„De hirtelen lefékeztek, egyszerre pillantottak hátra az apjukra, aki, láttad, azonnal felmérte a helyzetet, a képbe helyezte a kutyát, téged… Szerencsére Palicson te, ahogy Jutka mondja, meglehetősen szakadt kiszerelésben, elnyűtt kacabájokban közlekedsz, tehát, mint Elemér mondja, nem rísz ki, gyakran hallom, Jutkáék is mondják, nem baj, hogy így jár, Margaréta nagynénje is rongyokban járt, így legalább nem rí ki, nem rívok ki, mondogattad olyankor magad is, nem rívok ki, jó nem kiríni, nézem magam a tükörben, nem rívok ki, mondogatod, noha néha éppen hogy rísz, arcod visszáján csorognak könnyeid, akárha az a rozsdás lé, azok a rozsdás könnyek, nem rísz kifelé, befelé rísz, mint ha beázik az elefántcsonttornyod, lavórt vagy kénytelen rakni szüleidtől örökölt, kerek, furnéros, a legkedvesebb szerb, prizreni szerb szőtteseddel terített asztalra, mert pontosan a kerek asztal felett ázik be a toronyszoba, mit következetesen elefántcsonttoronynak mondasz, elefántcsonttoronyként élsz meg, ugyanis a torony ilyen-olyan pléhalátéteit valahol megette a rozsa, s gombostű fejénél alig nagyobb helyen kilyukadt, s ez, ha huzamosabban vagy intenzívebben esik, elég ahhoz, hogy beázzon (többször említetted már, ki kellene kérni a kritikusok, irodalomtudósok, filozófusok véleményét: beázhat-e egy elefántcsonttorony, a magyar irodalom tán egyetlen elefántcsonttornya), nem rísz ki, milyen jó is, motyogod néha, nem kiríni, nem kiríni, nem rísz ki, jóllehet belül zokogva, zokogva, zokogva, és tacsid is kis növésű (lapos), meg ráadásul még pórázra is van kötve.” 

Tolnai Ottó Mani, Mánia és Pária (a Szeméremékszerek második könyvéből)