Két világban élünk, mondtam Gambettinek, a valódiban, amely szomorú és aljas és végső soron halálos, meg a fényképezettben, amely keresztül-kasul hazug, de az emberiség nagy részének kívánatos és ideális. Ha elvesszük manapság az emberektől a fényképészetet, ha fényképeiket letépjük falaikról, mondtam Gambettinek, és megsemmisítjük, egyszer s mindenkorra elvettünk tőlük többé-kevésbé mindent. Logikusan azt mondhatjuk, hogy az emberiség manapság semmi máshoz nem ragaszkodik, semmi másba nem kapaszkodik, és végül is semmi mástól nem függ, csakis a fényképészettől. A fényképészet egyetlen menekvésük, Gambetti, mondtam, mire Gambetti elnevette magát, s délelőtti fantasztának nevezett, tehát egy olyan fogalmat használt, amelyet soha azelőtt nem hallottam, ami belőlem is mosolyt csalt elő, ami természetszerűleg Gambetti egyetértésével találkozott, s amit jó időn keresztül a legteljesebb élvezettel ízlelgettünk. Ha nem lenne túlzásművészetünk, mondtam Gambettinek, szörnyűségesen unalmas létre lennénk kárhoztatva, sőt, létre teljességgel méltatlan létezésre. Ahhoz, hogy felfoghatóvá tegyük, el kell túloznunk mindent, mondtam neki, csak a túlzás tesz szemléletessé, a veszély pedig, hogy bolondnak kiáltanak ki, idősebb korban nem zavar már. Semmi sem kívánatosabb, mint hogy idősebb korunkban bolondnak tartsanak bennünket. A szerencse kitüntetettje, mondtam Gambettinek, a szenilis bolond, aki teljes szabadsággal adja át magát bolondériájának. Amennyiben módunkban áll, legkésőbb ha elértük a negyvenet, kiáltsuk ki magunkat szenilis bolondnak, s próbáljuk végletekig élezni bolondériánkat. Egyedül a bolondéria tesz boldoggá minket, mondtam Gambettinek.

Thomas Bernhard Kioltás (Hajós Gabriella fordítása)