Kedden Konrad T. meglátogatta az apját. Erre azóta szokott rá, hogy szétesett többéves élettársi kapcsolata, és visszaköltözött a fővárosba. Sok öröme nem volt a látogatásokban, mégis képtelen volt véget vetni nekik.
Ezen a kedden viszont elkésett. Indulás előtt kevesebb mint félórával betoppant hozzá újdonsült szeretője, Vibeke. Ideszólhatott volna előtte, mondta a nőnek, de ő azt válaszolta, hogy a közelben volt dolga, és csak úgy eszébe jutott, hogy beugrik. Megcsókolta a férfit. Konrad nem igazán tudta, milyen viszony van köztük, ritkán hiányzott neki a másik, a fizikai közelsége mégis szinte mindig felizgatta, ami leginkább annak az átváltozásnak volt köszönhető, amin Vibeke átment, ha megkívánta a férfit: visszafogott és kiegyensúlyozott nőből hirtelen frivol lett szóban és tettben egyaránt.
Szeretkeztek.
Emiatt pedig félórát késett, de költött egy kifogást. Az apja úgysem látta rajta, mikor hazudik, vak volt. Néhány éve hályog alakult ki az egyik szemén, de nem engedte, hogy megoperálják, azt mondta, nincs szüksége egynél több szemre. Aztán a másik szeme is megbetegedett, és a műtét nem sikerült.
Hetven volt. Konrad tudta, hogy rendszeresen jár hozzá bejárónő. Amikor meglátogatta az apját, mindig vitt magával néhány aznapi újságot, hogy a kérésére friss kommentárokat és véleménycikkeket olvasson fel. De az apja előbb mindig két részvényalap árfolyamára volt kíváncsi, amelyekben ismeretlen mértékű részesedése volt.
Konrad képtelen volt értelmezni apja reakcióit, elvégre nem tudott mit kiolvasni a tekintetéből. És nem is kérdezett semmit. Egyszer megtette, de akkor egy hirtelen és türelmetlen fejmozdulat után azt a választ kapta: nincs változás.
Volt, hogy az apja megkérdezte Konradtól, hogy van, és ha volt valami mondanivalója, akkor látszólag türelmesen végighallgatta, de sosem tett fel több kérdést, hanem egy hosszú, nyomasztó szünet után lezárta a dolgot annyival, hogy igen, igen. Ezen az estén az apja a szokásosnál is csendesebb és tartózkodóbb volt, és amikor Konrad elkezdte fellapozni az egyik újságot, azt mondta: ne, ne, ma inkább ne.
– Történt valami? – kérdezte Konrad.
– Nem – mondta.
Aztán elég sokáig csendben ültek, amíg az apja meg nem szólalt: nem vagy valami bőbeszédű.
– Ezt ugyebár tőled örököltem – mondta Konrad némi habozás után.
– Talán igen – válaszolta az apja. – Bár anyád sem volt szószátyár alkat.
– Anya? Dehogynem, sokat beszélt.
– Nem – mondta az apja. – Rosszul emlékszel.
Aztán újra csendben ültek.
Miután Konrad úgy érezte, eleget volt már ott, megkérdezte az apját, nem fáradt-e, de az nem válaszolt, hanem visszakérdezett: elmész?
– Csak azt kérdeztem, nem vagy-e fáradt – ismételte Konrad.
– Fáradt? – válaszolta az apja. Majd kis szünet után hozzátette: mielőtt elmész, légy szíves, hozz nekem egy üveg bort és egy poharat.
Konrad felállt.
– Nem mondtam, hogy elmegyek.
Négy üveg vörösbor állt a tálalószekrényben. Konrad elvett egyet, kiment a konyhába, felbontotta és bevitte az apjához egy nagy vörösboros pohárral együtt. Miután töltött, és az apja kezébe adta a poharat, az üveget letette a széke melletti kisasztalra.
Az apja szabad kezével kitapogatta, hol áll pontosan a borosüveg.
– Köszönöm – mondta.
Konrad hezitált. Valamiféle gyengédséget érzékelt az apja hangjában, ami felzaklatta; hirtelen nehezebbnek tűnt elindulni, mint maradni. Megkérdezte, van-e valami, amit még tehet érte.
– Nem, köszönöm – jött a válasz. – Most már minden jó. Minden jó.
Konrad pontosan mellette állt, az apja pedig felé fordult és ránézett. Legalábbis Konrad kifejezetten úgy érezte, hogy őt nézi. Arra gondolt: de hát nem is csináltam semmit.
És akkor az apja, miközben Konradot nézte, aki csak állt ott és hagyta, elengedte kezéből a poharat. Konradnak egyértelműen az volt az érzése, hogy az apja elengedte, és nem kicsúszott a kezéből. Most az ölében feküdt némi kiömlött borral együtt. Konrad felvette és az asztalra rakta, az apja pedig felemelkedett és állva maradt.
– Egy pillanat – mondta Konrad.
Kisietett a konyhába, magához ragadta a konyharuhát és egy guriga papírtörlőt. Az apja még mindig ugyanott állt, nyitva felejtett szájjal. Konrad feltörölte a bort a besüppedt bőrülésből.
– Most már leülhetsz – mondta.
Az apja leült. Konrad odanyomta a konyharuhát a nadrágja nedves szárához, és arra gondolt: gyerekkorom óta nem voltam ennyire közel az apámhoz. Érezte, mennyivel vékonyabb és keményebb lett azóta a combja.
– Jó, jó, most már elég – mondta az apja.
Konrad letépett egy hosszú csíkot a papírtörlőről, és felitatta vele a padlón keletkezett bortócsát. Hallotta, ahogy az apja újabb adag bort tölt a pohárba.
Aztán megszólalt: hirtelen teljes világosság lett.
– Világosság? – kérdezte Konrad.
– Igen – mondta az apja. – Egy pillanatra teljesen világos lett.
Konrad kiment a konyhába és kukába dobta a papírt, majd leöblítette a kezét. Sokáig maradt, felzaklatták a történtek.
Amikor visszajött a nappaliba, az apja a pohárral a kezében ült. Megkérdezte tőle, maradjon-e.
– Nem, nem – válaszolta. – Most már minden rendben. És köszönöm, hogy feltakarítottál utánam.
– Semmiség – mondta Konrad.
– Igen, igen, talán igen – mondta az apja. – De azért köszönöm.
Konrad lekapcsolta a lámpákat, köszönt és elindult.
Az utcán kiderült, hogy még egy negyedóra van a következő buszig, úgyhogy elindult gyalog a központ felé. Két megálló mellett elsétált, a harmadiknál állt csak meg. Leült a fülkében.
Tíz-tizenöt méterrel arrébb egy kabát nélküli nő jött ki az egyik kapualjból, majd megállt a járda szélén, háttal az útnak. Kicsivel később egy férfi is megjelent, ugyanonnan jött ugyanolyan hiányos öltözetben. Odasétált a nőhöz. Egy darabig farkasszemet néztek, aztán a férfi hirtelen pofon vágta a nőt. Konrad látta és hallotta is. A nő feje oldalra bicsaklott, de egy hang sem jött ki a száján. A férfi újból megütötte, majd még egyszer. A nő csak állt és hagyta magát, keze mozdulatlanul lógott a teste mellett. Aztán előrelépett, és megcsókolta a férfit, aki erre belemarkolt a hajába, és maga előtt vezetve őt visszament vele a kapualjba. Pontosan ekkor jött meg a busz.
Az előbb látott jelenet szexuális izgalmat okozott Konradban, és a buszon hazafelé Anaïs Nin egyik novellája jutott eszébe, amelyikben, úgy emlékezett, van egy rész, ahol egy nőt, miközben egy nyilvános kivégzést néz, egy férfi elkezd fogdosni hátulról a sűrű tömegben. A nő végül hagyja, hogy a férfi beléhatoljon, és amikor a fejsze lesújt az elítéltre, elválasztva fejét a testétől, elélvez.
Konrad, amint hazaért, felhívta Vibekét, de a nő nem vette fel a telefont. Hogy kárpótolja magát, megkereste a könyvespolcon Nin könyvét, és elolvasta a novellát. Olvasás közben, de főleg utána, döbbenten vette tudomásul, mennyire rosszul emlékezett a szövegre.
Két éjszakával később volt egy álma. Sosem próbálta az álmait megfejteni, tudta, hogy lehetetlenség, de hitt abban, hogy képesek nyomot hagyni az emberben. Az apjával álmodott. Nem történt semmi, csak egy arcot látott, egy kemény, eltorzult arcot. Egyáltalán nem hasonlított az apjáéra, mégis tudta, hogy az övé. Megjelent, aztán eltűnt, újra és újra. Arra ébredt, hogy a szemének feszül, és belülre akar kerülni.
Felkelt, az óra fél négyet mutatott. Ivott egy pohár vizet, aztán kiment a nappaliba és leírta az álmát néhány szóban: „Apa, nem apa. Arc. Belém akart kerülni.”
Aznap reggel kiment fotózni. Négy képet csinált. Két fatörzs volt rajtuk, mögöttük part, tenger, horizont és égbolt. Egy vonalmotívum, és nagyjából 70 százaléknyi felhő. És egész végig az álmára gondolt, mintha valamiért nem akarná elfelejteni. Továbbment, el a fenyőfák mellett, le a vízpartra, mondhatni, bele a motívumba. Aztán megfordult és elindult a kávézóba, ahol Vibekével beszélt meg találkozót.
Vibeke félbehagyta az Utazás az éjszaka mélyére olvasását, letette a könyvet és cigarettára gyújtott. Konrad leült hozzá.
Most? – kérdezte a nő.
Igen – válaszolta.
Tenger?
Igen, az is – mondta Konrad. – De leginkább égbolt és part.
