Vagy megérkezett hozzám 1968. Most mondhatnám, már előre éreztem a szagát a bárokban, ’68 februárjában vagy márciusában, már azelőtt, hogy a ’68-as évből ténylegesen ’68-as év lett volna. Jaj, nevetnem kell, ha visszagondolok rá. Sírhatnékom lesz tőle! Sírok? Mindent láttam, ugyanakkor nem láttam semmit sem. Érthető ez így? Bent voltam az egyetemen, amikor a hadsereg megsértette az egyetem autonómiáját, és bevonult az egyetemvárosba, hogy letartóztasson vagy megöljön mindenkit. De nem. Az egyetemen nem volt sok halott. A plaza de Tlatelolcón, ott igen. Soha nem szabad elfelejtenünk ezt a nevet! De én az egyetemen voltam, amikor bevonult a hadsereg és a rohamrendőrök, és kitereltek mindenkit. Hihetetlen volt. Épp a mosdóban voltam, a bölcsészkar egyik emeleti mosdójában, azt hiszem, a negyediken, nem tudom pontosan megmondani. A vécén ültem, felhúzott szoknyával (ahogy a vers vagy a dal mondja), és Pedro Garfias rendkívül kifinomult verseit olvasgattam, ő akkor már egy éve halott volt, a búskomor don Pedro, elszomorította Spanyolország és az egész világ, ki gondolta volna, hogy épp őt fogom olvasni a mosdóban abban a percben, amikor a mocskos rohamrendőrök bevonulnak az egyetemre?

Roberto Bolaño Vad nyomozók (Kertes Gábor fordítása)