Gabriel Cărtărescu: A szivacs

Nem megyek ki
száraz fű van odakint
és egy tönk

a világ fele
szivacsfal
összeköti a földet az éggel
nekiütköznek a felhők

sárga és tömött szivacs
múltdarabkák vannak benne
valamikor otthagytam
egy gombom

egyesek szerint vékony ez a fal
mások úgy vélik: a fél bolygót átéri
de amióta vannak teleszkópjaink
láthatjuk: nemcsak
az égig terjed
hanem a világegyetem széléig

egyszer megérintettem
és elvesztettem azt az ujjam

akik fiatalok és boldogok maradnának
beleköltöznek
sok pár választja ezt
hogy örök szerelemben éljen így

voltak akik darabokat vágtak volna ki a falból
a földön csupán egyetlen rész hiányzik
pontosan itt a faluban van
de senki sem tudja
tulajdonképpen hol

sokan hiszik hogy a szivacs felszívja a múltat
minden pillanatot úgy hogy
ne létezzen belőlük több is
egyidőben

a szivacs végtelen
úgyhogy azon töprengek milyen múltdarab
van most valahol a világban

ha minden időhossz
végtelen számú pillanat
ez azt jelenti-e hogy minden időhossz
egyenlő bármelyik másikkal?
és azt igen-e hogy
a fal mindegyik darabkája
– lévén a tér is végtelen –
tartalmazza teljes múltunkat?

a szivacs sohasem telik meg
csak látszatra hatalmas
teljes múltunkat magába szívhatná
pingponglabda-méretű darabja
amely hiányzik

és akkor vajon ki lehetne vonni a múltat?

vissza akarom kapni azt ami melegít
legalább tudom hogy létezik tovább
a jelenbéli múltban

legalább remélem.

*

A vers eredeti címe: Buretele