Akne és félénkség kínoz minket, terhességi csíkok és diszkomfort, kopaszság és bizonytalanság, anorexia, bulimia, elhízás, diverzitás; ócsárolnak minket a bőrünk színe, a szexuális orientációnk miatt. Üres pénztárcánk, testi fogyatékosságunk, az idősebbekkel való vitáink, vigasztalhatatlan sírásunk, jelentéktelenségünk mélysége, veszteségeink bugyrai, a bennünk lakozó üresség, és a visszatérő, gyógyíthatatlan gondolat miatt, hogy véget vetünk mindennek. Nincs hol megpihenni, nincs hova állni, nincs kihez tartozni. Semmi. Semmi. Semmi. Igen, ezt éreztük. És ahogy ti is, én is emlékszem mindenre. De már nem számít, hogy a világ nem értett egyet velünk. Egyelőre nekünk kell ellentmondanunk a világnak, nem tűrjük tovább, hogy problémának nevezzenek minket. Mert valójában ők a probléma, és mi vagyunk a megoldás. Mi, akiket elárultak és elhagytak, elutasítottak és félreértettek, félretoltak és aláástak. "Itt nincs hely számodra.", mondták ők a hallgatásukkal. "Akkor hol a helyünk?", esdekeltünk nekik a hallgatásunkkal. Erre sosem kaptunk választ. De most már tudjuk, igen, tudjuk, hol a helyünk. A mi helyünk itt van. A mi helyünk az egyház.

Az új pápa, s02e09 (Márkus Ágnes fordítása)