A hajó Nápolyból orral a naplementébe fut ki, majd délnek fordul, a part cikkcakkos vonalát követve végigússza az éjszakát, áthalad a Messinai-szoroson, s mire világosodik, feltűnik az Etna, amely pont olyan füstpamacsokat ereget, mint a gőzös kéménye. A szürkésfehér felhő úgy gomolyog a sudár árbócrudak között, akár a kora tavaszi köd a ligetekben. A fedélzeten egy férfi és egy nő támaszkodik a korlátnak, tekintetük a hegyek kék sziluettjét és a lassan mind közelebb kerülő kikötőt, Cataniát pásztázza, élénk beszélgetésüket elnyomja a motor dohogása, ez biztosítja számukra a többi utastól védő intimitást.

A férfi lehetne e történet papírra vetője, Giovanni Verga, a századforduló népszerű írója, a sziget szülötte. Annál is inkább, mert az irodalomtörténet számára jól ismertek gáláns kalandjai, melyek bőven szolgáltattak alapot a műveihez, no meg témát a társasági életnek. (A leghíresebb eset az a ménage à trois, amely Verga, Mario Rapisardi, a kor ünnepelt helyi költője, az Etna Vátesze, valamint a híresen művelt és szép Giselda Fojanesi között szövődött és bonyolódott.)

De nem ezek a pletykarovatból irodalomtörténetté lett históriák érdekelnek, sokkal inkább foglalkoztat (már jó pár éve) maga a novella, a Di là del mare (Túl a tengeren), melyben a fent általam most kissé kiszínezett jelenettel találkoztam (már ha nem fordítottam le a magyarul sajnos el nem érhető szövegből legalább a vonatkozó részletet). A történet egy házasságtörő viszony históriája, melyben a szicíliai férfi a közös hajóúton meghódítja a szigetre érkező észak-olasz férjes asszonyt, a csábítás legfontosabb eszköze pedig az a sok történet, amelyet az úton a nő számára előad hazájáról, a másik számára egzotikus, egyszerre vonzó és félelmetes, barbár vidékről. Méghozzá épp azokat a történeteket meséli, melyeket a szerző-narrátor, Giovanni Verga korábban előadott a Novelle rusticane (Falusi novellák) című kötetben, amely e szöveggel zárul.

A könyv, a közösen olvasott, hallgatott történet, egyáltalán az elbeszélés mint a csábítás eszköze, az Isteni színjáték, Paolo és Francesca tragikus históriája óta része az olasz irodalmi hagyománynak. A Verga-novella legközelebbi rokona Boccaccio Dekameronja, melyben egyrészt a tíz fiatal (három fiú és hét leány) egymásnak mesél történeteket, de számos történetben felbukkan a csábító történetmesélés toposza, sőt, maga a mű alcíme is kiemeli azzal, hogy az alcímben megidézi Dante fent említett epizódját a Pokol Ötödik énekéből. Ez a motívum remek példa arra, hogyan szövődnek azok a szálak, melyek korszakokon, évszázadokon átívelve az olasz irodalom történetévé állnak össze, egy olyan nyelvi és kulturális szövetté, amelyben akarva-akaratlanul minden szerző és szöveg él a mai napig.

A korabeli Cataniát, a vidéki már nem kis, de még nem nagyvárost valahogy úgy képzelhetjük el, mint ugyanekkor, a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben, a századfordulón Váradot. A tizenhetedik században, egy földrengés után barokk stílusban újjáépült városnak ebben az időben virágzó polgári kultúrája volt, kávéházakkal, színházzal, sőt 1890-től operaházzal. (E városban született 1801-ben az olasz belcanto egyik nagy zeneszerzője Vincenzo Bellini. Hogy a város identitásában milyen fontos szerepe volt, van, azt nemcsak egy szép közpark, az opera, nemcsak emléktáblák mutatják, de a Norma lett névadója a helyi gasztronómia egyik ikonikus ételének is.)

Apropó, opera: mint köztudott az olasz zeneirodalom egyik ma is népszerű klasszikusa, a Cavalleria rusticana (Parasztbecsület) Verga azonos című novellája alapján készült. Ez volt az első, a szegény szicíliai parasztok világában játszódó szövege, innen datálódik életművében a naturalista korszak; 1880-ban a korábbi, döntően nagyvárosi, romantikus történetek után a kifejezetten társadalomkritikus, analitikus beszédmód felé fordult. A történetből pár évvel a megjelenés után egyfelvonásos színdarab is született. Az 1884-es torinói premieren nem kisebb díva, mint Eleonora Duse játszotta a főszerepet, s vitte sikerre az előadást Európa-szerte. (A történet nem csak a polgári színházakban lett népszerű, Cataniában folklorizálódott. Ma is él a hagyomány, hogy a piacra járó falusi kereskedők kocsijaikat, régebben szekereiket kedvenc történeteik „képregény”-változatával dekorálják – pár éve egy kisteherautón láttam Turridu szomorú históriáját.)

E siker hívta életre az operaváltozatot is; az erősen társadalomkritikus eredeti novella már a drámaváltozatban is vesztett kritikai éléből, de a librettisták, Giovanni Targlioni-Tozzetti és Guido Menasci sokkal közönségbarátabb tragikus, romantikus szerelmi históriává formálták át, ehhez társult aztán Pietro Mascagni zenéje. Bár az átdolgozás nem volt igazán Verga ínyére, hiszen az eredeti intencióktól messze került a darab, a valódi konfliktus a zeneszerző (valamint a partitúra kiadója) és az író között teljesen más okból robbant ki. Akkoriban a szerzői jogok védelme még korántsem volt olyan erős, mint manapság; az író egy egyszerű megállapodásban engedte át a történetet, amiért csak egy jelentéktelen összeget kapott. Csakhogy a darab óriási siker lett, mire Verga perre ment, hogy annak anyagi hasznából részesülhessen. A pert megnyerte, s ennek köszönhetően az eredetileg kialkudott összeg sokszorosát sikerült megkapnia, ami addig törékeny egzisztenciális helyzetét is rendezte.

Erre igencsak szüksége is volt, mert a hazaköltözés irodalmi gesztusként is érthető (az új írói korszakkal maga mögött hagyja az északi metropoliszt, és visszaköltözik abba a világba, amelynek kritikus elemzője lesz) döntése mögött igazából egzisztenciális, családi okok álltak. A mai is látogatható szülőház-lakhely (egy nagypolgári lakás a belvárosban) mesél ezekről a családi históriákról, a korabeli cataniai polgári kultúráról, de kötődik Verga irodalmi szövegeihez is. Például az ablakból látható az a templom és kolostor, amely a La storia di una capinera (Egy apáca története) című szöveget ihlette. Ez még az első, romantikus alkotói korszak gyümölcse, Franco Zeffirelli készített belőle érzelmes filmet. Vergának nem sok szövege játszódik Cataniában, a naturalista (ahogy ő nevezte, verista, azaz igazságot kereső) művek szándékai szerint az igazi vesztesekről, a falvak népéről szállítanak híreket (Cataniát jórészt elkerülte az ipari forradalom, nem volt olyan munkásközösség, amely témát adott volna), így a Verga-féle szövegvilágot az Etna lankái és a tengerpart alkotják. A novellákkal egyszerre készülő I Malavoglia (A Malavoglia család) című regény például a modern államban kisvállalkozóvá alakuló halászokról szól, és a városhoz a közeli, ma főleg leginkább kiránduló- és fürdőhelyként működő Aci Trezzában játszódik. A falu tengerre nyíló főteréről azokra a partközeli sziklákra látni, amelyeket Polüphémosz dobált Odüsszeuszék után – ha már az imént az irodalom korokon átívelő szövetéről szóltam. A regény egy nagy terv, az I Vinti (A legyőzöttek) címet kapó ciklus első, legjobban sikerült darabja, mellyel Verga francia mintára a kor társadalmáról akart teljes körű feltáró elemzést adni. A ciklus címe a szerző történelemszemléletét kívánja megjeleníteni, mely szerint a társadalmi fejlődés egyéni tragédiák, áldozatok sorából áll össze.

S ha már az imént felemlegettem a filmes adaptációkat: a regény mozgóképes feldolgozása az olasz neorealista mozi egyik nagy klasszikusa 1948-ból, címe La terra trema (Reng a föld). A rendező, Luchino Visconti a valós helyszínen és helyi halászok szereplésével forgatta – a Malavoglia család filmbeli háza ma is látható, sőt, igazi turistalátványosság, a Verga-kultusz része, szép példája annak, hogy a kultusz (és a turizmusipar) érdekei és vágyai hogyan alkotnak mítoszt valós és fiktív elemekből.  

A cataniai belváros nem csak Bellini és Verga egykori jelenlétéről mesél. Az előbb megidézett lakástól balra alig pár perc séta a középkori vár, amely nekünk, magyaroknak irodalmi emlékhely, hiszen 1948 januárjában a vár egykori kápolnájában került sor a száz évvel korábbi forradalmakra emlékező felolvasóestre, melyen a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasai, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Csorba Győző és Pilinszky János vettek részt, de jelen volt Lengyel Balázs, Károlyi Amy, valamint Ferenczi Erzsébet és Ferenczi Béni is (érdemes kicsit utánaolvasni, mint ahogy a római hónapoknak is, levelek, naplók, emlékező esszék és versek őrzik az élményeket-emlékeket). Ha viszont jobbra indulunk, hamar elérhetjük Verga barátjának, Federico De Robertónak egykori lakhelyét, akit a magyar olvasó jobban ismerhet, mint mai elbeszélésem főhősét, hiszen az I Viceré (Az alkirályok) című regénye ma is jelen van a hazai könyvpiacon (legutóbbi kiadása 2016-os). Meglehet, nálunk ismertebb, szülővárosában viszont korántsem övezi akkora tisztelet és figyelem, mint hajdani barátját. A házon emléktábla, nevét viseli utca és iskola, mégsem lett úgy része a város kollektív emlékezetének, identitásának, netán a folklórnak. Egyetlen fontos művét több okból is figyelemre méltónak tartom a szicíliai irodalom egy fontos, érdekes szála, a történelmi vagy még inkább ellentörténelmi regényhagyomány kapcsán, de ez hadd legyen egy következő esszé tárgya.

Most inkább visszatérek a sziget felé tartó gőzösre, a napfelkeltében társalgó párhoz, a szicíliai férfihoz és az északi asszonyhoz, ahogy egyikőjük az otthon, a másik az egzotikus idegen föld felé közeledik, ahogy úton vannak az új vágyak, új szenvedélyek, az új szerelem felé, ahogy éppen belehajóznak az olasz irodalomtörténetbe. Hiszen Verga azon novellái, melyekhez ők adják a záró jelenetet (lásd a napnyugtába ellovagló cowboy – bár a történet nem itt, hanem egy vasúti pályaudvaron fog véget érni, de az is hasonló kép), egészen napjainkig érő diskurzusokat nyitnak meg az olasz irodalomban, sőt, az olasz kultúrában. Verga a közvetlenül egymás után kiadott kétkötetnyi novellával (előbb a Vita nei campi [Élet a mezőkön], majd a Novelle rusticane) és a Malavolgia-regénnyel alkotja meg a modern Szicília-irodalmat. Önálló identitást épít a szigetnek, azt állítja, hogy a nemzeti kultúrában akként különül el, ahogy a sziget az ország testéről leválasztva áll a tengeren túl.

Ez a sicilitudine, a szicíliaiság, amelynek nevet Leonardo Sciascia ad egy nagy hatású és sokat értelmezett-vitatott esszében (Sicilia e similtudine – Szicília és a hasonlóság). Hogy mennyire találó és helytálló e fogalom, illetve amit alatta Sciascia ért, az legyen vita tárgya, de tény, hogy ezen ominózus hajóút óta számos irodalmi szövegben artikulálódott, artikulálódik egy sajátos irodalmi és kulturális identitás. Az előbb említett De Roberto, az ifjabb kortárs Luigi Pirandello, majd Vitalino Brancati, Leonardo Sciascia, Giuseppe Tommasi di Lampedusa, Giuseppe Bonaviri, Goliarda Sapienza, Vincenzo Consolo, Andrea Camilleri, Giorgio Vasta, Giovanna Giordano szövegeiben, hogy csak a legismertebbeket soroljam. Többen cataniaiak, a két írónő, Goliarda Sapienza és Giovanna Giordano is. Az első ma, halála után negyedszázaddal igazi kultíró lett, míg utóbbi 2020-ban a Nobel-jelölésig jutott.

A szicíliaiság egyrészt földrajzi meghatározottság (amely remek alkalom az identitás tériesítésére, térbe történő kivetítésére is a tenger és a sziget térformáinak és kulturális toposzainak köszönhetően), másrészt nyelvi és kulturális gyökerei vannak. A sziget nyelvén hamarabb szólalt meg a költészet, mint a firenzei toszkánon, amely a mai köznyelv és a nemzeti irodalmi nyelv alapja lett. A viharos történelem pedig, mely során főníciaiak, görögök, rómaiak, arabok, normannok, spanyolok alakították Szicíliát, sajátos kulturális elegyet hozott létre. Ennek lenyomata ma is jól érzékelhető például épp a nyelvben, de az építészetben, a gasztronómiában, a zenében is. Az irodalom pedig immár száznegyven éve vállalja ennek az identitásnak az éltetését, közvetítését a helyi közösség felé csakúgy, mint a nemzeti kultúrába, sőt azon túl, a nagyvilágba.

De a szerelmes pár útja itt nem áll meg. Az északi asszonyt elcsábító déli férfi története az Észak és a Dél között zajló sajátos hatalmi játékot leplezi le, ahol a Délt meghódító (s ezzel a nemzetállamot létrehozó északi polgárság) mégiscsak alárendelt szerepbe kerül azáltal, hogy enged vágyainak, behódol vágyai tárgyának, a Délnek, azaz saját kívánságainak a rabjává válik. A posztkoloniális kritika által előszeretettel idézett parabola, az úr–szolga-játék zajlik a hajón, mégpedig a nemzeti irodalom kontextusában – ami megteremti a játék terét, keretét és legitimitását azzal, hogy a nemzeti irodalmi nyelvben történik meg. (Az irodalmi nyelvi tér részét képezik nemzeti irodalmi toposzok is, mint a történetmesélés általi csábítás Dante óta jelen lévő szála.)

Verga azzal, hogy az északi közönség számára megmutatja az addig láthatatlan világot, fontos szerepet visz a Dél-kérdés, az Észak–Dél-dichotómia artikulálásában, annak a törésvonalnak a megrajzolásában, amely ma ezer módon van jelen az olasz mindennapokban, a negatív sztereotípiáktól a gazdasági folyamatokon át a politikai csatákig. Rettenetesen (sokszor sajnos szó szerint rettenetesen) bonyolult játék és összefüggésrendszer ez, amit az irodalomban először Verga mutat meg. Ami az angolszász világban a kolonialista és posztkolonialista irodalom, az az olaszok számára a Dél-diskurzus. Itáliában mindez egy hajóúttal kezdődött.