Halk, rakoncátlan, dévaj,
ha nem is a nyelve, de csúfolódik a szeme,
vidám villámkákat hány.
Tegnap havazott, friss, finom hóréteg hullott,
most a talpak alatt csikorog, ropog,
ritka, pufók felhők hancúrozva hajszolják egymást fenn az égen.
Egész délután a ház körül fogócskázott,
szánkópályát gázolt, csúszkált, majd vízzel locsolgatta,
hogy az éjszaka leple alatt bárcsak jéggé hízna,
a jégcsapokat nyalta.
Jégcsapot nyaldosva az égen csúszkáló felhőket szemléli.
A fehérlő lejtőkön az árnyak egyre tömötteb sorokban menetelnek,
jóllehet még minden olybá tűnik, mintha nappal lenne,
ám otthon lenne már a helye.
A többi csak elfeledett emlék. Valami mégsem stimmelt.
Az apa sosem veri, csak kirántja a nadrágszíját,
olykor már az is bőven elég, ha csak az övéhez kap,
és a gyermek felnyög, hogy ne. Soha többé nem teszi.
Ám a mai nap sokkalta rosszabbra kerekedett.
A fáskamrába mentek.
Karja a hibás, az volt az okozója,
a kar, amely most erősen a tuskóhoz szorulva
sápadt pillantást vet a szekercére fel.
Szellő suhan?
Merre tekeregnek a pufók fellegek, ha lecsap az irtózat?
Látom őt, ajka, remegve amint rezzen,
nyelve mily dermedt, mint a jégcsap, merev,
azt se tudja kinyögni, hogy soha többé.
A vidám villámkák elhagyták,
a háncsok és hasábok közti résekben menedékre leltek,
onnan most ezernyi áruló villámka csúfolódik rajta,
oly hangosan nevetnek,
hogy minden megremeg.
Amikor végre a szekerce a sarokba lendül
és az apa távozik,
még mindig egész testében remegve reszket.
Legalább összepisálhatta volna magát.
E lucskos-hugyos világ bárcsak sárga golyóvá fagyna az éjjel során,
mit aztán messze,
a messzi távolba hajíthatnál.

*

A vers eredeti címe: (Tih, neugnan in nagajiv…)