Arcuk az alaktalan áramló
víz formája
agyagtól feketéllő szirtek alatt.

Szemeik, vízbefúlt holdak,
némán hullámzó szájak,
lidércek a csontvelőben,
forognak az áramlatban.

A kiáradó melankólia
gyásszal átitatott áprilisa.
A húsvét áldozattól lucskos,
túl sok test a megváltáshoz.

Nem támad fel semmi fényes.
Ami emelkedik,
baljós, leplezetlen.

*

A fordító jegyzete:

Az Oszmán Birodalomban 1915 tavaszától lakosságcserének álcázott deportálások zajlottak: örmények tömegeit lakoltatták ki és terelték fegyveres kísérettel a célállomásként kijelölt szíriai Deir-es-Zor sivatag felé. Menetelés közben az Eufráteszbe ölték sokukat, elsősorban azokat, akik nem bírták már az éhezést, az erőltetett menetet – nőket, gyerekeket, öregeket: a folyó hónapokig vérrel folyt, holttesteket sodort. A költő édesapja kisgyerekként élte át a kitelepítést és a vérengzés egyik ilyen epizódját, kényszerűen végignézve a saját anyja lemészárlását is, többekkel együtt. A Vízbefúlt holdak ezeknek a megörökölt kísérteteknek a lírai víziója, borzongató felidézése – amelyek nem csak a túlélő édesapa életét rongálták meg visszafordíthatatlanul, de a költőét is, aki már új hazában, Indiában született.

Habár az örmény genocídium főleg az első világháború leple alatt ment végbe, már 1894-’96 közt elkezdődtek az örmény lakosság elleni véres pogromok – szultáni rendeletre, illetve felhatalmazással –, melyek aztán 1908-ban szabad rablássá, az örmények általános kifosztásává, felkoncolásává eszkalálódtak szerte a Birodalomban, 1915-től pedig az ifjútörök mozgalom keretében szisztematikus etnikai tisztogatássá fajultak. Az üldöztetés sporadikusan az első világháború után is fennmaradt, egészen 1923-ig, a modern török állam megteremtéséig, a Török Köztársaság létrejöttéig.