„Nem is levél, inkább krónika” (Madame de Sévigné, a francia levélirodalom nagyasszonya)

A mai pörgős email- és sms-váltások idején egyre másra születnek (újjá) a hagyományos levélírást előnyben részesítő amatőr klubok és nemzetközi levélbarát-hálózatok. Sokan érzik, hogy talán örökre elveszőben a levélpapír illata, a levélírás magányos, örömteli lassúsága, a visszaemlékezés és történetmesélés élvezete vagy akár a válaszra várás izgalma. Művelt körökben a levélírás rendszeres napi tevékenység volt a 17. századi Európában.

*

Négyszáz éve született, háromszázharminc éve halt meg a francia „nagy század” (ahogy Voltaire nevezte, Grand Siècle[1]) kifinomult tollú krónikása, Marie Rabutin-Chantal (1626–1696), akit inkább férjezett nevén, Madame de Sévigné márkinéként ismerünk. Bár határtalan képzelőerővel bírt, éles szemű megfigyelő volt és összetéveszthetetlen stílusban írt, soha nem akart írónő lenni. Nem is fogott semmilyen irodalmi vállalkozásba, nem vágyott hírnévre, nem vágyott az utókor elismerésére, ma mégis a francia irodalom egyik legkiemelkedőbb alakját tisztelhetjük benne.

Ki volt ez a főúri hölgy, akinek magánleveleit fennhangon olvasták a párizsi szalonokban; akinek szellemes beszámolóját ugyanolyan izgatottan várták egy-egy jelentős közéleti esemény után, mint a régenskorszak (fiktív) londoni elitje Lady Whistledown társasági harsonáját; akinek néhány levelét már halála évében kiadták, majd attól kezdve egyre bővebb kiadásokban lehetett olvasni egészen a máig legteljesebb Pléaide-sorozat három vaskos kötetéig[2]; aki a Napkirály udvarában forgott, mégsem keveredett annak intrikáiba; akinek irodalmi hatása egészen Proustig, Virginia Woolfig nyúlik, sőt a tengeren túlra Thorton Wilderig – és talán még a jelenkor számára is van mondanivalója?

Bár nagyon korán árvaságra jutott – egyéves volt, amikor apja La Rochelle ostrománál hősi halált halt, anyja pedig hat évre rá hunyt el –, anyai rokonainak köszönhetően nagy-nagy szeretetben nevelkedett és unokatestvéreivel együtt kiváló tanítói voltak. A Vizitációs rendet alapító és szentté avatott apai nagyanyja, Jeanne Françoise Frémyot-nak sem volt ellenvetése, hogy a gyermek ne a nagyúri elvárásoknak megfelelő zárdai nevelésben részesüljön, hanem világi módon fejlődhessen a felvilágosodást megelőző kor szellemiségében. Tizennyolc éves, amikor férjhez megy a breton Sévigné márkihoz, akivel eleinte boldog, mozgalmas életet él. A két gyermekük, Françoise (sz. 1648) és Charles (sz. 1648) születése után kihűlt házasságnak a márki párbaj általi halála vet véget. Az életrajzírók szerint ez a tragédia adta meg Madame de Sévignének azt a mozgásteret és szabadságot, amit férj mellett soha nem kaphatott volna meg. Fiatal özvegyként minden figyelmét gyermekei nevelésének, majd későbbi felnőtt életük mai szemmel talán túlzásba vitt „jószándékú egyengetésének”, a családi vagyon kezelésének és kapcsolatai ápolásának szentelhette. Életének ebben az új szakaszában üde szépségének, kivételes műveltségének, szellemességének és kiváló modorának köszönhetően Párizs és Versailles legkifinomultabb körei keresték a társaságát. Szoros baráti viszony fűzte – többek között – Madame de Lafayette-hez, a Clèves hercegnő szerzőjéhez, La Rochefoucauld-hoz, a kegyvesztett (és később el is ítélt) pénz- és adóügyi főintendáns Fouquet-hoz, a memoáríró Retz bíboroshoz, kuzinjához, Roger Bussy-Rabutin-hez[3], később pedig jól ismerte Racine-t, Boileau-t és La Fontaine-t is.

De ahhoz, hogy megértsük Madame de Sévigné leveleinek kivételes sikerét, nem elég az életrajz ismerete, azt is látnunk kell, milyen világban születtek ezek az írások. A 17. század második felében Versailles és Párizs nem csupán a politikai élet központja, hanem a társas érintkezés kifinomult szabályainak iskolája is. A művelt arisztokrácia számára a szellemes társalgás, a levélírás és a nyelvi lelemény ugyanúgy a társadalmi ranghoz tartozott, mint az udvari etikett ismerete. A kor híres szalonjaiban formálódott az a klasszikus francia prózanyelv, amely később egész Európára hatást gyakorolt. A szalonélet csiszolta Madame de Sévigné írói hangját is, azt a könnyed, eleven, egy kicsit Montaigne-re emlékeztető élőbeszédszerű stílust, amely később leveleit a francia próza remekművei közé emelte.

Madame de Sévigné a viszontagságos 17. századi körülmények ellenére sokat utazott Franciaországon belül – elsősorban rokonlátogatás céljából, illetve Párizs és Bretagne, a szalonélet és a családi birtok között. Távollétei idején arisztokrata kortársaihoz hasonlóan levelek útján érintkezett ismerőseivel, mégsem ezek a társasági kapcsolatok tették halhatatlanná. A fordulópontot az a bizonyos „átkozott nap” („le jour maudit”), 1671. február 4-e jelentette, amikor szeretett lánya férjhez ment François Adhémar de Monteil grófhoz, Grignan új kormányzójához, és Provence-ba költözött. Attól a naptól kezdve az anya és lánya közötti több száz kilométeres távolságot csak levéllel lehetett áthidalni.

Az idő tájt Bretagne és Provence között százhét postakocsi-állomáson keresztül, nyolc nap alatt jutott el egy levél. Madame de Sévigné csak a lányának nem kevesebb mint hétszázhatvannégy levelet írt huszonöt év alatt. Ebből könnyen kikövetkeztethető, hogy a válaszokat meg sem várva a híradás szinte folyamatos volt. Ha az egyébként elég gyakori és hosszabban együtt töltött időt nem számoljuk, akkor körülbelül heti rendszerességgel bízott a postaszolgálatra egy Madame de Grignan-nak címzett levelet, de számos levél árulkodik arról, hogy olykor hetente többször is írt lányának. Leveleiben vigasztalta, tanácsokkal látta el, beszámolt az udvari eseményekről, a párizsi pletykákról, az irodalmi újdonságokról, saját egészségéről, a divatról és a család mindennapjairól. A leveleket nem szánta nyomtatásra, de éppen ez adja üdeségüket: nem az utókornak íródtak, hanem egy (agyon)szeretett gyermeknek, aki felnőtté válásával hatalmas űrt hagyott anyja életében.

A mai olvasót talán leginkább az lepi meg, milyen elevennek hatnak ezek a szövegek. Bár több mint három évszázaddal ezelőtt születtek, nyelvezetükből hiányzik a korabeli udvari próza ünnepélyessége és mesterkéltsége, a barokkos ornamentika éppúgy, mint a klasszicista fegyelem. Úgy ír, mintha nem is tollat fogna, hanem a természetes beszédmódját használná. Gondolatfűzérei közben kitérőket tesz, visszakanyarodik egy korábbi történethez, kérdez, felkiált, majd váratlanul tréfára fordítja a szót. Levelei ritmusát nem a retorikai szabályok, hanem a társalgás természetes lüktetése adja. Ennek a közvetlenségnek egyik forrása sajátos humora. Képes ugyanazzal a könnyedséggel beszámolni egy udvari ünnepségről, egy családi kellemetlenségről vagy egy országos visszhangot kiváltó kivégzésről. Humora ritkán bántó; inkább finom irónia, amely önmagát sem kíméli. Az egyik ilyen levélrészlet a lányához írt, 1671. március 18-án keltezett levélben olvasható, amelyben Françoise aix-i társasági bevonulására utal vissza, az udvariassági bakikra, nevek összekeverésére, meghajlásokra, miközben saját magát is kifigurázza. Szinte hallani, ahogy nevetve meséli:

„[…] és nekem, igen, kislányom, nekem is jó hasznomat venné![4] Nem mintha ügyesebb volnék ebben [eligazodni a társasági ki-kicsoda útvesztőjében], mint maga, hisz nincs meg az az adottságom, hogy a neveket gyorsan összepárosítsam az arcokkal, épp ellenkezőleg, temérdek balfogást csinálok mindennap […].”^[5]

Amikor egészségi állapotáról ír, panaszkodása mögött rendszerint ott bujkál a mosoly, mintha az olvasót is arra biztatná, hogy a mindennapi bajokat némi derűvel szemlélje:

„Találja ki, kislányom, mi az, ami a leggyorsabban jön, és a leglassabban megy el a világon, ami a legközelebb visz a gyógyuláshoz, és a legtávolabbra vet vissza tőle, ami a lehető legkellemesebb állapotba juttat, s a legjobban gátolja, hogy ezt élvezzük is, ami a lehető legszebb reményekkel tölt el, és a legmakacsabbul elodázza a beteljesüléseket; nem tudja kitalálni? Szabad a gazda? Nos: a reuma.”[6]

Leveleinek másik sajátossága a jelenetszerűség. Nem egyszerűen elmondja, mi történt, hanem szinte színpadra állítja az eseményeket. Néhány ecsetvonással felvázolja a helyszínt, megszólaltatja szereplőit, érzékelteti a hangulatot, majd egy váratlan megjegyzéssel lezárja a jelenetet. Olvasója nem pusztán értesül egy eseményről, hanem úgy érzi, mintha maga is jelen volna. Nem véletlen, hogy Sainte-Beuve szerint Madame de Sévigné „festői” módon ír: néhány szóval teljes képet teremt. Ezzel egyúttal megelőlegezi a jelenetszerű ábrázolás nagymesterének, az emlékiratíró Saint-Simon stílusát.

Különösen figyelemreméltó, hogy a levelek szinte teljesen nélkülözik a tudatos irodalmi pózt. Nem törekszik aforizmákra, mégis gyakran bölcs tanácsokat fogalmaz meg: „Igyekezzék, drága kislányom, megbarátkozni kissé azzal, ami nem rossz; ne irtózzék attól, ami csak középszerű, élvezze azt, ami nem visszatetsző.”[7]). Nem épít bonyolult szerkezeteket, mégis kiváló érzékkel adagolja a feszültséget és a feloldást. Erre jó példa François Vatel mesterszakács elhamarkodott öngyilkosságának hosszabb elbeszélése az 1671. április 26-i levélben: „[…] holtan roskad össze. Ezalatt már mindenfelől érkezik a friss hal.”. Ezekből a részletekből is látható, hogy ugyanaz a levélíró tud tréfálkozni, fecsegni és megrázó történetet mesélni. Ez a kontraszt érzékelteti legjobban Madame de Sévigné stílusának rendkívüli gazdagságát, amelyet mindvégig ugyanaz a természetesség jellemez. Mindenekelőtt azonban beszélgetni akar: „Szerintem egy óra társalgás többet ér ötven levélnél.”[8] Levelei már csak ezért sem monológok, hanem folytonosan feltételezik a címzett jelenlétét: kérdeznek, válaszolnak korábbi levelekre, vitatkoznak, szellemeskednek. Talán éppen ezért hatnak ma is meglepően modernnek. „A Grand Siècle irodalmából mai szívünkhöz, valljuk be, azok állnak közelebb, akik kívül esnek a szabályokon, mert nem ’műfajt’ írtak, hanem valamit, amire nem volt szabály. […] Ezért szeretjük Mme de Sévigné-t, akinek könnyed, színes, bájosan bőbeszédű, szellemes Levelei bevezetnek a méltóságteljes homlokzat mögé, megsejtetik velünk, hogy érezték magukat az emberek a nagy paróka és a merev, csipkés díszruha alatt” – írja Szerb Antal[9].

Mivel a levélírás Madame de Sévigné idejében gyakorlatilag a napi sajtót jelentette, egy ilyen remek tollú író beszámolói és kommentárjai kézről kézre jártak, lemásolták és különböző körökben hangosan felolvasták őket. Vagyis a levelek már szerzőjük életében afféle irodalmi eseménynek (mondhatjuk, csemegének) számítottak. Bizonyos levelek esetében ezt maga a levélíró is tudhatta, hiszen Bussy-Rabutin eleinte engedélyt is kért rá, de a „szenzációközlés” Madame de Sévignének egyébként is vénájában volt:

„Hadd újságoljam el nyomban a legmeglepőbb, legmeghökkentőbb, legcsodálatosabb, legbámulatosabb, legdiadalmasabb, legszédületesebb, leghallatlanabb, legkülönösebb, legképtelenebb, leghihetetlenebb, legváratlanabb, legnagyobb, legkisebb, legritkább, legköznapibb, legnyilvánvalóbb, mindmáig legtitkoltabb, legkáprázatosabb, legirigylésreméltóbb dolgot: vagyis egy olyan dolgot, melyhez hasonló egyetlen akad csak az elmúlt századokban, s ez a hasonlítás is sántít; egy olyan dolgot, melyet nem akarnak elhinni Párizsban (hogyan hihetnék el akkor Lyonban?); egy olyan dolgot, amelytől mindenki feljajdul; egy olyan dolgot, amely örömmel tölti el Rohannét és d’Hauterive-nét; egyszóval egy olyan dolgot, amely vasárnap fog megtörténni, s akik látják, azt hiszik majd, hogy káprázik a szemük; egy olyan dolgot, amely vasárnap történik meg, s amely hétfőn talán már nem történik meg. Nem bírom rászánni magam, hogy kikottyantsam; találja ki: fogadok, hiába fárad. Nos, szabad a gazda? Hát jó, ha kell, megmondom: Lauzun úr* vasárnap a Louvre-ban nőül veszi... no, vajon kit? Akármibe fogadom, hogy nem jön rá.”[10]

És mintha ennyi nem volna elegendő, hogy olvasója oldalán lyukat üssön a kíváncsiság, még egy féloldalon keresztül sorolja a szóba jöhető arákat, mire kiböki, hogy „a nagy Mademoiselle”-ről, XIV. Lajos unokatestvéréről van szó.

Gyergyai Albert a magyar levélválogatás előszójában joggal észrevételezi, hogy Madame de Sévigné nem volt ugyan mentes kora szemléletének hibáitól – nem firtatta a Napkirály önkényes viselkedését, ítéleteit és háborúit, elég érzéketlennek mutatkozott a dél felé útnak indított gályarabok iránt, akik szerinte „jó postások” lennének, nem váltottak ki belőle túl sok könyörületet a megkínzott vagy felakasztott breton parasztok –, de a levelek „kedvesek, megkapóak és sokoldalúak, mivel egy művelt, életkedvvel telt, jó ízlésű, eléggé okos és korához képest felvilágosult, nem nagyképű, s majdnem mindig elfogulatlan hölgytől erednek, aki nem annyira ítélkezik, elemez és fontoskodik, hanem csak benyomásait jegyzi fel, talán egy cseppet eltorzítva a hatás, a mulatság kedvéért. […] S így bontakozik ki előttünk egy nem egészen hivatalos Versailles, egy nem egészen történelmi 17. század, egy nem csupán kifelé, a francia népnek, az európai udvaroknak játszott spektákulum egy csacska, beszédes, de amellett eszes és nyitott szemű szépasszony szemléletén át […]”[11]. Ha Saint-Simon az udvar memóárírója, Madame de Sévigné a mindennapok krónikása. Nála ugyanaz a történelem jelenik meg, csak nem a minisztertanács, hanem az ebédlőasztal felől nézve.

Madame de Sévigné levelei a szándéka ellenére váltak irodalommá, női szerzőként pedig egészen különleges helyet foglal el a 17. századi francia irodalomban. Bensőséges, személyes hangja teszi őt a francia próza egyik legmaradandóbb klasszikusává, akit emberileg ma is nagyon közelinek érezhetünk magunkhoz.

*

Jegyzetek:

[1] Le Siècle de Louis XIV (1751).

[2] Az első levelek nem önálló kötetben, hanem unokatestvére, Roger Bussy-Rabutin emlékirataival együtt (Mémoires) jelentek meg 1696-ban. A bővebb, négykötetes Correspondance de Bussy-Rabutin 1697-ben látott napvilágot, és ebben is számos Sévigné-levél szerepelt. Az első önálló Madame de Sévigné-kiadás 1725–1726-ban jelent meg unokája, Pauline de Simiane kezdeményezésére. Ez a Lettres de Madame de Sévigné à Madame de Grignan címet viselte, és erősen válogatott, cenzúrázott szöveg volt, mert az unoka számos személyes vagy kényes részletet kihagyott, illetve átírt.

[3] Roger Bussy-Rabutin grófnak két magyar vonatkozása is van. Egyrészt levelezése és emlékiratai lehetséges mintát jelentettek Mikes Kelemen Törökországi levelei számára, hiszen ezek Rákóczi emigrációjának idején Párizsban hozzáférhetők voltak, és Bussy levelezése „irodalmi csemege” volt Rákóczi környezetében. Másrészt távoli unokatestvére, Jean-Louis Rabutin de Bussy, császári lovastábornoknak, aki évekig tartotta Erdélyt a kuruc támadásokkal szemben, és a szabadságharc leverésében is jelentős szerepet játszott.

[4] Az anya és lánya közötti kölcsönös magázódás a kor társadalmi etikettjét követi, de még ez a nyelvi távolságtartás sem fedi el a köztük lévő kivételesen bensőséges kapcsolatot.

[5] I.m. 96. o.

[6] Les Rochers, 1676. február 3.Fordította Somogyi Pál László. (Magyar Helikon, 1975, 281. o.)

[7] I.m. 98 o.

[8] „Je trouve qu’une heure de conversation vaut mieux que cinquante lettres.” Írja 1649. március 20-án Pierre Lenet-nak. (Correspondance, Pléaide, szerk. Roger Duchêne, Paris, Gallimard, 1973–1978, I. kötet, 12. o. Ford. K.K.)

[9] A világirodalom története, Magvető, 1941, 336. o.

[10] Unokatestvérének, Philippe-Emmanuel Coulanges-nak, Párizs, 1670. december 15. hétfőn. I.m. 60. o.

[11] I.m. 8–9. o.