Szereplők:
2011.
Maša Kos, hatvanas
Vladimir (Vlado) Kos, a férje, 70 körüli
Alisa Kos, az idősebbik lányuk, 36
Lucija Kos, a fiatalabbik lányuk, 31
Dunja Kralj, Maša nővére, hatvanas
Marko Horvat, a szomszéd, 40 éves
1945.
Ruža Kralj (27), Maša és Dunja anyja
Aleksandar Kralj (30), a férje
Monika Vinter (45), Ruža anyja
Karolina Amruš (47)
Marinko (40), hivatalnok
Az első jelenet a HNK irodájában, a többi jelenet pedig a Kos család otthonában játszódik és a ház környékén, amely valaha az Amruš család tulajdona volt.
A jelenetek között a ház kivetített alaprajza és beltere látható, valamint a ház lakóinak a fényképei, ahogyan a XX. század folyamán változtak.
I. jelenet
- november
Iroda. Reggel.
Ruža 27 éves. Szegényes, egyszerű, de legjobb öltözékében áll Marinko elvtárs irodájában. 1945-öt írunk. A helyiség hátsó részében levő asztalon egy halom kulcs tornyosul. Nagy halom. Egy méter magas. Marinko elvtárs az asztalnál kopog az írógépen.
MARINKO: Vezetékneve?
RUŽA: Kralj.
MARINKO: Keresztneve?
RUŽA: Ruža.
MARINKO: Lánykori neve?
RUŽA: Vinter.
MARINKO: Családi állapota?
RUŽA: Házas.
MARINKO: Férj vezetékneve?
RUŽA: Kralj.
MARINKO: Keresztneve?
RUŽA: Aleksandar.
Marinko felemeli a tekintetét, gyanakvóan, felhúzott szemöldökkel fürkészi Ružát.
MARINKO: Kralj, Aleksandar? Sándor király…?
RUŽA: Tizennyolcban született. Népszerű név volt.
Marinko tovább méregeti. A nő kellemetlenül érzi magát. De rendületlenül áll ott. Nem süti le a szemét. Marinko felemeli a kagylót. Tárcsáz.
MARINKO: Kapcsold nekem Gojkót.
Vár. Bizalmatlanul kémleli Ružát.
MARINKO: Gojko? Itt van nálam egy elvtársnő, Kralj, Ruža. Azt mondja, a tábornok küldte. Lakáskérdés megoldása végett. Házas, gyerek is van, nincs hol lakniuk, azt mondja. Aha. Várok.
Vár. Nézi a nőt, ráérősen. A nő csak áll. Nyugtalan. De áll, mint egy cövek.
MARINKO: Igen? Értem. (Leteszi a kagylót.) Isten uccse, azt mondja a tábornok, hogy válassz.
Ruža nézi őt.
MARINKO: Válassz.
Marinko a kulcsos asztal felé int a fejével.
MARINKO: Azt mondja a tábornok, választhatsz. Vedd el bármelyik kulcsot.
Ruža odamegy az asztalhoz. Válogatni kezd a kulcsok között. Olvassa a címeket a kulcsokra tűzött cédulákról.
RUŽA: És kiknek a házai ezek?
MARINKO: Hogyhogy kiké? A mieink.
RUŽA: Üresek?
MARINKO: Üresek.
RUŽA: És hol vannak az emberek, akik itt éltek?
MARINKO: Elvársnő, mi ez a nagy kíváncsiskodás? Válassz kulcsot, fogd a férjedet meg a gyereket és költözz be.
Ruža válogat a kulcsok között.
RUŽA: Honnan tudjam, hová menjek?
Egyszerre megakad a szeme az egyik kulcs címkéjén.
RUŽA: Megtaláltam.
MARINKO: Látod, elvársnő, látod, mindent lehet, csak akarni kell.
Marinko int neki, hogy mutassa meg a címet. Kinyitja a könyvet, beírja.
MARINKO: Házszám?
RUŽA: Huszonegyes.
Marinko elgondolkodik. Átnéz néhány jegyzőkönyvet.
MARINKO: Burzsuj ízlésre vall, elvtársnő.
Ruža hallgat. Marinko vizslató szemekkel nézi.
MARINKO: Na jó. Halál a fasizmusra.
RUŽA: Szabadság a népnek...
II. jelenet
2011. november
Este.
Ház. Ebédlő.
A falon egy régimódi portré – fiatal nő, élénkvörös hajjal, gyönyörű, arisztokratikus ruhában, a kép keltezése: 1913. Ő Karolina Amruš tizenöt éves korában.
A nappalin látszik, hogy évtizedek óta laknak benne. Több régi, antik darab. Néhány olcsó szocialista bútor. Néhány eszköz, például egy CD-lejátszó, a mai időkre utal. Az elszegényedett középosztály nappalija, soha nem lett felújítva.
(…)
Vlado felemeli a poharát. Megköszörüli a torkát. Mašának eszébe jut, hogy még hiányzik valami. Kisiet. Vladimir leteszi a poharat. Maša bejön egy edénnyel. Az asztalra teszi. Vladimir újra felemeli a poharát. Maša megint kimegy. Vlado frusztráltan szétteszi a kezét.
LUCIJA: Hagyd...
Vlado megint szétteszi a kezét – mártírok képesek csak ekkora türelmet produkálni. Maša bejön, még valamit elhelyez az asztalon. Dunja rágyújt.
MAŠA: Te most cigarettázni fogsz?
DUNJA: Nem tudom, meddig tart ez még.
VLADO (Mašához): Rád várunk.
MAŠA: Rám, mi?
VLADO: Akarom mondani –
MAŠA: Mert te nem tudtál megteríteni?
VLADO: Kértél rá?
MAŠA: Hát mindig kérnem kell? Kérnem kell? Harmincöt éve főzök rátok. Teljes munkaidőben. Ez körülbelül... (fejben számol) ...-szor öt... plusz egy, amikor apa még élt... jegyezd meg, négy...
DUNJA: Tizenkettő, plusz-mínusz.
MAŠA: Tizenkétezer, plusz-mínusz a vacsora. Mert annyian vagytok, mint a csillag az égen, nekem meg csak két kezem van. Te pedig harmincöt év alatt sem tudtad megtanulni, hogy az asztalt meg kell teríteni –
VLADO: Ó, édes jó istenem, jól van... Tessék, mától az idők végeztéig ne tegyen senki az asztalra semmit, egy kisvillát se.
DUNJA: Vlado, ez szuper ötlet! Hogy ne demoralizáljon a járatlan út, megrajzoljuk majd neked a konyha térképét.
VLADO: Ám, a pontosság kedvéért, ha számba vesszük mindazokat a vacsorákat, amiket Ruža mama főzött, ráadásul a megannyi évi szabadságot, a nyakamat rá, hogy nem volt az több tízezernél.
Maša nagy levegőt vesz, ellentámadásra készül.
LUCIJA: Anya, kérlek, éhen halok.
Vlado feláll. Felemeli a poharát. Kintről zaj szüremlik be. Bútortaszigálás zaja. Mindenki a mennyezetre szegezi a szemét. Összeráncolják a homlokukat. Lucija a leginkább. Mintha a zaj egyenesen ellene irányulna.
Vlado feladja a harcot. Leül. Várnak, hogy megszűnjön a zaj. Vlado feláll. Felemeli a poharát, megköszörüli a torkát.
VLADO: Nos... emelem poharam, a lányaimra. Alisára, aki hazajött a messzi távolból, ahonnan ritkán látogat el hozzánk –
Lucija grimaszkodik – Alisa a pohárköszöntő címzettje, ez egyértelmű. Maša felsóhajt.
VLADO: Furcsa ez a minket sújtó ciklikusság. Emlékszem, mennyire örültünk, amikor Dunja évente egyszer meglátogatott bennünket Németországból. Viszont Dunjának ez akkor 15-16 órányi utat jelentett Düsseldorfból, most pedig csupán két órányi repülőútról van szó Londonból, mégpedig olcsó járatokon, de, úgy tűnik, még ez is túl nagy erőfeszítésnek számít manapság –
ALISA: Jaj, apa, koccintsunk inkább Lucijára.
VLADO: Ácsi. Tudom én, mit csinálok. Nos, Lucija, nagy nap számodra a holnapi. Egy új élet veszi kezdetét, bekötik a fejedet. Remélem, hogy Damjan személyében jó társra találtál és boldogság vár rátok...
ALISA: Éljen Lucija –
VLADO: Várj, még nem végeztem. Ti mindketten megválasztottátok az utatokat. Anya meg én megtettük, ami tőlünk telt, hogy ebben segítsünk titeket, noha ő jobban rajongott a Summerhill szabad gyermekeiért, mint én, de hát ez van. Mi semmiben sem akadályoztunk benneteket. Mert, ha nem így tettünk volna, Alisa most nem élne messze, messze, az Isten háta mögött, Angliában –
MAŠA: Vlado, ne már...
VLADO: Fontos az embernek, talán a legfontosabb, hogy a gyerekei a saját lábukra álljanak. Látni, hogy kiléptek a világba, hogy büszkén lépkednek benne –
ALISA: És bátran...
VLADO: Úgy van, Alisa, bátran.
Emelni kezdik a poharaikat.
VLADO: Már csak az maradt hátra, hogy szóljak egy-két szót a házasságról is.
A levegőbe emelt poharak visszaereszkednek az asztallapra.
VLADO: A házasság, nos, olyasmi, amire az emberi lény emberemlékezet óta törekszik. Közösségre a szeretett személlyel, akivel megosztja az élet terheit, de annak örömeit és szépségét is. És ez bizonyára a legtermészetesebb állapot. Ami nem azt jelenti, természetesen, hogy nem házasságban élni természetellenes dolog lenne. (Alisa felé fordul.) Nem. Az ember a legjobb belátása és képességei szerint cselekszik. És mindenkinek, aki szerint a házasság könnyű menet és nem követel számos áldozathozatalt, elmondhatom: téved.
MAŠA: Ugyan, te milyen áldozatot hoztál, mondd, kérlek?
VLADO: A házasságról, mint olyanról beszélek.
MAŠA: Kérlek, mondj két példát, miről mondtál le –
Vlado ignorálja, emeltebb hangon folytatja.
VLADO: És nem zárhatjuk ki, hogy a házasság balul sül el és a korábbi partnerek a legelvetemültebb ellenségei lesznek egymásnak. (Most Dunja felé fordul.)
DUNJA: Csak, ha egy szarházival kötöd össze az életed. Egy átokfajzattal. Dögöljön meg, menjen a picsába.
MAŠA: Dunja, nem megbeszéltük, hogy az asztalnál megválogatjuk a szavainkat?
DUNJA: De. Mégis, mit tehetek, ha nincs más szó a picsára.
MAŠA: Dunja, könyörgöm –
VLADO: Mindezek csak variációk egy témára, ami maga az élet. De minden balsorsot túlél az ember, ha maga mellett tudhatja az asszonyát. Aki hisz benne és támogatja őt, még ha legrosszabb időszakát éli is.
ALISA: És az asszony?
VLADO: Kérem?
ALISA: Mi van az asszonnyal?
VLADO: Mi van vele?
ALISA: Ugyanez érvényes az asszonyra is.
VLADO: Hát, mikor azt mondom, „ember”, én az asszonyra is gondolok.
ALISA: Valóban?
LUCIJA: Apa, én ma még csak egyetlen keménytojást ettem. Könyörülj.
VLADO: Nos, hogy rövidre zárjam soraim... Keressétek, gyermekeim, a boldogságot, ahogy tudjátok és bírjátok, de szeressétek és támogassátok egymást. Az életben a legfontosabb, hogy az embernek legyen valakije. Éljen az én Lucijám, sok boldogságot.
MIND: Éljen!
VLADO: Hogy ne mondjam: amen.
***
Vacsora után. Maša a konyhában van. Alisa laptopja nyitva áll az asztalon.
ALISA: Hát még mindig csinálnak ilyet az emberek? „Emberek” alatt a férfiakat értem.
LUCIJA: Mit csinálnak?
ALISA: A legénybúcsúra gondolok... a szabadság utolsó estéje. Mintha a házasság börtön lenne, amelyben a férfi kapitulál. Ez kissé...
VLADO (motyog): Kapitulál, bizony.
LUCIJA: Egy kissé micsoda?
ALISA: Idiotizmus.
LUCIJA: Ez egy szokás, baszki.
ALISA: Jól van, szokás, tudom. Egyszerre fölszaporodtak a szokások...
Maša kimegy a konyhába.
VLADO: Hanem lelkem, miket beszélnek ott fönn a mi EU-csatlakozásunkról?
ALISA: Hol ott fönn? Angliában? Semmit se mondanak, apa. Általában véve nincs véleményük rólunk, tudod. Kivéve, ha strandokról van szó. Meg háborús bűnösökről.
Maša visszajön a tányérokkal.
VLADO: Szörnyű. Ez rettenetes. Mindig is európaiak voltuk. Hát nem? A legjobb államközösséget, amink volt, szétbasztuk. És most meg kell alázkodnunk, hogy bevegyenek bennünket ebbe a közösségbe, ahonnan mindenki, aki normális, fejvesztve menekülne. Abszurdum. Micsoda travesztia.
MAŠA: Az osztrákok felvásárolták a bankokat, a magyarok a gázt, lazán megmaradhattunk volna a Monarchia kötelékében.
LUCIJA: Kaptam tegnap egy twitter-üzenetet Szlovéniából, azt mondja: Isten hozott benneteket, horvát testvéreink. Szétbasztuk Jugoszláviát, szét fogjuk baszni Európát is.
Lucija nevet.
ALISA: Mióta vagy te Európa ellen? És bocsáss meg, de van jobb választás számunkra?
VLADO: Nem vagyok én ellene. De mellette sem.
ALISA: No ez aztán a konstruktív hozzáállás.
LUCIJA: Én nem értek egyet. Hogy nincs alternatíva. Sokan vagyunk, akik nem így gondoljuk.
VLADO: Hát, hogy most sokan-e... Ne mondj ilyet, hogy sokan. Nem tudjuk bizonyossággal állítani, hogy mindezek az emberek valóságosak.
LUCIJA: Apa, a Facebookon levő emberek valóságosak!
VLADO: Hát, ha valóságosak vagytok, és ha érdemes hangot adni a dolognak, miért nem szervezkedtek s mentek ki az utcákra? Ehelyett csak így, névtelenül, egy-egy kattanással –
DUNJA: Kattintással.
LUCIJA: Te azt szeretnéd, ha én kimennék az utcára?
VLADO: Á, nem erről van szó – hanem csak úgy elvi értelemben mondom – tessék, ő kiment az utcára, ott ült az előtt a templom előtt... (Csettint az ujjával, keresi a szót.)
ALISA: Szent Pál.
LUCIJA: Az. Négy teljes órán át.
VLADO: Farkasordító hideg volt aznap –
LUCIJA: No, te aztán tudod –
VLADO: Tudom, mert megnéztem azon a weboldalon, ami megmutatja, isten tudja, mennyire pontosan, hogy az egész világon, milyen a hőmérséklet –
ALISA: Kimentem néhányszor, de hogy jön ez most ide. Hát csak nem arra próbálod rávenni, hogy tüntetéseket szervezzen az Európai Unió ellen?
VLADO: Én? Álmomban se.
Alisa visszafojtja magában a frusztrációt Vlado gondolatmenete hallatán, de Vlado figyelme már a pitére terelődött, amit Maša éppen behozott.
MAŠA: Gyerünk Vlado, egyél a pitéből és ne izgasd föl magad.
VLADO: Ilyen a kis népek sorsa. Mindig valakinek a csizmatalpa alatt. Pite. Nyami.
Maša megszegi a pitét. Dunja elmerül az Alisa laptopján levő fényképek szemlélésében.
DUNJA: Gyönyörű a lakás. Nagyon... kicsi, de... gyönyörű. Igen. Azt mondod, jó környéken van?
ALISA: Ja. Szerintem. Igen. Nem valami fenszi negyed. De érdekes.
DUNJA: Közel van a központhoz?
ALISA: Ja. Viszonylag.
LUCIJA: Ja. Helikopterrel.
ALISA: Közel van a munkahelyemhez, és a munka most nekem a legfontosabb.
VLADO: No, az fontos. Mert mi már elkezdtünk aggódni –
MAŠA: Jaj, Vlado, hagyd már...
VLADO: Meddig húzod még az iskolát...
ALISA: Te mondtad mindig, hogy az iskola a legfontosabb –
MAŠA: Úgy is van.
VLADO: Úgy is van. Amikor én vezettem az iskolánkat, a legjobbak között volt egész Jugoszláviában, ha nem éppen a legjobb. Mert az én jelmondatom az volt – az iskola szent. De...
VLADO, LUCIJA és ALISA: Az iskola játék is.
Alisa és Lucija elnevetik magukat.
VLADO: Hát nem mi voltunk mindig az élen a Vasárnap délelőttökön? Minja Subotić el volt tőlünk ájulva.
ALISA: Subota...
MAŠA: Vlado, hagyd már...
VLADO: Az iskola lényege, hogy felvértezze az embert, elindítsa az élet útján, eszközt adjon a kezébe az érvényesüléshez. Te meg, nézz magadra, megőszültél, mint egy koala, és még mindig iskolába jársz.
MAŠA: A doktorátushoz idő kell, Vlado.
VLADO: Tudom én jól, mennyi idő kell a doktorátushoz, ha esetleg elfelejtetted volna.
LUCIJA: Tényleg, mi van ezekkel az ősz hajszálakkal? Mióta nem festetted a hajad?
MAŠA: Te a tiédet megszerezted két év alatt, mert nem tudtad, mihez kezdj magaddal, mikor leváltottak.
ALISA: Tizenkilenc éves korom óta festem a hajam. Nem bírom tovább. Elegem van a fordászokból.
VLADO: Igazságtalanul váltottak le. És mindig tudtam én, mihez kedjek magammal, anya, ne beszélj nekem zöldségeket.
LUCIJA: És akkor, mostantól ősz leszel?
VLADO: Hagyd most ezt. Ő tudja, mit csinál. Meg hogy miért. Az okokról nem vitatkozunk.
Vlado jelentőségteljes pillantást vet Mašára, Alisa figyeli, próbálja megfejteni.
(…)
Maša elkezdi felvágni a pitét. Lucija int, hogy ő nem kér.
Alisa feláll.
VLADO: Mit csinálsz?
ALISA: Igazából, szeretnék mondani valamit –
VLADO: Mit? Miről?
ALISA: Az életről... és a családról... és ha hagyod, hogy elmondjam, meghallod.
VLADO: Inkább ne, jobb, ha leülsz és hallgatsz.
MAŠA: Vlado, hagyd a gyereket –
VLADO: Mit hagyjam? Ha neki van bejelentenivalója, nem jelent az nekünk semmi jót.
LUCIJA: Egyetértek. Nincs szükségünk most a te bejelentéseidre.
ALISA: Te nem vagy normális, nincs nekem semmi bejelentenivalóm –
VLADO: Nagyon is normális vagyok. Hogy beszélsz te velem? Először is bejelentetted, hogy elköltözöl Sohaországba. Aztán hogy ott maradsz, a magiszteri miatt, majd pedig, hogy még három évig maradsz, doktorálni, utána hogy férjhez mentél, ami meglehetősen sokkoló volt, erre mindannyian emlékszünk –
ALISA: Mert paraszt vagy.
VLADO: Én vagyok paraszt, mi? Jól van, paraszt vagyok. Mert sokkos állapotba kerültem, látván, hogy a vejem sötétképű, mint egy kéményseprő.
ALISA: Apa! Nem beszélhetsz így –
VLADO: De ha egyszer igaz –
ALISA: Ezen kívül, magad is tudod, hogy ez csak formális házasság volt, így az, hogy ti mind nem voltatok ott az esküvőn, egyáltalán nem applikábilis.
LUCIJA: Hallod te ezt: „applikábilis”?
Lop egy falat pitét Vlado tányérjáról.
VLADO: Csak azt mondom, nincs abban semmi különös, hogy az ember tudni akarja, honnan és milyen örökséggel jött a veje –
ALISA: Nem volt ő a te vejed. Csak egy ember volt, akihez hozzámentem.
Vlado körbejártatja a tekintetét, összenéz a jelenlevőkkel, jelezve, hogy teljesen világos, ki itt a bolond.
ALISA: Átmenetileg.
VLADO: Ebben anyádra ütöttél. Így szórakozott ő is az el nem kötelezettekkel.
MAŠA: Jaj, Vlado, kérlek…
VLADO: Hát nem-e? Hát nem folyton hazavezette s etette Ruža azokat az etiópiaiakat –
MAŠA: Mi rossz van ebben?
VLADO: Mondtam én ilyet? Csak azt mondom, ha már Etiópiába fog költözni, akkor úgy van rendjén, hogy legalább megvitassuk a dolgot…
ALISA: Ugyan ki fog Etiópiába költözni? Az én emberem jamaikai származású volt, és meg se fordult a fejünkben, hogy elköltözzünk! Anya!
MAŠA: Jól van, mindegy is, hagyjuk most ezt, hagyd a gyereket lélegzethez jutni. Összpontosítsunk Lucijára meg az előttünk álló dolgokra.
(…)
