Figyelj csak: a faágak között egy kecskefej lógott egy kötélen.
Egész éjjel ott lógott, és énekelt. És azoknak, akik hallották,
Elszorult a szívük, és azt hitték, hogy egy éjjeli madár dalát hallják.
Felültek az ágyban, aztán vissza is feküdtek. Az éjjeli szélben
A kecskefej előre-hátra lengett, és távolról halványan fénylett,
Pont úgy, ahogyan a hold fénylett pár mérfölddel odébb
A vasúti síneken, ahol a kecske fej-nélküli teste hevert. Néhány fiú
Vágta le a fejét. Nehezebb volt, mint ahogy képzelték. A kecske
Úgy sírt, mint egy ember, és keményen küzdött. De befejezték,
Amit elkezdtek. Fellógatták a vérző fejet az iskolához közel, és aztán
Elfutottak a sötétben, mely látszólag mindent elrejt. A fej
A fán lógott. A test a sínek mellett hevert. A fej hívni kezdte
A testet. A test a fejet. Hiányoztak egymásnak. A hiány egyre nőtt
Közöttük, akkorára nőtt, hogy a testből kihúzta a szívet és
A kitépett szív repülni kezdett a fej felé, ahogyan egy madár repül
Vissza a kalitkába, az ismerős rúdra, ahol trillázni szokott.
Aztán a szív énekelni kezdett a fejben, először puhán,
Majd erősebben, hosszan és fojtottan énekelt, míg a reggeli napfény
El nem árasztotta az iskolát és a fát. Akkor az éneklés abbamaradt…
A kecske egy kislányé volt. Tört Tövis Édes Áfonyának
Nevezte el, az éjjel csillagbozótjáról nevezte el,
Mert a kecske selyemszőre olyan sötét volt, mint kútban a víz,
Mert a szemei mint az erdei bogyók, olyanok voltak. A lány
A vasúti töltés mellett lakott. Éjjelente hallotta, ahogy vonatok
Robognak, kürtjük édes hangja puhán ömlött az ágyára,
Reggelente arra kelt, hogy a mekegő kecskének adnia kell egy
Kancsó tejet. Lányokról és kötelekről énekelt neki a kislány,
Hajókról és szakácsokról. Sűrű kefével megkefélte. Minden nap
Azt álmodta, hogy a kecske egyre nagyobbra nő. És nőtt is.
A kislány azt hitte, hogy az álmai miatt. De egyik este nem hallotta
A vonatok kürtjét, és másnap arra ébredt, hogy üres az udvar.
A kecske nem volt sehol. Minden olyan furcsa volt. Olyan,
Mintha hatalmas vihar tombolt volna, amíg aludt, és a szél
És a kövek, és az eső leszaggatott volna minden gyümölcsöt
A gallyakról. Tudta, hogy valaki elrabolta a kecskét, és hogy
Az a valaki rosszat akar. Hívta a kecskét. Egész reggel és egész
Délután csak hívta és hívta. Csak ment és ment, mellkasában
Egy rossz érzéssel, mint mikor kövek fúródnak a talp puha bőrébe.
Aztán valaki megtalálta a kecske testét a töltés mellett,
Az elvágott nyakból a legyek már töltögették puha tömlőiket.
Aztán valaki megtalálta a fán lógó fejet az iskola mellett.
Gyorsan arrébb vitték őket, hogy a lány nehogy meglássa.
Gyorsan gyűjtést rendeztek, hogy másik kecskét vegyenek neki.
Gyorsan keresni kezdték az elkövető fiúkat, mert hallani
Akarták, ahogy azt mondják, vicc volt, csak egy vicc volt…
De figyelj csak: ez itt a lényeg. A fiúk azt hitték, hogy szórakoznak
Egy kicsit, és ennyi. Nehezebb volt, mint ahogy képzelték,
Ez az ostoba áldozat, de befejezték, amit elkezdtek,
És végül fütyörészve mentek el a sötétben megmosni széles
Tenyereiket. Csak azt nem tudták, hogy a kecske feje már énekel is
Mögöttük a fán. Csak azt nem tudták, hogy a kecske feje
Majd tovább énekel, csak nekik, még jóval azután is,
Hogy levágták a kötélről, és hogy majd megtanulják hallgatni,
Kancsó kancsó után, simítás simítás után, türelemmel.
Felébrednek éjjel, és azt gondolják, hogy csak a szelet hallják
A fák között, vagy egy éjjeli madarat, de a szívük gyorsabban ver.
Süvöltés, zúgás, éles mormogás, és, végül, egy dal, az a fojtott dal,
Amit egy elveszett fiú énekel, ha eszébe jut az anyja hívó szava.
Nem egy kegyetlen dal, nem, nem, egyáltalán nem kegyetlen.
Ez a dal édes. Édes. Olyan édes, a szív beleszakad.
*
Az eredeti vers Brigit Pegeen Kelly Song című kötetében jelent meg (BOA Editions Ltd.,1994). A fordítás közlése a kiadó hozzájárulásával történik.
A fordító köszönetet mond Závada Péternek.
