A könyvek külön univerzumáról kellene beszélnem, a beláthatatlan rétegekről, amelyek körülvesznek minden olyan munkát, amely ezért vagy azért fontossá válik számunkra. De erről elég nehéz beszélni, legfeljebb felvillantani lehet valamit az egymásra épülő és egymást tápláló benyomásokból, amelyekből összeáll egy könyv bennünk élő képe. Egy könyv soha nem áll önmagában. Mindig az életemben áll, a részévé válik, bármit is jelentsen ez. Mert ha már azt leírom, hogy az életem, azonnal elbizonytalanodom. A könyvek élő organizmusok vagy szellemek, lidércek, tündérek, szabadon járnak ide-oda az időben és a térben, befurakodnak a jelenségek és az események mélyére. Sokszor egyáltalán nem emlékszem egy konkrét könyvre, mégis tudom, hogy láthatatlanul és szinte érzékelhetetlenül végzi bennem a maga titokzatos munkáját. Talán a hagyomány – és végső soron a kultúra – sem más, mint ez a titokzatos működés az emberben, a könyvek, a képek, a zenék áldott aknamunkája a lélekben.

Nem messze tőlünk van egy kis hegyi utca, talán neve sincs. Persze lehet, hogy van neve, de valamiért képtelen vagyok megjegyezni az utcák nevét. A közvetlen környezetemen kívüli utcák neve soha nem marad meg bennem. Miközben például hegycsúcsok vagy források nevét azonnal megjegyzem. Ha meglátom ezt az utcát, a neve ugyan soha nem jut eszembe, William Carlos Williams viszont mindig. Pontosabban egy házról jut eszembe, ami ebben az utcában áll. Talán 1995 lehetett, amikor eltöltöttem pár napot ebben a házban, mit sem tudva arról, hogy másfél évtized elteltével a közelébe költözünk majd. Egy haverom vonult el ide, hogy itt készüljön az egyetemi felvételijére. Nekem pedig volt egy halom félkész versem, és nem tudtam, mihez kezdjek velük. Eszembe jutott, hogy bepofátlankodom ebbe a házba pár napra én is, nem zavarom a haveromat a tanulásban, és rendbe szedem ezeket a félkész verseket. Az ilyen tervek a legtöbbször kudarccal végződnek, az én tervem is kudarcba fúlt, de talán mégsem egészen. Ültem a teraszon, előttem, az asztalon kiteregetve a versek, amelyekről már akkor tudtam, hogy többnyire reménytelenek. Talán három használható akadt köztük. Ezek széttrancsírozva ugyan, de az öt évvel később megjelent első kötetemben is felbukkantak. Cigiztem, olvastam a reménytelen verseimet, nagy volt a csend. Tudtam, hogy semmi értelme annak, amit csinálok. A haverom legalább tanult – fel is vették az egyetemre. Én meg ülök itt, és játszom az eszemet, úgy teszek, mintha igazi művész lennék, és dolgoznék. Ahogy a filmekben is láttam. Cigiző költők másnaposan, túlvilági hevületben hajolnak a gyűrött kézirataik fölé, a háttérben vonósnégyes játszik. Így képzeltem el. Ahelyett, hogy mondjuk tanultam volna én is, de azt gondoltam, hogy egy művésznek ilyesmire nincs szüksége. Csak cigizzen, és néha látványosan húzzon ki egy névelőt. Az üres órák ténfergései közben találtam egy könyvet odabent, az enyhén dohszagú és penészes házban. Errefelé sok házban üti fel a fejét a penész. A titkos vízerek, az örökké párás levegő hamar kikezdi a berendezést. Később magam is megtapasztaltam, hogy olykor egész gombatelepek képesek kisarjadni a bezsákolt ruhák között.  A könyv ott hevert egy polc tetején. William Carlos Williams Amerikai beszédre című könyve volt az. A költőt nem ismertem, honnan is ismertem volna. Tetszett a puritán borítója a bikafejjel, a holddal és a csillagokkal. A legendás Napjaink költészete című sorozat egyik darabjaként jelent meg. Beleolvastam. Semmi látványos nem történt, a csend továbbra is csend maradt a házban és a ház körül, viszont a kötet első versének elolvasása után tisztán láttam, hogy én bizony nem vagyok költő, a legjobb esetben is csak abban reménykedhetek, hogy valamikor a távoli jövőben egyszer majd az leszek. Ez volt a nevezetes első vers:

Egy hölgy arcképe

Combjaid almafák, virágjuk az égbe ér.
Melyik égbe? Amelyikre
egy hölgy papucsait aggatta
Watteau. Térded délszaki
fuvallat – vagy
inkább hóvihar. Ajj! Milyen
ember volt Fragonard? –
mintha számítana is az
valamit. Szóval – a térded
alatt, mert arra lejt
a dallam, nyári reggel
villog, sudár fűszál-bokád
megrebben a parton –
Milyen parton?
homok tapad a számra –
Milyen parton?
Vagy inkább szirmok. Honnan
tudhatnám?
Milyen parton? Milyen parton?
Azt mondtam, szirmok az almafáról.

(Kodolányi Gyula fordítása)

Azért a csend odabent a dohszagú házban mégis sűrűbb lett valamivel, legalábbis úgy éreztem, miután elolvastam ezt a verset. Mély benyomást tett rám, hogy nem értettem egy kukkot sem belőle. Egy hölgy arcképe? Ez itt egy hölgy arcképe? Valóban? Az összefüggéstelennek tűnő szavak és sorok mögött volt valami – nem mondhatok mást – elbűvölő rendszer, amit ép ésszel nem tudtam felfogni, de olyanformán ütött meg, mint annak a lánynak az emléke, aki nem sokkal azelőtt tűnt el az életemből. Még nem voltam húszéves, fogalmam sem volt semmiről, az érzéseim viszont sokszor önveszélyes intenzitással dolgoztak. A könyvet még ott, az egyházközségi üdülőházban elolvastam, a verseimre rá sem néztem, begyűrtem az egész paksamétát a hátizsákomba. Williams szikár, enigmatikus és mégis köznapinak tűnő nyelve kiradírozott belőlem mindent, amit addig a költészetről gondoltam. Szinte mindent. Ezért a könyvért kellett odamennem, nem a szar verseimért, nem vitás. Talán nem túlzás, hogy abban a börzsönyligeti házban, huszonhat évvel ezelőtt értettem meg valami nagyon lényegeset a költészetről. Azt, hogy miként működik egy vers „logikája”. Egyfajta beavatás volt ez, szinte egy zen-példázat, amit William Carlos Williamsnek köszönhetek. A képek áradása, az emlékrétegek, az asszociációk hálózata, a nyelv mint munkaeszköz, mindezt mintha kezdtem volna kapiskálni. Persze nem értettem, inkább csak sejtelmek voltak ezek, intuíciók, mert magát a „rendszert” nem láttam át. A rendszer maga nyilván nem átlátható, de a rendszer belső „meteorológiájáról” azért az évek alatt mégis megtudtam ezt-azt. Williams lett a kályha, ahonnan elindultam, és időről időre visszatértem hozzá.

És akkor még nem beszéltem Jim Jarmusch csodás filmjéről, a Patersonról, amelyben Williams szelleme mindvégig ott kísért. Néhány hónapja botlottam bele a filmbe. Késő éjszaka ment valamelyik csatornán, mikor máskor. Ami értékelhető, ami túlmutat a napi piszkos ügymeneten, azt jó ideje már éjszaka tűzi csak műsorra az a kevés tévécsatorna, amelyik egyáltalán foglalkozik még ilyesmivel. Jarmusch filmjének főhőse egy buszsofőr, aki lopott óráiban verseket ír. Patersonnak hívják, és Patersonban él. Paterson a címe Williams hatalmas, többrészes költeményének is. Ahogy néztem a filmet, képek villantak be abból a huszonhat évvel ezelőtti néhány napból. Pár száz méterre van csak tőlünk az a ház, ami ma már nem a református egyházközség üdülője. Valaki megvette, és kicsit át is alakította. Arra gondoltam, talán nem véletlen, hogy ennyire a közelében maradtam. Mintha életem e kevéssé látványos, mégis meghatározó fordulópontjának helyszíne nem engedett volna el. Ülök a régi teraszon, olvasom William Carlos Williams verseit, kora nyári délután, tavaly érettségiztem. Az égen elszórtan bárányfelhők. Azon az égen, amelyikre egy hölgy papucsait aggatta Watteau.