Tótfalusi István (1936-2020)
Fotó: Wikipedia
Tótfalusi István (1936-2020)

Csütörtök délután mit sem sejtve szörfözök a neten, egyszer csak elém kerül a fidelio.hu tudósítása: Elhunyt Tótfalusi István József Attila- és Füst Milán-díjas író. Nem voltam felkészülve egy ilyen hírre. Az elmúlt években jobbról-balról haltak meg régi barátaim, ismerőseim, de Istvánról ezt el sem tudtam volna képzelni. Ő úgy állt előttem, mint aki mindig dolgozik, és mindig is dolgozni fog.

Tizenhat éves korom óta ismertem a nevét. Árkádiában éltem én is. Elbűvölt ez a könyvcím a csornai könyvesbolt kirakatában, másodikos gimnazistaként, 1966-ban, pedig mit sem tudtam még akkor az Árkádia-perről. Megvettem ezt a Csokonai-életrajzot, alighanem István első saját művét. Aztán teltek az évek, találkozgatni kezdtem gyönyörű versfordításaival, és tíz évvel később, 1976-ban személyesen is megismerkedtem vele. De hogyan! Korrektor voltam az Európa Könyvkiadónál, előző évben, ötödéves egyetemistaként fordítottam le vagy kétszáz Byron-levelet a kiadó megbízásából, és még akkor is azokat csiszolgattam. Igazán nem kellett rohanni abban a ráérős Kádár-érában. Egyszer csak kopognak a korrektori szoba ajtaján, belép egy magas, vékony, jóképű, negyvenes fiatalember, odajön hozzám, és azt mondja: Engedd meg, hogy bemutatkozzam, ha már együtt csináljuk a Byron-kötetet, én fordítom a naplókat: Tótfalusi István vagyok. Ha nem álltam volna fel, rögvest lefordulok a székről.

Ilyen ember volt. Egy angol úr. Egy évre rá, 1977-ben átkerültem szerkesztőnek az Osztovits-szobába, és attól fogva gyakran találkoztunk. Mindig fordított vagy írt valamit, hozta-vitte a munkát, s közben órákon át beszélgettünk vele a szerkesztőségben. Megtiszteltetés volt. Mindent tudott, mindent ismert az irodalomból, a különféle kultúrákból, sziporkázott, adomázott. S közben a világ legszerényebb embere volt.

Boldog vagyok, hogy főszerkesztőként, pár évvel a nyugdíjba menetelem előtt felkérhettem Anthony Burgess két briliáns művészregényének, a Marlowe-ról szóló Gyilkosság Deptfordban (2009) és a Shakespeare-ről szóló Nem fénylik, mint a nap (2011) lefordítására. Fenséges szövegek lettek magyarul is, természetesen, akárcsak a szintén ekkortájt készült Nabokov-fordítása (Gyér világ). Amikor 2010-ben megjelent hatalmas műve, az Irodalmi alakok nagy lexikona, dedikálás előtt megkérdezte: Ugye, te jobb szereted, ha Lacinak szólítanak? Rosszat sejtettem. Somolyogva hozzátette: Én inkább az Istvánra hallgatok. Mondta ezt azok után, hogy évtizedeken át így kurjantottunk fel, ha megjelent a szerkesztőség ajtajában: Szia, Pista!

Mindig örömmel gondolok vissza arra, hogy pályám elején egy kötetben szerepelhettem vele, bár műfordítóként egyikünk sem a megszokott nevén kezdett, én a Gy.-t nem sokkal a Byron előtt vettem fel, ő Joyce Kamarazenéjét (Gergely Ágnessel) még Tóth Istvánként jegyezte.

István, máris hiányzol. Nyugodj békében.

Az esszé szerzőjéről
Gy. Horváth László (1950)

József Attila-díjas műfordító, író, esszéista. Legutóbbi fordítása: Lev Tolsztoj: Anna Karenyina (Európa, 2021)