Franny Choi: A szeretetlenség verse

Ha szerethetetlennek nevezem magam, gyakorlatilag az vagyok; ha
elégszer mondom: szerethetetlen. Akkor, mintegy varázsütésre,

üreges leszek, mint régi fokhagymagerezd; távolságbőrű vagyok.
Egy hosszú, goromba csomag, terrorgát, egy nyűg, egy hunyorgó

vén lotyó – egyszerű, tényleg. A legegyszerűbb,
álmomban is megy. Invazív álmaim vannak,

megfertőzik szeretőm koponyáját, állkapcsainkat négy
hosszú kalapáccsá feszítik. Távolságból való vagyok,

azok a szép dolgok, amiket az emberek megpróbáltak
belém tenni, kipotyognak alul. Senki sem ölhet meg

kedvességgel. Senki sem tud átjutni hozzám az ősi undor
hangzavarán, nagyanyáim öklendezésének hangjain keresztül

fél évszázaddal ezelőttről (volt ilyen?). A nagyanyám ököllel
verte a gyomrát, gyógyszert ivott, aztán mérget (vajon ezt tette?).

Távolságbőrű vagyok. Senki sem tud belém tenni egy történetet,
csak én. Ha még az emlékeim sem szeretnek eléggé ahhoz, hogy maradjanak,

akkor mindegy, vágd le a kezeket, mik odakötöznek
bármiféle történelemhez. Látod? Akkor varázsütésre

rohadt belű izzónak nevezem magam, és mindjárt tépkedni
kezdem magamból a nedves cuccot, megrepesztve komposztszívemet

egy ásó személytelen ítélete alatt. Néha országút nyílik szíveim között,
és öngyilkosságokat kergetek köztük, míg be nem indul nálam tejképződés.

Néha azon töprengek, meddig kellene futnom, hogy megtaláljam az
utolsó generációt, melyben bárki is szeretve érezte magát közülünk,

és tetemmé gyűrődöm. Nők rövid sorából származom,
akiket a nemi erőszaktól való megváltás gyanánt házasítottak ki.

Rövid hazugság vagyok egy nőről, akit a férfiak szét
akartak tépni jó erős kezükkel. Ami ugyanaz.

Mi van, ha bárkit is eléggé szeretek ahhoz, hogy tudjam, jobbat érdemel nálam,
és mégis maradok…? Ha eléggé szeretem magam, hogy ökölnyi

mérget gyúrjak magamba, magamba, aki bánt, na és,
csak a rakéták vörös izzását utánzom. Csak elfedem

a régi dalt. A szerethetetlenség nyílt forráskódú, bárki énekelheti
saját átiratban. Itt van az a rész, ahol felsorolom az alkalmakat,

mikor a fehér exem megbántotta az érzéseimet, vagy a fehér
tanárom, a fehér terapeutám, a fehér fiú, aki belém tette a farkát,

a fiú, akit túlságosan kedveltem, a nő, aki hagyta,
hogy túl hamar beleszeressek, és persze a fiú,

aki véletlenül meghalt és úgy hagyott, hogy csak szép verseket tudjak írni
a távozásáról, szép csak-szerelmes dolgokat, amiket egyre csak dobáltam

a bennem levő végtelen távolságokba, a csend országútjaira.
Ó, engem nehéz volt szeretni Amerikában. Későn

szólaltam meg Amerikában. Kétségtelenül amerikai voltam
és gyakorlatilag semmit sem tettem ez ellen. Nagyanyám

vonaglásának voltam valamiféle változata a katonai kantin
padlóján, reszketésének a katonai kantin budijában.

Valamiféle változata voltam a nagyanyámnak, aki gyereket gyerek
után szült egy szeretet nélküli embernek. Ő voltam és neki az a

változata voltam, aki él, aki egy megfelelő országban él,
aki kiválasztja, kit szeret, aki az ablaknál ül és ír,

vizet iszik tulsival, csokoládét tör tiszta kézzel,
aki iskolát iskola után végez és szíveket gyűjt,

szívet szívre édes túlcsordulásig jól olajozott alkarjaiban és még mindig
van mersze szerethetetlennek lenni. Ó, rosszul szeretett nagyanyáim,

magamhoz rokonítom ismeretlen arcotok. Vállaimat összes halálunkba
belecsomagolom, mint egy rókabundába: nagyanya óceánokon

és korokon túlról, nagyanya a határon túlról, nagyanya, akit
katonák vittek el, nagyanya, akit végeláthatatlan országúton űzött

betegség vagy kutya vagy a hajnal könyörtelen tisztogatása. Addig
csomagolom, míg nagyanyából valóvá válok, míg álmaik rituális pézsmája

spriccelni nem kezd koponyámból: szantálfa, ámbra, a vér
reze, érmék reze, közeledő alkonyat agyagja. Feromon által

vagyok szeretve, ha más által nem is. Legjobb esetben is csak véletlenül.
Ó, szerencse vadjai, a vér borzalmai által vagyok a legédesebben szeretve,

a sajátom és a sajátunk által, ó, áldott gyökérrothadás, a sajátunk által.

A vers eredeti címe: Unlove Poem.