Misima Jukio: Krisztus születése
Fotó: Wikipedia
Misima Jukio: Krisztus születése

Az itt közölt színdarab, a Kiriszto kótanki, azaz a Krisztus születése Misima fiatalkori műve. 1939-ben íródott két másik, Krisztus-tematikájú darabbal együtt (A távolság; Napkeleti bölcsek). A mű Krisztus születését és élete történetét mutatja be – de a keresztre feszítés ezúttal elmarad.

Egyfelvonásos verses színdarab

 

 

(A színpad teljes egésze egy velencei utazás képét ábrázoló hatalmas jelenet. A színpad közepén, fenn becsukott aranyszínű ajtó. Jobbról és balról: szakadékok, erdők, folyók, hegyek, dombok. Fenn felhők. Mindenfelől különféle pózokban sajátos alakok helyezkednek el. Éjszaka van.)

 

ANGYALOK:

Júdea megváltatik!

A zsidók megváltást nyernek!

 

ELSŐ ANGYAL (szóló):

Azt a várost a Holt-tenger partjai mossák,

ciprusok szempillái keretbe foglalják,

olyan, akár egy nagy, kerek szem.

Ó, azok a méregzöld szempillák,

tenger felől fújó szeleket felfogják.

A domboldal pedig helye legelőknek,

s a pásztorok furulyaszavára

bégető báránykák egybeterelődnek,

ha Arábiában dúl a homokvihar…

 

ANGYALOK: egészen idáig mind eljövének.

 

(A sötét jobb sarokban, lent vérrel átitatott, fehér ruhába burkolózott fiatalos külsejű, de őszülő hajú, kicsorbult fogú, nehezen felismerhető arcvonású varázslónők.)

[A varázslónők neve japánul miko, ami sintó papnőt jelent. Öltözékük is erre utal. A ford. megj.]

 

ELSŐ VARÁZSLÓNŐ: 

A kék sárkányra várok,

úgy megtisztultam, akár a tó,

kékeszöld kristályom is

zavaros lett, alig látható.

Suhanó denevérek –

a szemük vérvörös!

Mocsárban élő gőték –

a hasuk vérvörös!

Ó,

meghasad az ég!

Így kell lennie,

irtózatos átok,

és íme, most magamhoz térek!

 

(A messzi távolból felhangzó vékony hang szólója)

 

Villódzó, virágmosolyú fény,

elérkezik a boldogság, eljön Istennek fia,

egész világ fölé kinyújtja szent karját,

üdvösséget nyer tőle a világ, ez a sötét világ.

 

MÁSODIK VARÁZSLÓNŐ: 

Különös, ez a dal olyan volt,

mint a szentek hullámos haja.

Liliomajkakról szállt fel a magasba,

milyen fenséges, milyen titokzatos!

Mint mikor apró madárkák

csobogó ezüst patakokban a lábukat mossák.

 

MÁSODIK ANGYAL (szóló):

Betlehem!

Ciprusok szempillái keretbe foglalják,

e szemformájú szent falut.[1]

 

ANGYALOK:

Betlehem!

 

HARMADIK VARÁZSLÓNŐ: 

A szárnyas férfitest,

mint a hófehér viasz,

lábikrái, mint déli országok

kertjében nyíló különleges virágok.

Homlokuk, akár fehér madártollak

egy buddhista főpap fekhelyén.

De ez csupán a külső,

lelkükben az eltévelyedés,

a szenvedés vörös áradata,

bőrük ezért rózsaszínben játszik.

 

(Jobb oldalon, fenn, egy magas sziklatetőn bő ruhát viselő asszony)

 

ASSZONY:

Ó, az a rózsaszín,

a csodálatos égi palota fényei

villódznak, ragyognak!

 

(A távolban a hullámok morajlása, kürtszó)

 

TRITON HANGJA:

Gyertek ide mind,

e csodálatos éjen,

még semmi se látszik,

de szóljon a dicsőítő dal…

 

(A messzi távolból felhangzó vékony hang szólója)

 

Minden bűnös lélek

bűnt követett el,

ígéreteik – égi lépcsőfokok,

és eljön a világ Megváltó királya,

mindent elborít a fény,

eljő a szabadság!

 

TRITON HANGJA:

Sokáig sötét

világban éltünk,

tüzes nyilakkal támadtunk,

tönkrezúztunk szinte mindent.

 

JÚDEAIAK:

Hahaha, hahaha!

 

VARÁZSLÓNŐK, TRITON, ÖRDÖGÖK:

Ó, ó, ó!

 

JÚDEAIAK (végtelenített kánonban énekelve):

Megváltanak, 

megmaradunk, 

mindannyian,  

a kiválasztott nép.

Isten, Messiás, 

e világon 

mind, aki él.

Minden embert,

megváltanak

könnyedén.

Zöldellő növények,

zöld lombozattal

pokol katlanába

aláhullnak…

 

VARÁZSLÓNŐK:

Átkozott

zsidók!

Átkozott

Megváltó!

Végül is a viruló

világmindenségben

miénk e földi világ.

Daloljunk! Daloljunk!

Mostanáig

e sötét világot

mind szétverte

fejszékkel kezünk,

pávák egy pataknál,

köröttük karéjban,

erdők árnyain

lila szőlőfürtök,

levükből egy pohárral

ide, hamar!

Járjunk táncot, ropjuk!

Megváltót, zsidókat

felejtsük el!

Járjunk táncot, ropjuk!

Rajta, daloljunk!

 

TENGERISTEN (megjelenik a színpadon), ÖRDÖG, VARÁZSLÓNŐ, PÁSZTORISTEN, DÉMONISTEN, ERDŐ ISTENE ÉS MÁSOK (táncolnak):

Tralalalala,

tralalala.

Tralalalalala!

Lalalalala…

(Kürt és hárfa együttes kísérete)

 

ASSZONY (lassan leereszkedve közeledik):

Kiguvadt szemű,

zöld ruhás zsidók!

Ez a ti töprenkedő

Világmegváltótok

biztos megváltja majd

a legutolsó koldust is.

 

ELSŐ ZSIDÓ:

Bár ti, zsidók

oly sokáig vártatok,

most eljött a dicső nap, ahogy jövendölték,

de ha az undorító férgek is

megmenekülnek, úgy hiszem,

iszonyatos vétek esik meg,

akkor olyan korszak jön el, emberek,

hogy a Messiás ruhájának szegélyébe kapaszkodunk,

türelmesek leszünk,

de nem tűrjük a sötét éjszakát!

Ha a Messiás erős,

csak minket, a menny csúcsáig emel,

amíg az ereje tart,

s felvisz a mennyek országába.

 

ASSZONY:

Hé, emberek!

 

ZSIDÓK:

Ez a pokol.

 

ASSZONY:

És mégis, a Messiás mindenható,

megváltja azt

kinek lelke van,

mennyben és földön egyaránt,

s a mennyországba viszi fel.

 

ZSIDÓK:

Erről már szó volt az előbb,

de azért egy kard itt

egy csöpp piros nyomot hagyott!

 

ASSZONY:

Ó!

(Leereszkedve a sziklatetőről, folyamatosan imádkozik. A színpad közepén lenn a démonistenek lakomáznak.)

 

PÁSZTORISTEN:

Szemünk olyan,

mint a démonok

királyának trónja körül nyomuló

óriás hollók szeme.

Szemünk a csöndes

démonok tengerében

lakó csikóhalak,

sellők, különös

tengeri szörnyek szeme.

E szemben titkos

áramlat sötétlik,

úszva, ringva – nyugodtan

elrévedhetsz benne…

Ó, a nyelvünk talán olyan,

mint a papagájok nyelve.

Akár egy félkör alakú mocsár,

süppedő, ingatag,

hogy ajkunkat megnedvesítse,

mint mikor bort iszunk.

 

MÁSODIK VARÁZSLÓNŐ (folytatja a táncot):

Gyönyörűséges

az én ruhám.

Kemény, mint a lányok körme,

színe, mint vadalma

karmazsin virága.

Olyan vagyok,

mint esőben ázó,

piros virágot evő páva.

 

HARMADIK VARÁZSLÓNŐ:

Az én ruhámat nézzétek!

Sok pici szentjánosbogár van rajta,

apró, fénylő pontocskák borítják.

Időnként álmomban is megjelennek,

akár egy kéklő aranypagoda.

 

ELSŐ VARÁZSLÓNŐ: 

Pár száz darutoll,

mit időről időre kitéptek,

tompa fényű brokát anyagra

préseltek, pompás téli szoknya!

 

NEGYEDIK VARÁZSLÓNŐ:

Mint nőstény pávafióka szembogara,

olyan a tavaszi kabóca és a kérész szárnya,

tavaszi ruhámra

arany tűvel hímezték,

ilyen hűvös időben kell viselni,

mint a ma éjszaka.

 

VARÁZSLÓNŐK:

Járjunk táncot! Ropjuk!

 

HEKATÉ:

De ott az erdőben, a kútnál,

megvénültem, ráncos lettem,

ezüst hálót tartok,

s ha kell, felhők közül,

felhők elől menekülök ezüst ruhámban,

Hold leánya menekül –,

fél húrú íjjal,

csatamezőn talált

ezüst nyílvesszőkkel szállok.

Arcom fényben izzik,

könyörgök az éghez,

csak ezüst hajam lobog,

tekerődzöm a légben,

ruhám alja repdes folyvást,

felhők elől menekülök, repdesek,

arra fut el a Hold,

közben a bronzüstben zubog a forró víz,

bűnösökre vár,

úgy ám,

hé, Júdea,

hé, Júdea,

a kiválasztott nép álarcát öltötték magukra,

ó, istenkáromló bűnösök!

Árulást követtek el,

s ha majd a Megváltó újra megszületik,

vakmerőségnek ítéli árulásukat!

E hosszú idő alatt,

én, Hekaté

az isteni Megváltóra várok,

embert nem gyalázok,

éppúgy várom őket is,

akár a Messiás megszületését.

Ahogy a hosszú farkú gyík

zöld sziklán pihen,

s a falánk sötétségbe réved,

minden, mi él,

így mi is, ebben reménykedünk.

 

PÁSZTORISTEN (hatást keltően):

Alig várjuk már,

még akkor is, ha elárulják őt!

Ezt akarjuk mi itt,

minden-minden folytatódik,

ahogy régen az a lakoma…

a Megváltót kigúnyolják,

s méregzöld tekintettel várják.

 

HEKATÉ:

Ó, ó!

Olyan ez a beszéd,

mint hajdan volt szenvedélyem!

 

VARÁZSLÓNŐK:

A gyönyör lila színe!

Ó, karmazsinvörös illat!

 

TENGERISTENEK:

Tigrisek fekete csíkjai,

ártó szellemek barlangjának tüze,

eltévelyedés és szenvedés

a sárga színű aranyak miatt…

 

HEKATÉ:

Feltámadunk,

        Feltámadunk!

Új szívdobbanás,

és új a tánc is!

 

VARÁZSLÓNŐK:

Járjunk táncot! Ropjuk!

 

ZSIDÓK:

Ó, mi győztünk

e sötét éj hajnalán!

 

ELSŐ ZSIDÓ:

Ezt a földet, ahová jöttünk,

mindig a Messiás óvja,

határtalan zuhanás közben –

a zsidók ezt elképzelni sem tudják –,

fejszével öngyilkosok leszünk,

majd ezután eljön a mi világunk,

ekkor Istennek hálát adunk,

miközben azon a napon,

azon a napon nagyot mulatunk!

Akkor majd fénylő világosság lesz az éltünk,

majd a Mennyek országában

végre egyesülünk…

 

MÁSODIK ZSIDÓ:

Éljük életünket vidáman ezen a világon!

Az idegenekből rabszolgák lesznek,

belőlünk csak Isten szolgái,

kiválasztott népe.

 

ANGYALOK:

Júdea megváltatik!

A zsidók megváltást nyernek!

 

ASSZONY:

Ó!

 

 

[1]        Itt Misima falut ír, de feljebb Betlehemet városnak nevezi. Talán a tévedés elkerülése miatt itt a „szent helyet” alakot javaslom. [A ford.]

A cikk szerzőjéről
Misima Jukio (1925-1970)

Japán próza- és drámaíró, költő. Háromszor jelölték a Nobel-díjra. 

A fordítóról
Vihar Judit (1944)

Műfordító, irodalomtörténész, haikuköltő, 1975 és 2006 között az ELTE-n, 1996 óta a Károli egyetemen is tanít.  A 2015-ben megjelent Japán-magyar nagyszótár kiadója és egyik szerkesztője, amelyért a szerkesztőbizottságot a japán külügyminiszter kitüntette. 1994-ben jelent meg A japán irodalom rövid története című munkája.