Juana Adcock: Interjú Ted Hughes quiff frizurájával és Sylvia Plath fejkendőjével

“a borzalmas tárgyak, melyek túlélnek minket.”
Michele Mari

igenis háztartásbeli voltam csakúgy mint bárki más
drágám én – hangom tengerként árasztja el nagymamám
pincéjét ahol a rákok és az étkészlet romja talpunk alá süllyed
emlékszem azokra a nagyon látványos hurrikánokra amik
elmostak mindent gondolom ez az igazi tenger maga - azt
hiszem boldog voltam egészen kilenc éves koromig - a tenger
átbukott a homlokán mint áhitat az ’ó’ betűben és az éleinkben
dohányleveleim összepréselődtek a hosszú mondatok között az
én ’így’-em az ő ’hídja’ szívében egy lélegzetvételszerű hang
köszörületlen torkunkban nagyon kevés pénzünk volt amit az
agyunk telepatikusan összemosott egy kiejtéssel valahogy
sikerült felszabadítanunk a saját helyétől vagy magunkat
egymástól komolyan a lakásunk nagyon kicsi volt értelmet adott
a zsonglőrködésnek egymás mellett
elmentem vásárolni vagy az állatkertbe a gyerekkel
Ted bevonult a szobájába kilenc körül
mindössze 90 verset írtál drágám tavaly szóval alig hiszem hogy
vonzanának minket az állatok és a természet elfújta az összes
megtakarításunkat a rövid udvarlás alatt tanyasi srácok voltunk?
a bátyánk puskával való kódorgásra született a hullám lágyan elfeküdt a
cselédlány homlokánál összegyűjtve az izzadtságát
rendbe téve a hetente egyszer mosott hajat

Jegyzet: 

A szöveg nagy részének szavai egy 1961-es interjúból valók.

*

A szöveg eredeti megjelenési helye: Two of a Kind: Poets in Partnership, Sylvia Plath és Ted Hughes. London: BBC, 1961.