Márton László: Sötét, kétféleképpen

Helmut Böttiger: Wir sagen uns Dunkles. Die Liebesgeschichte zwischen Ingeborg Bachmann und Paul Celan („Sötétet mondunk egymásnak. Ingeborg Bachmann és Paul Celan szerelmének története”). Pantheon Verlag, München, 2019.

Szívemnek kedves műfaj a párhuzamos életrajz. Már csak ezért is felfigyeltem erre a könyvre. A szerző évtizedek óta kutatja a második világháború utáni progresszív német irodalmat, különös tekintettel a „Gruppe 47” nevű társaságra, amely fénykorában, az 1950-es és 60-as években magához ragadta a kortárs német irodalomról való összkép formálását. (A magyar olvasó gondoljon Heinrich Böllre és Günter Grassra, a 47-esek nálunk is jól ismert két prominensére. Az írócsoport tagjainak munkáiból már 1964-ben megjelent egy reprezentatív válogatás az Európa Kiadónál, Özönvíz után címmel, szerkesztette Vizkelety András. Magyarul azóta sincs jobb tájékoztató a „Gruppe 47”-ről.)

Azért érdemes ezt mindjárt az elején elmondanom, mert a „Gruppe 47”, élén Hans Werner Richterrel, fontos szerepet játszott mindkettőjük életében. A csoport Bachmannt befogadta, és ezzel életre szóló megerősítést adott neki; Celant kilökte, és ezzel életre szólóan megsebezte. A merőben különböző fogadtatás a két költőt, Bachmannt és Celant is elidegenítette egymástól, pedig éppen közeledtek és újból egymásra találtak volna a korábbi néhány közös hetet követő, négy évig tartó rideg távollét után. De hát lehet-e, érdemes-e erről a két költőről, ellentmondásos viszonyukról, tragikus életükről így beszélni, ridegen és összefoglalóan?

Ha az irodalomtudós egy, csak egy költő életéről beszél, például egy kritikai életrajzban, akkor is el kell döntenie, hogyan befolyásolja az életrajzi tény a létrejövő művet és a benne élő motívumot, az életút alakulása az életmű alakulását, és egy idő után hogyan kezd az életmű visszahatni az életútra. Már egyetlen költő esetében is látszik, hogy élete szövedékébe igen sok másik élet van beleszövődve (család, szerelmek, barátok, ellenségek, pályatársak, kritikusok és a többiek), és hogy a művek narratív struktúrájának nekifeszül az alkotói folyamat mint narratív struktúra, mindkettőnek pedig az életrajz, amely attól életrajz, hogy megírja valaki, vagyis eldönti, hogy mi a megírandó élet tétje, mik a súlypontjai, és mennyiben tekinthetők a megélt élet részének a költő személyét körülvevő legendák, anekdoták, pletykák, feltételezések, utóbb pedig a kultusz megnyilvánulásai.

Ennél is bonyolultabb a megoldandó feladat, ha egyszerre két költőről van szó, akik ráadásul kölcsönösen hatottak is egymásra, munkáik tele vannak hintve – hol ritkásabban, hol sűrűbben és hangsúlyosabban – a másik műveiből vett idézetekkel és hivatkozásokkal, miközben a két költői habitus maga is párbeszédben vagy vitában áll. A hatástörténetet epizódról epizódra külön kell választani a vonzás- és taszítástörténettől, a szeretet- (szerelem-) és gyűlölettörténettől, miközben azt is érzékeltetni kell, hogy mindez mennyire össze van gubancolódva.

Még a kerettörténet felvázolása a legegyszerűbb, a kezdet és a vég. Akkor még és már nincs költészet, nem játszik önálló, jelentős szerepet.

1948 tavaszán Bécsben egymásra talál két igen szenzibilis, kimagaslóan tehetséges, ugyanakkor sérült lelkű, súlyosan traumatizált személy. Bachmann Klagenfurtból jött, az osztrák Mucsáról, maga mögött hagyva a csörgedező hegyipatakokat, a náci apukát, az abuzáló, egyszersmind fűzfaköltő irodalomtanárt és más efféléket, azzal a kissé homályos szándékkal, hogy szürrealista költőnőként és egzisztencialista filozófusnőként meghódítja Bécset. (Ha már Kara Musztafának 1683-ban nem sikerült.)

Celan a szülővárosából, Czernowitzból, helyesebben Cernauţi-ból, még inkább Csernovciból menekült a szovjet megszállók elől Bukarestbe, Bukarestből a romániai sztálinista rémuralom elől Magyarországon át Bécsbe, aztán Bécsben sem lesz maradása, onnét Párizsba fog menekülni. Meneküléseinek előtörténete: 1944 augusztusában térhetett vissza szülővárosába abból a román fasiszta munkatáborból, ahol túlélőnek bizonyult, ellentétben szüleivel és más czernowitziakkal, akiket más lágerekben meggyilkoltak, és miután tapasztalhatta, hogy Czernowitz lakossága – a városlakók zömét kitevő német nyelvű zsidók elhurcolása vagy helyben történő felkoncolása következtében – mintegy varázsütésre teljesen kicserélődött. Barátai, rokonai, diákkori szerelmei nincsenek sehol, vagy ha mégis vannak, szétszóródtak a világban.

A történet végén – mindketten fiatalon haltak meg, Bachmann 1973-ban negyvenhét, Celan 1970-ben negyvenkilenc évesen – két magára maradt, összetört, vergődő embert látunk. Bachmann (Rómában élt) elszívott naponta száz füstszűrő nélküli cigarettát, éjszakára tizenöt olyan tablettát vett be, amelyből egy is sok az elalváshoz. Egy kései töredékében kegyelmező istenségnek nevezi a morfiumot, de talán más hasonló istenségekhez is folyamodott kegyelemért. Celan (Párizsban élt), miután több ízben is közveszélyesen viselkedett, különböző pszichiátriai intézetek lakója volt, ahol kiskanállal (elektrosokk és drasztikus gyógyszerezés révén) próbálták összeszedni.

Egyikük halálát tűz, másikukét víz okozta. Celan belefulladt a Szajnába; holttestét eltűnése után két héttel találták meg a folyóban. Öngyilkos lett, de az idegenkezűség sincs kizárva; lehet, hogy valakik (voltak elvetemült rosszakarói) leütötték és belökték. Sohasem fog kiderülni. Bachmann dohányzás közben (talán kábultan, félig eszméletlenül) magára gyújtotta műszálas hálóingét, és az ráolvadt, ráégett a testére; leromlott szervezetével végzett az égési sérülés sokkja, de talán a kábítószer-elvonás is. Baleset történt, de az öngyilkosság sincs kizárva. Sohasem fog kiderülni.

Következik-e a két szörnyű életrajzi tény szembeállításából az is, hogy a két költői életmű úgy állítható szembe egymással, mint tűz és víz? A naiv kérdés mögötti komolyabban vehető kérdés: olvasható-e színtiszta fikcióként Bachmann és Celan szerelmi története? Tekinthetjük-e regényhősöknek, egy megkomponált szüzsé alapvető tartozékainak ezt a két mélységesen szerencsétlen és ragyogóan csodálatos embert?

Hogy mitől szerencsétlenek, az már a fenti rövid összefoglalásból is kiderül. Hogy mitől csodálatosak, az legnagyobbrészt alkotásaikból ismerhető meg; ezt egészíthetik ki fennmaradt leveleik, feljegyzéseik, valamint a kortársak visszaemlékezései. Ha egy regénynek van író-költő hőse, akkor a regényírói, szerzői fikció kioltja a hős által (állítólag) létrehozott fikciót; ellenkező esetben, ha a hős írói-költői munkássága érvényesül, az veri szét a regény koncepcióját.

Létező írók-költők esetében viszont létező műveik, a bármikor idézhető szövegek halványítják el az életút elbeszélhetőségét. Mit számít Celan egyik pörölyként lezúduló versmondatához képest az életrajzi költő valamelyik félszeg megnyilvánulása? Mit ad hozzá egy Bachmann-vers drámai botladozásához (Baudelaire földre szállt albatroszát juttatja az olvasó eszébe) a költőnő átlátszó ügyeskedése, lavírozása, szerepjátszása a korabeli német irodalmi közéletben? No és aztán: életrajzi vagy életművi ténynek tekintsük-e azt, hogy Bachmann az 1960-as évek közepén egy látványos gesztussal („Elég az ínyencségekből”) lezárta lírai életművét, és átképezte magát prózaíróvá? Vagy azt, hogy Paul Celan, az úgynevezett „Claire Goll-affér” borzalmas terhe alatt, mindinkább a középkori zsidó filozófiában keres menedéket és búvóhelyet, miközben Heidegger költészetfelfogása felé tapogatózik?

Böttiger tudta, hogy meg kell keresnie azokat az életrajzi mozzanatokat, amelyek mindkét költő pályáját lényegesen befolyásolták, és ezekre kell felépítenie párhuzamos életrajzait, ezeket kell kimentenie az anekdoták, pletykák, híresztelések, legendák, szubjektív visszaemlékezések bugyborékoló iszapjából.

Két ilyen mozzanatot szeretnék kiemelni ebben a rövid eszmefuttatásban. Az egyik a „Gruppe 47” 1952-es tavaszi találkozója a Lübeck melletti Niendorfban, ennek következményei Celanra és Bachmannra nézve. A másik Günter Blöcker gyalázatos Celan-kritikája 1959 őszén, továbbá Max Frisch rideg elutasítása Celan segélykérő levelére és Bachmann őrlődése a két férfi között.

A niendorfi találkozóról nem készült sem jegyzőkönyv, sem hangfelvétel. Böttiger utólagos, másodlagos forrásokból rekonstruálja azt, ami ott történhetett. Annyi biztos, hogy Bachmann sikert aratott, Celan pedig felsült. Mindkét költő a hangjával került a figyelem középpontjába. Bachmann-nak a lámpaláztól elment a hangja, segítséget kellett kérnie, és ez meghatotta a jelenlevőket, függetlenül attól, hogy magukat a verseket, a Die gestundete Zeit, azaz „A kimért idő” című korai kötet költeményeit is tetszéssel fogadták; Bachmann már a következő évben elnyerte a „Gruppe 47” díját. Celan a Todesfuge („Halálfuga”) című híres költeményét olvasta fel; deklamáló előadásmódját a hallgatóság tűrhetetlennek érezte. Több visszaemlékező szerint kinevették, a csoport elnöke, Hans Werner Richter pedig kijelentette, hogy Celan hanghordozása őt Goebbelsre emlékezteti. A Halálfuga a náci tömeggyilkosságokról szóló tanúságtételt integrálja a kortárs költészetbe, szerzője pedig egy túlélő zsidó; őt Goebbelshez hasonlítani akkor is galádság, ha Richter amúgy igen kiváló ember volt, és csak viccelni akart. Celan soha többé nem fogadta el a „Gruppe 47” meghívását, és ezt a csoport tagjai általában úgy értelmezték, hogy „nem bírta idegekkel a találkozókra jellemző szabad szellemű kritikai hangvételt”.

Hogy Günter Blöcker, a Sprachgitter („Beszélőrács”) című Celan-kötet recenzense ki volt, ma már nem érdekes. 1959-ben, a recenzió írásakor negyvenhat éves volt, vagyis a náci korszakban sajátította el az irodalmi élet feltételes reflexeit, és a háború után is, akarva-akaratlanul, ezekhez igazodott. A nyugat-berlini Tagesspiegelben megjelent recenziót azért sem érdemes hosszan idézni, mert az ötvenes évek kódolt antiszemita beszédmódjának jelmagyarázatát is mellékelni kellene hozzá. Állítása szerint Celant „a nyelv kommunikációs karaktere kevésbé gátolja és terheli”, mint más (értsd: úgynevezett „fajtiszta német”) versszerzőket; költészete „látványmuzsika, optikai partitúra, amely mögött nem áll dallam”, „az ürességben ágál”, és „ez valószínűleg [Celan] származásával magyarázható”.

Művészeti irányultságában ez az inszinuáció nem áll távol a sztálinista kultúrpolitika „formalizmus”-vádjától, de ehhez még a rasszizmus is hozzájárul: a recenzens szerint Celannak azért nem kielégítő a viszonya a német nyelvhez, mert (a náci faji törvények szerint) nem számít németnek. Évtizedek távlatából túlzásnak érződik, hogy Celan Blöcker cikkére mutatva hitlerájt kiált a Max Frischhez intézett segélykérő levélben, ugyanakkor ma is átélhető a kétségbeesése, amiért úgy érzi: tizenöt évvel a háború után is üldöztetésnek és kirekesztésnek van kitéve. Max Frisch pedig – aki svájciként úgy érzi, fölötte áll a náci közelmúlt rondaságainak – ridegen és érzéketlenül annyit felel, hogy egy szerzőnek el kell viselnie az igazságtalan kritikát is.

Még nem mondtam, de most mondom, hogy a levélváltáskor Frisch már javában együtt élt Bachmann-nal; az is lehet, hogy nem akart szívességet tenni élettársa korábbi szeretőjének. Annyi biztos, hogy a válaszlevél után Celan már nemcsak Blöckert gyűlöli, aki mára egy rövid sajtótörténeti lábjegyzetté zsugorodott, hanem Frischre és Bachmannra is haragszik, akik viszont ma is fontosak.

Azt sem mondtam még el, hogy Böttiger azt is elbeszéli: előzőleg, 1957 őszétől 1958 tavaszáig volt még egy nagy fellángolás Celan és Bachmann között, amelynek nyomai mindkét költő akkori és későbbi munkáiban kimutathatók. Celannak akkor már évek óta felesége és gyereke volt Párizsban, akiket nem akart elhagyni, de Bachmann sem akarta Celant elszakítani tőlük. Kettőjük szerelme már csak ezért sem lehetett tartós és kizárólagos. Meg azért sem, mert, ahogy Böttiger mondja, „költői értelemben elszívták egymás elől a levegőt”. Ettől fogva az életrajzi és az irodalmi tények szétválnak.

Celan bigámiában élt, feleségén kívül évekig együtt volt Párizsban egy Brigitte Eisenreich nevű fiatal nővel. Ő is osztrák lány volt, mint Ingeborg Bachmann, ő is ki akart törni az otthoni vidékiességből, viszont nem voltak költői ambíciói, amelyek beárnyékolták volna Celan iránti rajongását, és azzal sem vádolta Celant (mint Bachmann), hogy elveszi az önbizalmát.

Bachmann egyik férfitól bukdácsolt a másikig. Közülük említendő Hans Werner Henze zeneszerző, akivel Bachmann együtt dolgozott, több librettót írt neki, és együtt is tudott élni vele; talán éppen azért, mert Henze köztudottan a fiúkat kedvelte. De Henze mellett sem bírta ki a végtelenségig. Utolsó évei alkalmi kapcsolatok tarkította magányban és depresszióban teltek.

Ami marad: az egyik életmű visszhangja a másikban. Akkor is sejtheti, érezheti ezt az olvasó, ha nem veszi észre a konkrét ide-oda utalásokat. Bachmann Nagy Medve-költeménye (Anrufung des Großen Bären) ott lappang Celan Beszélőrács-kötetében, Celan sorai pedig ott kísértenek Bachmann kései prózájában, a Todesarten („Halálnemek”) című befejezetlen regényciklusban, amelyben az írónő az akkor már halott Celan alakját próbálta felidézni. Akár ez a keletkezőben levő Bachmann-prózahős, a regényciklus-torzóban bujdosó árny is írhatta volna azt a levelet, amelyet maga Celan küldött egy barátjának a niendorfi írótalálkozó – vagyis Bachmann hangszálgörcs okozta irodalomtörténeti jelentőségű néhány perces elnémulása – után néhány nappal: „Ingének olyan szép ezüstös hangja van! Azonkívül pedig az új kabátja olyan jól áll neki!”