Louder Than Bombs

Ez nem elkötelezett vers.
Néztem egy filmet,
most pedig remixelem.

Van az a jelenet, ahol a nő,
az anya és a fényképésznő
a depresszióról mesélt. Amikor

a jelenet annyira elnyújtotta az érzelmi
pillanatot, hogy vissza-
fájt. Amikor leírta, milyen az,

amikor visszatér az emberekhez,
akiket mérhetetlenül
szeret, és hogy az nem gond,

ha engem nem szívlelnek. A legkeményebb
az a pillanat, amikor világos lesz,
hogy nem számítanak rád. Ez nem

kopipészt. Ez egy újabb följegyzés,
hogy mindent magad pusztítasz el.
Hogyan töröd és zúzod szét

mini környezeted, amely befogad,
te pedig elrejtőzöl előle. Amikor
megszűnnél, mégis itt vagy. Amikor

elirigyeltem az emberek fehér fogát. Mert
nagyot nevethetnek, és arra gondolsz,
milyen kedvesek. Amikor irigy voltam

azokra a csajokra, akik bejöttek azoknak
a pasiknak, akiknek én nem.
Amikor irigyeltem a magas növésűeket,

mert közelebb vannak az éghez. Amikor
irigyeltem a csodabogarakat, mert
érdekesebbek nálam. Amikor irigyeltem

az egyéniségek egyediségét, mert szembetűnőbbek.
Amikor irigyeltem a göndör hajúakat
a fürtjeikért, mert vidámabbak.

Utána egy alkoholos filccel a csuklóm
belső oldalára pontosvesszőt pingáltam,
és azt mondtam: fak of. És igen.

Én belevaló vagyok. Szemben
minden kreténnel, aki az országomból
béna országot csinál. Tele a faszom

a kretének szögesdrótjával,
amely naponta legalább
egy szarvast felnyársal. Nem jelképesen.

És most. Január. Tizenegyedik a sorban.
Nagyon korán reggel lázasan
köröztem a lakásban, mondván

(nem a saját) istennek, hogy kapja be,
mert már második éve, január
után, elragadta Dávidomat. Az első

a családom ikonja. A második
a (saját) világom ikonja. És ebben a versben
az egyedüli bomba az a vers,

amelyet most hangosan fölolvasok