„A reggeli szellőben dideregve vártuk a fény első óráinak üveges égboltját, a napéjegyenlőség nyersvászon színű ködét, azokat a tajtékfrízeket, melyeknek el kellene hozniuk hozzánk a hullámok véget ért vásárának maradékaival és a sziklák üreges mélyére behatoló víz bárányvisításával együtt azt a szőke kamaszt, akinek ott a fején a korona, és legörbül a szája, s egyenesen Alcácer Quibirből jön a carcavelosi cigányok által készített réz karkötőiben és a nyakán az olcsó tangeri nyaklánccal, meg abban, amit még magára aggatott, miközben a hónunk alá szorítjuk a hőmérőt, és engedelmesen köpdössük vérünket a kórházi kémcsövekbe, s az egészen a szemhatárig üres  óceánt itt-ott összesodródott ecetesüvegek borították,  késői nyaralók családja ütött tábort a parti homokon, és a halászok felgyűrt nadrágukban értetlenül néztek köpenyes sirálycsapatunkra, mely köhögve kuporgott az evezőkön és a hajócsavarokon, s egy fuvola hangjainál, melyet elnyomtak a tenger mélyének hangjai, arra várt, hogy egy délibábos ló felnyerítsen.”

António Lobo Antunes: És visszatérnek a karavellák (Pál Ferenc fordítása)