“Ez itt az én házam, mondta Amalfitano. Igen, értem, mondta a hang, de igyekezzünk megnyugodni. Nyugodt vagyok, mondta Amalfitano, hisz otthon vagyok. És arra gondolt: vajon miért ajánlgatja, hogy nyugodjak meg? A hang pedig így szólt: én azt hiszem, hogy ma kezdetét veszi egy hosszú és kölcsönösen előnyös kapcsolat. Ám ahhoz nyugodtnak kell maradni, csak a nyugalom nem csalhat meg bennünket. Amalfitano pedig megkérdezte: minden más megcsal bennünket? Mire a hang: igen, valóban, igen, nehéz elismerni, akarom mondani, nehéz, hogy előtted kell elismernem, de ez a színtiszta igazság. Az etika megcsal bennünket? A kötelességérzet megcsal bennünket? A tisztesség megcsal? A kíváncsiság megcsal? A szerelem megcsal? A bátorság megcsal? A művészet megcsal? Hát igen, mondta a hang, minden, minden megcsal, vagy legalábbis téged csal meg, ami más dolog, de céljainkat tekintve ugyanaz is lehet, kivéve a nyugalmat, csak a nyugalom nem csal meg bennünket, ami, engedd meg, hogy elismerjem, szintén nem garancia semmire. (…) Aztán suttogva, ahogy minden eddigit is mondott, megkérdezte, hogy a nyugalom ez esetben vajon az őrület ellentéte-e. a hang pedig így szólt: nem, semmit esetre sem, ha ettől félsz, hogy megőrülsz, nyugodj meg, nem őrülsz meg, csak kötetlenül beszélgetünk.”

Roberto Bolaño 2666 (fordította Kutasy Mercédesz)