Márton László: Casanova Kelet-Európa képe

Szerzőnk, egyszersmind hősünk élete negyvenedik éve tájékán három kelet-európai uralkodó közelében tölt rövidebb-hosszabb időt. Körülnéz Nagy Frigyesnél Berlinben és Potsdamban, bekukkant Nagy Katalinhoz Szentpétervárott, és rányitja az ajtót Szaniszló Ágostra Varsóban. (Mária Teréziánál is szívesen tette volna tiszteletét Bécsben, de ott megelőzte személyét annak rossz híre: még meg sem melegszik a Vörös Ökörhöz címzett fogadóban, máris kézhez kapja a kitiltásáról intézkedő végzést.)

Látjuk magunk előtt az öregedő, testileg-lelkileg mindinkább elhasználódott kalandort. Pénze nincs (vagyis egyre nehezebben szerez egyre kevesebbet), pártfogói vagy meghaltak, mint Matteo Bragadin, vagy elhidegültek tőle, mint Madame d’Urfé. (Hősünk nem akarja beismerni, hogy ellenségei leleplezték szélhámosságát az idős hölgy előtt, akinél emiatt kegyvesztetté vált. Inkább azt állítja, hogy Madame d’Urfé meghalt valamikor 1765-ben, amikor ő egy flandriai fürdőhelyen élte világát. Pedig csak Casanovára nézve halt meg, egyébként még tíz évig élt.)

A nők már nem lobbannak fel érte úgy, mint fiatalkorában. Hazája, a Velencei Köztársaság az ő számára nem édes haza: azzal bünteti ólombörtönből szökött fiát, hogy a velencei külképviseleteknek utasításuk van rá: ahol csak lehet, ártsanak neki.

Fogytán van az ereje, fogytán van a szerencséje; de még mindig vannak ötletei, és még mindig érvényesülni akar.

Ahhoz hogy érvényesüljön, életének ebben a szakaszában elvándorol Európa középső tájékairól, Itáliából, Franciaországból, Németalföldről, Németország déli és nyugati részéből, és a peremvidékeken próbál szerencsét. A kelet-európai időszak előtt Angliában töltött néhány hónapot, a három kelet-európai székvárost követően pedig Spanyolországban. Ha nagyvonalúak vagyunk, és azonosítjuk a perifériát Kelet-Európával, akkor úgy vehetjük észre, hogy Casanova számára Kelet-Európa Londonban kezdődik, és Madridban ér véget. Vagy Barcelonában, de a barcelonai kínos epizód, amelynek során egy féltékenységi ügy miatt másfél hónapot tölt börtönben (kellett neki a katalán alkirály csapodár szeretőjével kikezdenie?!), már csupán, Márai Sándor szavával, vendégjáték.

Hogy miért kell Casanovának eltűnnie Párizsból, amikor rászánja magát a londoni áttelepülésre, az nagyjából világos. Madame d’Urfé, aki mindaddig bőkezűen pénzelte Casanovát, viszont azt várja el tőle, hogy hősünk varázslatai révén öregasszonyból kisfiúvá változzék, és így kezdhessen újra élni, egyre határozottabban követeli az eredményt, a fiútestben való újjászületést.

Emiatt Casanova nemcsak közösülni kénytelen az idős hölggyel, méghozzá sorozatosan (jaj, pedig negyven évvel ezelőtt, a régensség korszakában ő volt Franciaország legszebb asszonya, sóhajtja hősünk, írja szerzőnk), hanem igénybe kell vennie egyik régebbi szeretőjének, Corticelli kisasszonynak és egy Passano nevű fűzfapoétának a közreműködését is. Bevonásukkal Casanova nem a varázslat beteljesedését (vagy a vele egyenértékű, gyümölcsöző időhúzást) éri el, hanem azt, hogy az újsütetű bűntársak arányos részesedést követelnek a zsákmányból, és leleplezéssel, illetve feljelentéssel fenyegetőznek. A fenyegetést pedig valóra váltják.

Hősünk magához veszi az összes pénzt és értéktárgyat, amit addig kicsalt az öregasszonytól (sokat, sokat), és távozik Angliába. Eddig rendben is van. De ott mit akar elérni? Meg akarja honosítani a lottót, mint szerencsecsillaga tündöklésekor Párizsban? Be akar társulni egy másik régi szeretője, Teresa (családneve Imer, később Pompeati, jelenleg Mrs. Cornelys) rendezvényszervezői vállalkozásába? Értékpapírokat akar adni-venni? Tengerentúli kereskedelmi vállalatot alapítani? Mindegyikre van halvány utalás a szövegben, de ezek a szálak elvarratlanok. Casanova figyelmét és alkotói energiáját a londoni fejezetek megírása során három, egymástól merőben különböző szerelmi románc kidolgozása köti le.

Londonban üzletelni akar, de három egymást követő szerelmi ügy eltéríti erről az útról. Mire a szerző és az olvasó magához tér, hősünk ott áll kifosztva, üres erszénnyel, adósságokkal terhelten, súlyos betegen: utolsó garasaival és utolsó erejével menekülésszerűen távozik Angliából.

Berlinben súgni akar a helybeli uralkodónak, Nagy Frigyesnek. Vagy legalábbis felajánlja szolgálatait, hogy ranghoz és állandó jövedelemhez jusson. A porosz király nem tűri, hogy holmi jöttment idegenek súgjanak neki. Kútfúrási problémákról faggatja Casanovát, mert pillanatnyilag az és csak az érdekli, hogyan láthatná el vízzel potsdami rokokó kastélyparkjának szökőkútjait. Hősünknek halvány gőze sincs a kútfúrásról, nagyképű hülyeségeket beszél, a király keresztüllát (és keresztülnéz) rajta. Hősünk észreveszi a király ridegsége mögött a serdületlen fiúk iránti erotikus vonzalmat, emiatt a maga részéről ő is lenézi a királyt.

Végül Nagy Frigyes nevelői állást ajánl Casanovának a ricksdorfi kadétiskolában. Hősünk odamegy, körülnéz, és az egyenruhába bújtatott, rémült kisfiúk láttán elmegy a kedve az élettől. Ekkor, mint egy rossz vígjátékban, beállít a király, rajtaütésszerű szemlét tart, és nyomban észrevesz egy éjjeliedényt, amely kikandikál az egyik ágy alól, mi több, némi friss gyerekszar – emlékszik vissza a szerző – oda is kenődött az oldalára. Amikor Nagy Frigyes lélegzetvételnyi szünetet tart az üvöltözésben, hősünk alázatos tisztelettel engedélyt kér, hogy távozhasson az országból. A király nem tartóztatja.

Szentpétervárott azt akarja, Nagy Katalin cárnő fogadja el a szolgálatait. Kívánságként sem fogalmazódik meg, milyen szolgálatról volna szó. Lényeg, hogy Casanova ezáltal ranghoz és állandó jövedelemhez jusson. Az uralkodónő, aki harmincas éveiben jár, és mint nő tetszik is hősünknek (persze, van annyi esze, hogy ne próbáljon udvarolni), szívélyesen fogadja Casanovát, de kizárólag a Gergely-féle naptárreform esetleges átvételének politikai kockázatairól és egyéb várható következményeiről hajlandó társalogni vele. Hősünk nem ért a naptárreformhoz, a következő beszélgetésig gyorsan felkészül belőle, de kár a gőzért: megtudja, hogy Szentpétervárott csak annak érdemes szerencsét próbálnia, akit a cárnő a saját jószántából hívott. Aki önhatalmúlag nyomul, mint Casanova, az nem is létezik.

Varsóban támasza akar lenni a helybeli királynak, Szaniszló Ágostnak. A király rá is szorul a támaszra: egy működésképtelen állam élén áll, három ellenséges nagyhatalomtól közrefogva. (A negyedik ellenség, Svédország addigra elvesztette nagyhatalmi pozícióját, de ettől nem lett jobb a Lengyel-Litván Unió helyzete.) A király az oroszok bábjaként kezdte az uralkodást, de aztán megpróbált független politikát folytatni, és emiatt a szokásos kényszerhelyzetben vergődött. Egyrészt az udvar és az államapparátus tele volt orosz ügynökökkel, akik igyekeztek őt egykori szeretője, Katalin cárnő előtt befeketíteni, másrészt az oroszellenes úgynevezett „nemzeti oldal” gyűlölte és megvetette, a cárnő hímringyóját látta benne. Hősünk merő kíváncsiságból felveszi a kapcsolatot a királyellenes Bar-i Konföderáció jeles képviselőivel is, aztán csodálkozik, hogy a király, aki tegnap este még ki akarta nevezni személyi titkárának, ma reggel már nem áll vele szóba.

Madridban, amely az emlékiratok lapjain Varsótól csak egy macskaugrás (na jó, van a két főváros között négy fejezet, nyolc-tíz ország és tartomány, egy majdnem végzetes pisztolypárbaj, valamint egy Merci nevű kalaposlánytól kapott, nyolc napon túl gyógyuló orrbavágás), hősünknek végre van konkrét terve. Részt akar venni a Sierre Morena betelepítésében. Pontosabban: be akar kapcsolódni a Johann Kaspar Thürriegel nevű, bajor születésű obsitos katona telepítési akciójába. Ezúttal nem az uralkodóhoz fordul (III. Károly spanyol király vallási tébolyultként jelenik meg a visszaemlékezésben, akit Szűz Mária imádatán kívül kizárólag a vadászat érdekel), hanem a mindenható miniszterelnöknél, Aranda grófnál igyekszik megértő fülre találni.

Akárki volt is Thürriegel, nyilván tudott egyet-mást a magyarországi (akkor már évtizedek óta zajló) sváb telepítésekről. De maga Casanova is figyelemmel kísérhette Szentpétervárott a cárnő volgai német telepítéseit. Ezek példája nyomán kézenfekvőnek látszott a legalább másfél évszázada, a mórok kiűzése óta lakatlan – noha művelésre kiválóan alkalmas – terület újranépesítése.

Casanova látomása (lehetett volna): a centrum demográfiai értelemben is kivándorol a perifériára.

Ennek csak a különböző egyházi és udvari körök ármánykodása az akadálya. Befolyásos személyek, például a córdobai érsek vagy a jezsuita rend főméltóságai igyekeznek kihasználni a Spanyolországra jellemző vallási intoleranciát és idegengyűlöletet. Azt állítják: a kormány tízezrével telepítené be édes hazánk szívébe az eretnekeket, mármint svájci kálvinistákat és német lutheránusokat. Sőt, ki tudja: talán még szefárd zsidókat is.

Casanovának eszébe jut: spanyol-német vegyes településeket kellene létrehozni, hogy a különböző szokások kiegyenlítsék egymást, de hiába jó az ötlet, a szerencse hátat fordít neki. Először azért tartóztatják le, mert a saját szolgája feljelenti fegyverrejtegetésért. Ezután azért nem jut be a legbelső udvari körökbe, mert a velencei követ nem ad neki ajánlólevelet. Mire pedig összebarátkozik az élvvágyó velencei követ, Mocenigo mindenható titkárával, Manuzzival, egyszerre csak megfagy körülötte a levegő: valaki megrágalmazhatta Casanovát. Jókedvűen megy a velencei követhez, akihez most először meghívták ebédre; a portás közli vele, hogy ebben a házban senki sem akarja látni, ide soha többé ne merészelje betenni a lábát. Szalad újdonsült pártfogójához, Roccafiorita herceghez, a portás a fülébe súgja: őexcellenciájának nyomós okai vannak, hogy arra kérje Casanovát, ne látogassa többé. Észre kell vennie: az összes előkelő madridi ház kapuja bezárult előtte.

Utóbb kiderül: valaki tényleg megrágalmazta Casanovát. Egy Fraiture nevű ágrólszakadt csirkefogó szerény pénzjutalom fejében megsúgta Manuzzinak, a velencei követségi titkárnak, hogy Casanova azt terjeszti róla: nem igaz, hogy nemesi születésű, címere, amelyet mutogat, hamisítvány. Továbbá, mondja ez a Fraiture nevű semmirekellő, Casanova azt is terjeszti Manuzziról, hogy a velencei követ, Mocenigo excellenciás úr vőlegénye.

Tényleg szerelmi viszony állt fenn a két diplomata között, ezt Casanova maga is megírja visszaemlékezéseiben. És ami ennél fontosabb: Casanova tényleg beszélhetett erről a viszonyról Fraiture-nek. Amit az imént rágalomnak hitt az olvasó, nem is volt rágalom. A szerző harminc évvel később azt írja: ekkor követte el, akarata ellenére, élet legnagyobb hibáját, amellyel Manuzzit, aki mindaddig jóakarója volt, örökre halálos ellenségévé tette.

Először bizalmába avatta Fraiture-t, a lüttichi püspök állítólagos fővadászmesterét és a szenvedélyes, de nem mindig ügyes hamiskártyást, majd megtagadta tőle azt a száz dukátot, amelyet Fraiture kölcsön szeretett volna venni tőle, sohanapján esedékes visszafizetéssel. Ezt az összeget aztán Manuzzitól kapta meg a gazember, Casanova befeketítéséért cserébe.                                                                                                                                                       

Aranda gróf, a haladó szellemű miniszterelnök az egyetlen, aki megengedheti magának, hogy együttérzést tanúsítson hősünk iránt. Ő is azt tanácsolja neki: utazzon el Madridból minél hamarabb, és ne jöjjön vissza soha többé. A Sierra Morena-i telepítésekben való közreműködésről pedig ne is álmodjon.

A Sierre Morena betelepítése egyébként sikerrel járt, de nem volt olyan demográfiai és kultúrtörténeti hatása, mint a bánáti vagy a dél-dunántúli sváb telepítéseknek. Néhány ezer, nagyobbrészt katolikus család érkezett; gyerekeik, unokáik zökkenőmentesen elspanyolosodtak.

Hősünk egyszer-kétszer ott van a kelet-európai történelem sorsfordító eseményeinél. Majdnem részt vesz bennük. Ha még egy darabig Varsóban marad, segíthetne a királynak, hogy úrrá legyen a polgárháborús helyzeten. Ki tudja: hátha az ő segítségével az ország 1772-es feldarabolása is elkerülhető lett volna.

Livornóban kis híján felszáll Alekszej Orlov admirális hadihajójára. Javában zajlik a hatodik orosz-török háború, a mai Oroszország Ukrajna elleni agressziójának egyik fontos előzménye. Orlov admirális, aki alig néhány éve fontos szerepet játszott Katalin cárnő hatalomra segítésében (talán bizony a szerencsétlen III. Pétert is ő fojtotta meg, saját kezűleg), és akivel hősünk Szentpétervárott összebarátkozott, most Konstantinápoly elfoglalására készül, némi angol segítséggel. (Az orosz hadiflotta a Gibraltári-szoroson át jutott be a Földközi-tengerre.)

Hősünk lóhalálában siet Livornóba, hogy még ott találja Orlovot, aki hiába türelmetlenkedik, a kedvezőtlen szél miatt nem tud elindulni. Órákig várakoztatja Casanovát, majd kurtán-furcsán odaveti neki, hogy azonnal vigye a holmiját a fedélzetre. Hősünk azt szeretné tudni, mi lesz a feladata és a beosztása. Orlov azt feleli: beosztást adni nem tud; Casanova az ő barátja. Kísérje őt, Orlovot ebben a minőségben, jóbarátként. De Casanova tudja: hadihajón a főparancsnok barátjának – és semmi másnak – lenni súlyos megaláztatás. Amolyan vőlegényi pozíció. Már csak ezért sem száll fel a hajóra. Búcsúzóul még ennyit mond Orlovnak: „Nélkülem nagyméltóságod nem jut át a Dardanellákon!”

„Így végződött a beszélgetés, amelyet folytattam ezzel a bátor férfival” – írja negyed századdal később a szerző. – „Tényleg nem jutott át a Dardanellákon. Vajon átjutott volna, ha ott vagyok a fedélzeten? Ennek nem megmondhatója senki.” Hadd tegyem hozzá: Orlov, noha nem jutott át a tengerszoroson, a Çeşménél (Izmirtől északra) vívott tengeri csatában fényes győzelmet aratott. Ha Casanova ott van a fedélzeten, ennek tanúja lett volna. Vagy talán cselekvő részese is.

Az Európa peremén játszódó epizódokban az önéletírás géniusza olykor fellázad, önállósodni próbál, igyekszik elszakadni az életrajzi hős állítólag „valóságos” életétől. Mindjárt a londoni epizód elején színre lép egy elszegényedett úrilány, akit a szerző Pauline-nak nevez, és akiről eleinte csak annyit tudunk, hogy nem angol: kifogástalanul beszél franciául (vagyis nyelvtanilag helyesen, de észrevehető akcentussal), és akcentus nélkül olaszul. Eleinte csak gyanítjuk, aztán egyértelmű: szűkölködik és rejtőzködnie kell. Máskülönben nem jelentkezett volna hősünk albérlet-hirdetésére, amely egyedülálló, csinos lányoknak szól, kedvező feltételekkel. Majd amikor hősünk elnyeri a lány rokonszenvét és bizalmát, Pauline elkezdi mesélni élete – azon belül szerelme és kalandos szökése – történetét.

És ekkor az emlékiratok szerzője egyik pillanatról a másikra átalakul regényíróvá.

Pauline története, ahogy kezdődik és folytatódik, felveszi a versenyt a korabeli legjelesebb lélektani-szerelmi kalandregényekkel, odaállítható Prévost Manon Lascaut-ja mellé. A politikai-társadalmi háttér éppolyan biztos kézzel van megrajzolva (a lány portugál grófkisasszony, összeesküvő apja a reformpárti miniszterelnök, Pombal márki börtönében halt meg, utált kérőjét, illetve annak apját a király húga pártfogolja), amilyen radikális az alapötlet: a szeretett férfi, egy Al nevű, lányos arcú fiatalember női ruhában lopódzik be Pauline-hoz, majd úgy szöknek meg és szállnak hajóra, hogy Pauline visel férfiruhát és adja ki magát, kezében Pombal márki valódi megbízólevelével, Portugália újonnan szolgálatba lépő angliai nagykövetének, a női ruhát viselő Al pedig, aki valamivel alacsonyabb is Pauline-nál, a nagykövet úr feleségeként szerepel.

Már ebben az alapszituációban is óriási lehetőségek rejlenek. A férfi-nő szerep és a tényleges szexualitás közötti feszültség önmagában is kiváló hajtóereje a cselekménynek. De hát éppen Casanova ne tudná, és ne volna képes elbeszélőként kiaknázni, hogy a férfi és a nő közti szerepcsere a két személyiség alakulását és így a viszony egészét is befolyásolja?

Erősíti a cselekmény belső feszültségét a lebukás a hajón, többek között azért is, mert csak részleges lebukás. A kapitány a női ruhás fiatalembert hiszi a szökevény grófkisasszonyak, és toloncolja vissza Lisszabonba; a férfiruhás Pauline a Plymouth-i kikötőből akadálytalanul eljuthat Londonba. És itt, Londonban folytatódnia kellene a lélektani-szerelmi kalandregénynek.

De nem folytatódik. Vagyis annyiból áll a folytatás, hogy a hirdetés jóvoltából Pauline rátalál Casanovára, Casanova felszedi Pauline-t.

A legnagyobb hiba, amit egy író elkövethet munkája során, ha a történet belső logikáját figyelmen kívül hagyja, és mindenáron tiszteletben akarja tartani az úgynevezett „valóságos tényeket”. Ezúttal a „valóságos tények” annyit jelentenek, hogy hősünk, ha szabad így mondanom, a szív legnagyobb forróságával a karjai közé szorítja a portugál grófkisasszonyt, vagyis a szerző nem engedélyez több önálló kalandot neki, a narrátor pedig megvonja tőle a szót.

Ezáltal Pauline, mint az előtte és utána következő összes többi nő is, először hősünk vágyainak soha addig még nem tapasztalt mértékű beteljesítője lesz, aztán pedig kívül kerül a cselekmény keretein. A szerző, mihelyt jó ösztönnel megérzi, hogy kezd túlságosan erős lenni az emlékirataiban idegen testként ható regény, másik ösvényre tereli a narrációt. Az ő szavaival: „Ezt az elbeszélést [mármint Pauline Én-formában előadott élettörténetét – M. L.] regénynek hihetik mindazok, akiket nem nyűgöz le a valóság. [Figyeli az olvasó a narrátor trükkjét? Azért kénytelen – úgymond – a regényt félbeszakítani, mert a folytatás a valóság semmibevételével volna egyenértékű – M. L.] Habár a neveket megváltoztattam, sok nemes férfi és nő tudja Lisszabonban, kiről is van szó a valóság szerint; de ők okosak, és hallgatnak.”

Az okos lisszaboni férfiak és nők hallgatása kellő ürügy a narrátornak ahhoz, hogy a tőle megszokott erotikus üzemmódba csatornázza a cselekményt. „Ettől fogva meghitt összhangban éltem a szépséges Pauline-nal. Napról napra éreztem, amint erősödik iránta érzett szerelmem, és ezáltal gyengéd érzelmeket öntöttem belé is. De ahogy mármost növekedett és egyre ellenállhatatlanabbá vált bennem a vágy, észrevehetően lesoványodtam; elvesztettem nyugalmamat, étvágyamat és éjszakai álmomat. Belepusztultam volna vágyakozásomba, ha ki nem elégíthetem. Pauline ezzel szemben kivirult, és napról napra gyönyörűbb lett.”

Néhány bekezdés múlva (és egy lovasbalesetből adódó könnyebb sérülést, valamint Ariosto Orlando furiosójának néhány közösen felidézett versszakát követően) már itt tartunk: „Pauline, aki a szavaimra következő gyengéd mozdulatokat a legnagyobb érzékenységgel fogadta, már azelőtt felizzott, hogy észrevette volna az én tüzem újbóli fellobbanását, és mohón kíváncsi szemeim előtt felragyogtatta mindazon titkos szépségeket, amelyeket kezdettől fogva mindig is látni óhajtottam, így pedig abba az állapotba juttatta magát, amelyben kellőképpen élvezni tudta harmadik támadásomat, amelynek hosszan elhúzódó időtartama alatt háromszor láttam őt teljes szerelmi elragadtatásban. A legvégén felmutattam neki tiszteletem és kíméletem azon egyedüli jelét, amelytől kénytelen voltam őt megfosztani, hogy polgári jóhírét ezáltal megóvjam.”

És ekkor már ismét benne járunk a casanovista történetmondás sűrűjében, a coitus interruptus későbarokk stílusú körülírásával együtt.

A kérdés nem elsősorban az, hogy miképpen tudja a szerző az előadott erotikus kalandok egyhangúságát enyhíteni. Pedig ez nyitott kérdés, méghozzá éppen a fontosabbnak beállított nők esetében merül fel, amilyen Pauline is (mert az egyéjszakás epizódokat a tréfás vagy bizarr véletlen szervezi).

És ez a kérdés éppen a peremvidéken felbukkanó nőalakok esetében különösen gyötrelmes, mert a közeg nyelvi és kulturális idegensége miatt az erotikus mechanizmus (a nő meghódításától kezdve kiélvezésén át elvesztéséig vagy eltaszításáig), illetve annak elbeszélési módja a szokásosnál is sivárabbnak érződik.

Erről a szerző megpróbálja elterelni az olvasó figyelmét részint a jelenetek kiszínezésével vagy retorikus felstilizálásával, részint a nőalakok egyénítésére tett kísérletekkel (Pauline regénye is egy ilyen kísérlet eredményének tekinthető), de azt az újra meg újra felsejlő ürességet, amelyet az egymás után következő nők, valamint az öregedéssel szembeszegülő csábítási furfangok egyre nehezebben és egyre hiányosabban takarnak el, nem tudjuk nem észrevenni.

Ám ennél is fontosabbnak tartom azt a kérdést, hogy: a nagyobb ívű epikai kompozícióban miképpen egyeztethető össze a történetszövés szabadsága az erotikával mint beteljesülésre, azaz lezárulásra törekvő szabadságmegvonással?

Kedvenc példám az Ezeregyéjszaka, amelynek kerettörténetében (valamint a kerettörténethez szorosan kapcsolódó, a gyűjtemény felépítését meghatározó időtagolásában) hallatlan erővel feszül egymásnak a mesehallgató Sahriár király megbántottságból eredő bosszúvágya és történetekre áhítozó kíváncsisága, valamint a mesemondó Sahrazád közvetlen fenyegetettsége és napról napra haladékot nyerő történetszövési stratégiája.

Ugye, emlékszik az olvasó: Sahriár soha, egy percig sem mond le arról a szándékáról, hogy a mesehallgatással töltött éjszaka végeztekor megöleti Sahrazádot, ahogy előző feleségeit is megölette. Csakhogy a furfangos (és tehetséges elbeszélő) Sahrazád soha nem az éjszaka végén, hanem mindig a közepén fejezi be az adott mesét, és mindig belekezd egy új mesébe, a király pedig kénytelen belátni: ha megöleti a narrátort, nincs folytatás. Nem veszi észre, hogy az ezerszer ismétlődő mesemondás-mesehallgatás szó szerint beteljesíti a közmondást, amely szerint: aki időt nyer, életet nyer.

Két olyan mozzanatra hívom fel a figyelmet, amelyek gyakran elsikkadnak az Ezeregyéjszaka értékelésekor.

Az egyik az, hogy Sahrazás hallgatósága nem egy, hanem két főből áll. Jelen van Sahrazád húga, Dunjazád is. Ő a tanú, és ő a mesefolyam továbblendítője is. Ő az, aki a megfelelő pillanatban kéri nénjét a mese folytatására (vagyis ezt a feladatot leveszi a király válláról), és egy-egy mese befejeződésekor ő hívja fel a király figyelmét, hogy további mesék várnak meghallgatásra.

A másik pedig az, hogy az éjszaka végeztével, az adott meseszakasz lezárultával a király, vagyis a befogadó mindig, minden alkalommal a magáévá teszi Sahrazádot, vagyis a narrátort. Valószínűleg Dunjazádot is, vagyis a beavatott mesehallgatót, de erről nincs szó a szövegben. Igaz, arról sincs, hogy a „gyönyörteli ölelkezés” közepette Dunjazád kimegy a szobából. Ha pedig jelen van, akkor ugyanúgy cselekvő részese a mesemondás következményének, mint magának a mesemondásnak.

Emiatt az Ezeregyéjszaka meséinek saját erotikus motívumai megmaradnak a meséken belül, nem szivárognak át a kerettörténetbe, nem nyeli el őket a mesemondó és a mesehallgató gyönyörteli ölelkezése. Casanovánál más a helyzet: ő a felvilágosodás korabeli európai élet egészének végtelen gazdagságát igyekszik megragadni, és ebben a tarka szőttesben csak egyik-másik-sokadik szál a mindenkori szerelmi kaland.

Másrészt neki a mesemondás munkafolyamatában Sahrazád szerepe jut; csakhogy ő egy olyan Sahrazád, aki duxi elszigeltségében hiába várja hallgatóságát, a vérszomjas Sahriárt. Waldstein gróf és baráti társasága ritkán bukkan fel a duxi kastélyban, és akkor is inkább vadászattal, mint mesehallgatással töltik az időt. (Az erről szóló panaszt helyettesíti a kézirat megsemmisítésével való vissza-visszatérő fenyegetőzés, amely szintén beépül a készülő kéziratba.) Emiatt életrajzi hősétől akkor kezd érzelmileg igazán eltávolodni, amikor a hős egyre fáradtabban, egyre tehetetlenebbül botorkál a „szkíták” és a „dákok” (azaz oroszok és lengyelek) sztyeppéin.

A portugál grófkisasszonynak két prózapoétikai tükörképe is van az életút peremvidéki szakaszán. Az egyik Charpillon kisasszony, szintén Londonban, aki miatt hősünk öngyilkos akart lenni, a másik egy Pétervár környéki bennszülött lány, akit hősünk száz rubelért vásárolt meg a szüleitől, és rögtön elnevezett Zairának, így tehát nem maradt ránk a „valódi” neve, Másenyka, Surocska vagy valami efféle. (A harmadik londoni erotikus kaland, a hannoveri Schwicheldt-lányok – öten vannak – megkörnyékezése gond nélkül beilleszthető az önfényező önéletírás kliséi közé.)

Charpillon kisasszony története ismét csak elbeszélői remeklés, de a portugál grófkisasszonnyal ellentétben, itt a szerző nem adja ki a narráció kulcsát a kezéből. Itt az Én-elbeszélő maga az életrajzi hős, aki bámulatos mélységű, árnyaltan elemző portrét fest erről az egyszerre vonzó és legalább annyira visszataszító nőről, valamint saját eszméletének sötét szakadékairól. Vagyis ezúttal nem dicsekvő, hanem bűnbánó vallomást olvasunk, amelyben a romlott és gonosz női szereplő a büntető gondviselés eszköze.

Charpillon alakja a mai olvasónak Buñuel késői filmjét, A vágy titokzatos tárgyát juttatja eszébe. Nem tudom, hogy Buñuel (vagy a film alapjául szolgáló regény szerzője, Pierre Louÿs) ismerte-e Casanova emlékiratainak ezt a részét; a kacér, fiatal nő alakja, aki a hódításban gyakorlott, idősödő férfit újra meg újra felizgatja, majd mindannyiszor hoppon marasztalja, miközben más, jelentéktelen és méltatlan férfiaknak könnyű szívvel odaadja magát, Casanovánál a különösen intenzívnek érződik az át- és túlélt érzelmi kavalkád miatt. (Közben elolvastam Pierre Louÿs Az asszony és a bábu című igen érdekes regényét; semmi köze Casanova emlékirataihoz. A hasonlóság tipológiai jellegű.)

Az ellentétes indulatok (csodálat, zsigeri vágy, undor, gyűlölet, kétségbeesés) olyan erővel vannak jelen a leírásban, annyira élettel vannak telítve, hogy az olvasó egy pillanatra elfelejti: nem is annyira Charpillon kisasszony éles vonású portréja érződik radikálisnak ebben a szövegrészben mint inkább a szerző helyébe lépő életrajzi hős gyilkos indulatú önelemzése.

 Az a folyamat, illetve annak leírása, amint a szerelmi hódítás rutinjába kissé belefásult, önelégült férfi új kihívás előtt találja magát, és ez eleinte felvillanyozza (miközben pontosan látja a nő számító ravaszságát és manővereit, amelyekkel elszedi a pénzét, semmiért), majd fokozatosan a tébolyba és egyre súlyosabb testi nyavalyákba kergeti, ismét csak rendkívüli elbeszélői képességekről tanúskodik. Végül már olyan pokoli kínokba taszítja a hőst a sértett hiúság és a mindannyiszor fölösleges felajzottság, hogy akkor sem nyúl a nőhöz, amikor már – minden bizonnyal – a magáévá tehetné.

 A Pétervárott száz rubelért vásárolt Zaira (azaz Masenyka, Surocska stb.) viszont maga a megtestesült reflektálatlanság. Egyrészt engedelmességgel tartozik gazdájának, vagyis vonakodás nélkül a karjaiba fekszik, másrészt eleinte még beszélni sem tudnak egymással. Márpedig Casanova több ízben is kitér rá, hogy számára akkor teljes értékű egy nővel az együttlét, ha a szeretkezést szellemdús, tartalmas társalgás előzi meg.

Csakhogy Zaira gyorsan megtanul olaszul (hősünk nyelvtanárt is fogad mellé), és ekkor tárul fel a Robinson-Péntek szituáció igazi mélysége, amely Defoe regényében sajnos rejtve marad: Robinson a testi gyönyör eszközévé teszi Pénteket, viszont ennek fejében Péntek is magához akarja láncolni Robinsont. Magyarán szólva: Zaira féltékeny. Ez a szegénységben nevelkedett, tizenhárom-tizennégy éves gyereklány halálosan megfenyegeti gazdáját: elvágja a torkát – ígéri –, ha rajta kívül másik nőhöz merészel nyúlni. Minél inkább kikupálódik Zaira, annál inkább retteg tőle Casanova, és ez még a szerelmi együttléteket is megkeseríti. Zaira jóskártyából olvassa ki a férfi valós vagy vélt kicsapongásait, hősünk pedig rádöbben: az orosz nőt rendszeresen verni kell, máskülönben nem hiszi el, hogy a vele élő férfi tényleg szereti.

Amikor közli a lánnyal, hogy ütött a válás órája, vagyis el akarja adni egy Rinaldi nevű, Pétervárott élő, gazdag olasz építőmesternek, az tudomásul veszi a döntést: „Zaira igen jókedvűen vacsorázott velem aznap, és megkérdezte: vajon Monsieur Rinaldi, ha őt magához veszi, vajon visszafizeti-e azt a száz rubelt, amelyet én adtam érte az apjának? Amikor igennel válaszoltam, így folytatta: »Csakhogy úgy látom, én most már sokkal többet érek, főleg ha meghagyod nekem az összes ruhaneműt és ékszert, amellyel megajándékoztál, azonkívül most már olaszul is tudok, legalábbis beszélni.«”

A Zarirával történt szakítás után Casanovának igazi felüdülés a Valville kisasszonnyal, ezzel a nem túl tehetséges, de igen csinos színésznővel kötött ismeretség. Így szól: „Azok a francia lányok, akik Venus szolgálatának szentelték magukat, ugyanakkor él bennük szellem, és jó nevelésben részesültek, mindannyian Valville kiasszonyra hasonlítanak: nincs bennük sem szenvedély, sem temperamentum, ezért nem képesek szerelemre, viszont simulékonyak, és mindegyiküknek mindig ugyanaz a célja. Mesterien és a legnagyobb könnyedséggel bontanak szét egy-egy kapcsolatot, és ügyesen kötik máris a következőt, méghozzá mindig mosolyogva. Ez nem holmi könnyelműség, hanem egy működő rendszer, és ha nem is a legjobb, mindenesetre a legkényelmesebb.”

Így fordul vissza hősünk a perifériától a centrum felé. De ebben az újra felrémlő középpontban már a lepergett élet kudarcai sűrűsödnek össze.