, jól hangzó térségnevekről rögtön a kék partjaira kanyarodnak… Bár olvastam a Robinson Crusoe-t, elfelejtettem, és kész. Nem gondolom, hogy akkor kezdenék el álmodozni, amikor a kék festéken egy furcsa szigetnevet olvasok. Nem igazán hiszem, hogy a regények miatt szeretem a szigeteket, de az is lehet, hogy miattuk. Ha szigetet látok a térképen, azonnal elkezdődik. A bennem bizsergő szerelmek, barátságok. Egy kutya, aki a szemembe néz, egy szűkszavú, lomha mozgású, gyorskezű, gyapjúkelmébe öltözött halász, szakadt ponyva szaga és hajókorlát, egy megfeketedett deszkázású, kopott festésű, súlyos és durva hajó, egy, a hajó környékét el nem hagyó madár, háló, hal, pikkely, a parton csodálatosan szép gyermekek, tisztességes kunyhók, főtt déli vörös csattogó- és fogashal, zellerszag, gőzölgő fekete serpenyő, ködös tenger szűk látóhatárral…

A természet többnyire barát. Még amikor ellenségnek látszik, akkor is egy olyan apa, aki nem kényezteti el a gyermekét, aki lehetőséget ad az emberfiának, hogy próbára tegye az erejét és hatalmát. Mikor viharával elsüllyeszti a hajóját, megtanítja úszni, mikor szelével elrepíti kunyhójának tetejét, szilárdabbat, kifinomultabbat készíteni; mikor otthagyja szemtől szemben a szörnyetegével, izomerejét teszi próbára. Ott, ahol a víz mind a négy oldalról körbevesz, arra kötelezi őket, hogy állítsák szolgálatba egymásért az összefonódásukat, ami a nagy és szívós barátságaik, kemény izmaik, tisztességes napjaik és éjeik útján alakult ki, a szelekkel, viharokkal és tengeri szörnyekkel szemben, és a sziklákat napokig, hetekig verő hullámokkal, amiket csak úgy lehet átvészelni, ahogy a természet parancsolja. A térképeken lévő kékség közepére, a hatalmas földrészeket szegélyező víztömegekhez telepedve nézegettem a szigeteket és tűnődtem arról, milyen jóságos, milyen áldott anyától született az – vagy talán anélkül ilyen jó, hogy bárki megtanította volna rá –, aki a tömör izmait a törékenyebbnek nyújtott segítségre használja, aki éles elméjét odaszánja a vakabb, szelídebb, csendesebb és lassabb elmének, sőt, esztelennek a barátságért; aki megmutatja, milyen édes illatúvá teszi a levest az, hogy megosztják azzal, akinek nincs levese.

A hálószobámba is kiakasztottam egyet, hogy ha nem lenne hihető számomra a könyv, amit este olvasok elalvás előtt, és elunnám magamat, fel tudjak tekinteni a könyvről, hogy rápillantsak a térképre. A térképen a pontnyi szigetekről rögtön eszembe jutnak a viharok, a szelek, a süvöltés, a cápák, és velük együtt a sziget jó népe is. Olyan lelkülettel vagy érzékeléssel merülök el a térképen lévő mindenféle girbegurba szigetben, mint a reménytelen szerelmesért ólmot olvasztó[1] öregasszony, ezt-azt kiválasztva és kiemelve, óh, inkább az alaktalan, csak apró pontnak tűnő szigetek iránt érdeklődve.

Egy éjjel motor érkezik hirtelen egy kátrányborította mólóhoz, én pedig a térkép vérnarancs-piros fényű pontszigetére kerülök. Háromnapos, fényes fehér szakállú, középkorú férfi felhajtott gallérral, bundás kabátjába temetett arccal nevetgélve felém közelít.

– Meggyüttél, testvér? – mondja.

– Meg, bátyám – mondom.

– Már nem fogsz elmenni?

– Áh – mondom –, már megint…? Már megint…?

– Nincs jobb a mi szigetünknél.

– Így mondják, bátyám – mondom.

– Apa már nem él…

Elhomályosult szemmel belépünk egy házba, ami a deszkakerítés mögül ki sem látszott. Szőlőlugas alatt megyünk át.

– Végre megmoshatom a kezemet és arcomat… – mondom. – A bejárat mellett rögtön jobb kéz felől van egy vízcsap – jut eszembe, és arra veszem az irányt.

Az izgalomtól, szomorúságtól és szégyentől reszketve, a vizet az arcomba csapdosva mosakszom meg. Két-három ember megölel. Rám kiáltanak a szomszédok. A megrémült tyúkok rikácsolnak, az anyám sír, a bátyám kenyeret szeletel, a nővérem poharat tölt, én pedig belemerülök a falon lévő pókhálók szemlélésébe.

– Déli szél volt ma, bátyám? – kérdezem.

– Mikor indultam, déli szél kezdett fújni. Délutánra nyugatira váltott. Most nyugat-északnyugati fúj, de északnyugatira fordul majd.

– Havat hoz majd az északnyugati szél?

– Azon a vidéken esik, ahonnan jöttél, nálunk aligha… Te hogy vagy? Térjünk csak rá erre! Jó a színed, masallah[2]!

– Hála Istennek, bátyám! Hogy van a falu?

– Jól tudod, testvérem. Mindig ugyanolyan… A gyerekeket vonzza a kártyajáték, más gondjuk-bajuk nincs.

– Hát pénzben játszanak?

– Dehogy, óh, anyám! Hol a pénz ahhoz, hogy pénzben játsszanak? Halban, horgászzsinórban, halcsapdában, horgászbotban játszanak. Lássák csak meg, hogy egyszer végre pénzben játszanak…

Pedig van egy fiú, akit a frenkek[3] „l’enfant prodigue”[4]-nek mondanának. Én lennék az a fiú; úgy fekszem az ágyamban, mint aki megtért a pazarló, őrült, romboló életvitelből. A lámpa eloltása és az alvás közötti időben a napfényes reggel, a hajók, egy halászfalu egész népe felsorakozik. Egyszer csak eltávolodnak a halászbárkák, amiknek felhajló orrán virágos és halas képek vannak.

Ma olyan a tenger, mint egy elfogadó anya. A tengernek nem kellene ennyire szeretnie, ennyire befogadónak, fényesnek, nyugodtnak, ennyire gumicsizmaszerűen csillogónak lennie. De ennek meglesz még a böjtje. Eljön az idő, amikor a hullám élesen és hidegen csapdos majd, és ama szörnyeteg víz úgy vág keresztül, mint az üvegtörmelék.

Ím, gyermekkorom és fiatalságom első térképeinek szigetei egy nap, mintha hiányukat éreztem volna, véletlenül egy sziget partján tettek ki engem. Középkorú lettem, de végre valódi otthonomhoz tértem vissza. Mintha tizennégy éves, szőke fiúként egyszer csak leléptem volna. Egy motor hátán nagyvárosokba jutottam el. Éltem. Pénzt látott a zsebem. Nőt láttam. Kéjt ízleltem. Találkoztam a szerencsejátékkal. Rablást, börtönt éltem meg. Láttam bordélyházat. Zsebtolvajokkal, rablókkal kötöttem barátságot. Szétcsúsztak, és én is szétcsúsztam. Éhesen hajtottam álomra a fejemet. Pénzt loptam. Erőszakoltam. Szerettem, de nem szerettek viszont. Mindezektől kimerülten, összerogyva, mindent-mindent elveszítve mégis visszajöttem azzal a motorral, amivel elmentem.

Most a tisztességes emberek között lehajtott fejjel, nevetés és vidámság nélkül, azzal az érzéssel vettem volna itt az utolsó félbeszakadó lélegzetemet, hogy mindenkit feltétel nélkül elfogadok, olyan ember lévén, aki egy pillantásból is felismeri a gonoszságot, és fenevaddá válik a méltánytalanságtól, csendesen, nyugodtan, ártalmatlanul, mint a ma született bárány, emberbaráti szeretettel áthatva.

A tavasz hosszú és szép volt. Hogy ringatóztak a szélben a lugas levelei, játszva a piros különböző árnyalataiban, lassan a szín legvégső állapotába váltva, mielőtt leestek!

Nagyon igyekeztem közel kerülni az emberekhez. Az apától örökölt ház anyámnak köszönhetően tele volt élettel. De olyan voltam én ott korábban, mint a fejét a homokba dugó strucc. Már úgy voltam vele, hogy minden napot és éjszakát itt töltök. Minden embert, aki megfordult itt, magamnál sokkal jobbnak, tisztességesebbnek láttam, vagyis az említett házba visszatérő tékozló fiú lelkületével néztem őket. Egyáltalán nem is állt szándékomban írni. Halat akartam fogni. Kávét akartam venni tíz kurusért[5], és falusi bagót húsz kurusért. Hogy mindent, amit elvesztettem; az emberséget, a bátorságot, az egészséget, a jóságot, a tisztaságot, a barátságot, a homlok izzadtságát, a csöndet újra megtalálom; ha nem is lesz belőlem rendes ember, tiszta életet élve csodálattal, csüggedten, szégyenkezve vártam volna a halált. Az írásvágyat, ami olykor elfogott, sőt nem is vágyat, hanem inkább rossz szokást, ezt az egy árva rossz szokást ha sikerekre és hírnévre nem gondolva újra felfedezhetném, azzal a megkötéssel, hogy „Allah vegye el a lelkemet, ha mégis arra gondolnék”, ceruza és papír nélkül a hegyek közé rohantam vagy halászni indultam volna. Nem terveztem írni. Tudtam, hogy az emberek nem igazán szerettek volna érte. Azért, mert valaki nem olyan, mint ők. Ha halászni akarnék menni, azt mondanák: „Nagy vagyona van. Mi a szarért megy halászni? Őrült, vagy mi? Még csak részt sem kér magának a halból.” Azt mondták volna: „Az a szerencsétlen, aki lemond az apja pékségéről, nem is dolgozik, szerencsére van anyja, különben már mindenét el kellett volna adnia és nyomorogna.” Soha nem tudták volna meg, hogy várom újra a halált minden egyes percet érzékelve, cseppenként elfolyva, pattanásig feszülve; a szél, a hal, a tenger, a háló iránti nagy szeretettel.

Na és mi lett volna akkor? Összeméregetve őket a szigetlakókkal álmaimból, legnagyobb hibájuknak a befogadás hiányát találva, szégyenérzettel szerettem volna őket; egy cigivel, egy zsályateával, egy kártyajátékkal lezárni a szeles napot, és úgy ledőlni az ágyamra, mint aki újjászületett, bűntelenül, elűzve az emlékeket; a jó embereket, a hősöket, a tisztességeseket, az erős igazságérzettel rendelkezőket, azokat, akik homlokuk izzadtságával, munkával és barátsággal szerzik meg a kenyerüket a természetből, az egymást odaadóan szolgálók figyelmétől érzett megelégedéssel mély, álomtalan álomba merülni. Reggelente széllel és esővel ébredni. Párás ablakú kávézóban kérgeskezű, nap- és szélszántotta arcú emberek között a mai napot is egyetlen bűn nélkül, jobban mondva egyetlen vétek nélkül befejezni.

Szemlélőként csöndesen közéjük vegyülve egészen boldogan éltem. Még a városba sem mentem le. Minden olyan volt, mint ahogy álmodtam. Csak a zsákmány elosztásának ügyével kapcsolatban hallottam csúnya eseményekről, de azokkal sem foglalkoztam egyáltalán.

Reggel volt. A halászbárka úgy jött vissza halászat után, mint ábrándjaimban. A halaskosarakat átadták a gőzhajónak. Most vízre csapták a hálókat. Tíz-tizenöt fogashal, ami egyáltalán nem volt kelendő a halpiacon, és aminek ezért még az árát sem határozták meg, még mindig életben volt a bárka korlátjánál, és vékony, szövetszerű uszonyaikkal verdestek. Kicsit később a munkájukat befejezők egy-egy fogashalat húztak a középső ujjukra, és menni készültek. Reméltem, sok házban fog fogashal-leves gőzölögni.

A bárka takarítói nyolcan voltak. Hetük a mi szigetünkről. A nyolcadik sovány, szőke, beteges férfit soha nem láttam. Milyen bajtársiasan, milyen őszinte szeretettel dolgozott!

Mikor már hallani lehetett róla, hogy bőségesen van a hal, kívülről is jöttek volna emberek. De a legénységhez kívülről csatlakozók nem kaptak belőle. A halászok és a kapitány annyi halat kaptak, amennyit szét tudtak egymás között osztani.

Az a férfi pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy szerezzen egy fogashalat, illetve hogy kiérdemelje.

Sajnos befejeződött a munka. A kapitány magáénak nyilvánított két nagy fogashalat. Azt mondta valakinek a legénységből:

– Hozd azt ide nekem, a többi pedig legyen szétosztva.

Hárman kaptak belőle. Valaki arra várt kívülről, hátha adnak neki is egyet. Az arcán kedves mosoly és pír volt, ami talán a munka miatt ült ki rá. Ez a pirosság addig az orcáján maradt, míg az osztóember kezében már csak egy hal maradt. Akkor egyszeriben megváltozott. Először riasztóan ráfagyott a mosoly. Már azt hittem, ez a dermedt mosoly egész életére az arcára ragad. Majd hirtelen lerohadt róla, mint egy gyümölcs. A szemei kimeredtek a döbbenettől. A bárka dolgozója a rakpartra hajította az utolsó halat. A férfi arckifejezése megint majdnem olyan lett, mint a korábbi tiszta, megbékélt, zsenge gyümölcshöz hasonló. Tett két lépést. Lehajolt, hogy kezét a hal felé nyújtsa. De a többiek közül valaki, aki a hüvelykujjára egy nagyobb fogashalat akasztott, irdatlan csizmája talpát a fogashalra tette.

– Mi ez, földim? – kérdezte. – Álljunk csak meg. A hegyről jövet ne űzzük el azt, aki a kertben van.[6]

Az ember visszahúzta a kezét. Nem mondott semmit. Nem tudott volna mit mondani. Nem volt olyan kedve. Elindult a rakparton lévő kávézó felé. Odakintről, a kávézó előtt nézelődők közül megszólalt valaki:

– Hagyjad már, hé! Az az ember is dolgozott. Adjál neki egyet, légy szíves! Nagyon messziről jött.

– Hát mit mondjak, ne jöjjenek. A nagy lószart hívogattam én őket azzal, hogy nyugodtan vegyék el, ami a miénk. Az a hal megvan két és fél kiló. Amikor nincs hal, érdekes módon nem állnak sorba hálót tisztítani. Nincs fosztogatás, földim!

A hajóban lévők egyike sem szólalt fel, hogy:

– Ugyan már, adj az embernek.

Egy-kettejük, akikben leginkább reménykedtem, mintha szólni akart volna. Vártam. Azt, hogy közülük valaki ad neki egyet a részéből, talán a legkisebbet odadobja neki. A kapitány a kávézó előtt szürcsölgette a kávéját, és jókedvvel nézte a hajó igazi legénységét.

A történésekbe beleszóló ember azt mondta:

– Szégyen-gyalázat!

Most azok közül valaki, akikről azt gondoltam, nemhogy szót emelnek, de a legkisebb halukat oda is adják, azt mondta:

– Te csak ne szólj bele, tata! Túl sokat morogsz. Mi az, hogy szégyen? Ami szégyen, azt nem kell világgá kürtölni.

– Talán az apja tulajdona ez a tenger? Vagy a magáé?

– Talán az ő apjának a tulajdona?

– Nem, de ha egyszer eljött és a maga hajóján dolgozott…

– Ki mondta neki, hogy gyere dolgozni? Inkább ne jött volna.

Az ember, akinek nem jutott hal, lerogyott a kávézó egy kisszékére. A kávézós őt figyelte.

– Megyek már, megyek már – szólt a kávézósnak.

Felállt.

– Semmi baj, földim, semmi baj – mondta a miatta szidalmazott embernek. – Ne adjanak, ha nem akarja…

A gőzhajó felé sétált. Úgy távolodott rövid, szökellő léptekkel, mint egy Charlot[7].

Megesküdtem magamnak: úgy volt, hogy semmit nem írok. Mi egyéb volt az írás, ha nem egy szenvedély? Itt, a tisztességes emberek között nyugodtan vártam volna a halált; a szenvedély és harag mire lett volna jó? Képtelen voltam rá. A dohányboltba rohantam, ceruzát és papírt vettem. Leültem. Amikor az erdő csendes útjait járva eluntam magamat, mindig elővettem a bicskámat, amit azért hordtam a zsebemben, hogy pálcákat faragjak. Hegyezni kezdtem a ceruzát vele. Ahogy kihegyeztem, megragadtam és megcsókoltam. Ha nem írnék, megőrülnék.

* 

Jegyzetek:

[1] Török népszokás a reménytelen szerelem gyógyítására. Forró ólmot öntöttek hideg vízbe, ami így egyedi alakot vett fel, ebből jósoltak vagy kerestek kérdésekre választ.

[2] Maşallah: arab eredetű iszlám kifejezés, kb. „hála Istennek”.

[3] A törökök ma már nem így mondják, de „európai” jelentésű szó volt, eredete a francia népnév.

[4] ’tékozló fiú’

[5] Kuruş: a líránál kisebb pénznem.

[6] Hasonló mondás ahhoz, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék” – de a lényeg inkább az, hogy ne bánjunk rosszul azokkal, akik dolgoznak.

[7] Charlie Chaplin egy karaktere: a Csavargó.