Egy feleség, egy szerető és William Faulkner - hát nem tuti sikerrecept? Recenzensünk, Hannos Gábor erősen kétli mindezt. Kritika Jacobo Bergareche könyvéről.
Jacobo Bergareche Tökéletes napok című formai kísérletében (egyelőre tudatosan nem használom a „regény” kifejezést) a szerző négyéves, Harry Ransom Centerben folytatott kutatómunkájának részeredményei köszönnek vissza.
Bizonyos William Faulkner magánlevelei kerülnek a mű fókuszába,
ezzel párhuzamosan pedig két levél (és egy előzetes kommentár) formájában bontja ki a szerző a főszereplő Luis (szerelmi) életében tükröződő (társadalom)filozófiai álláspontjait, miközben megrajzolja annak szeretőjével és feleségével kapcsolatos viszonyát. Formai és tartalmi szempontjai azonban zátonyra futnak (mely metafora kézenfekvő, ha szerző egyik kedvelt, agyonkoptatott hajó-analógiáját parafarazeáljuk) a nyelvi fantáziátlanság, a dagályos elmélkedés és a giccses képek jéghegyein.
Talán nem lövünk teljesen mellé, ha azt állítjuk: a művel kapcsolatos legkiemelkedőbb probléma eredője annak műfaji meghatározása. A Tökéletes napok levélregény, mondják, hiszen Luis jelenlegi életének sarokpontjai, és (feltehetően) Bergareche szerelemről, boldogságról, kapitalizmusról vallott nézetei két nagylevélben bomlanak ki: az egyiket a főszereplő a szeretőjének, Camilának, a másikat a feleségének, Paulának címzi. Mindezt a Bergareche által választott formátum inspirációs mezeje tetézi, hiszen
a két levél, azok illusztrációi William Faulkner és Meta Carpenter egymásnak küldött leveleiből táplálkoznak,
olykor konkrét szövegrészeket, skiccelt jelenetábrázolásokat, vagy a levelekről készült képeket egy az egyben átemelve.[1] Ennek köszönhetően egy olyan intertextuális háló terül szét a magyar kiadás 230 oldalán, melyet szétszálazni s melyben elveszni akár élvezetes intellektuális kaland is lehetne, ha Bergareche felszínes eszmefuttatásai nem szorítanák ezt háttérbe. A Tökéletes napok elsősorban ugyanis olyan esszéregény,[2] melyben a fikciós keretrendszer mindössze arra szolgál, hogy a szerző világképének és filozófiájának félreérthetetlenül direkt átadását ösztönözze.
Ha azonban ez így van, akkor a kritikus jogosulttá válik arra, hogy ne csak a regény formai vagy etikai dimenzióit, de e világosan artikulált filozófiai megfontolásait is kritika tárgyává tegye. Bergareche felsorakoztatott tézisszilánkjaiból különösen problematikusnak tűnik az antropológiája.
Közhelyessé vált szociálpszichológiai jelszavak konganak benne vissza az ember szituatív mivoltáról és heterogén szerepkészletéről, miközben statikus, merev emberképet állít elénk, mely csak az egyes szituációknak él,
ezek a szituatív ének pedig nem befolyásolják a többi szituatív ént; sőt, végső soron talán még a szituatív éneket sem ismeri el, hanem csak az „Én” nagybetűs, megbonthatatlan koncepcióját.
„Lehet az embernek több élete, de egyszerre csak az egyben lehet jelen, és akkor döbben rá, hogy van már neki, mikor hirtelen belecsöppen egy másikba, ami az övé lehetett volna.” (21) – mondja Luis (vagyis maga Bergareche).[3] Állítása szerint amint az adott élet birtokosa (Luis és a felesége) belecsöppen a másik életbe (Luis és a szeretője), rádöbben, hogy az már nem lehet az övé. Az ellentmondás önmagát világítja meg, hiszen valójában abban a pillanatban, hogy az adott személy (Luis) „belecsöppen egy életbe”, integráns egységet alkot azzal. Mindez szöges ellentétben áll azzal az esetlegességi modellel, melyet Paul Auster kreatívan foglal össze a 4 3 2 1 záróoldalain, nevezetesen hogy „a világ sosem lehet több a világ töredékénél, mert a valóságban benne van az, ami megtörténhetett volna, de nem történt, hogy egyik út sem jobb vagy rosszabb, mint bármelyik másik, de az egyetlen testben való élet kínja az, hogy egy adott pillanatban csak egy úton járhatsz, bár mehettél volna másikon, teljesen más cél felé.”[4] Mármost Auster megközelítésében nemcsak az ember és élet radikális esetlegessége rajzolódik ki,[5] de az „Én” koncepciójának miazmás természete és abszolutizálásának tagadása is. Mindemellett Auster elegánsan fűzi egybe filozófiai és irodalmi aspirációit, az esszéformulákat csupán kiegészítésként hívva segítségül; ellenben Bergareche regényében nemcsak hogy ez a kreatív finomság nem fedezhető fel, de az önmaga által felállított koncepcióhoz sem tartja magát, hiszen az „egyik” életbe – minimum említés szintjén – mindig átszüremkedik a „másik” is. A filozófiai alapállás így tarthatatlan marad, viszont minthogy e jelszót a mű elején rögzíti, az olvasó – érthető módon – ehhez igazítja olvasói igényeit és elvárásrendszerét. Bergareche intenciói így önmagukat számolják fel.
Ettől eltekintve részben (!) jogosan mondhatná az olvasóközönség, hogy Bergareche célja nem is az volt, hogy a „két élet” ilyetén feszültségét bemutassa – bár meggyőződésem szerint erre törekedett leginkább –, hanem hogy az emberi boldogságról, még inkább éppen annak képtelenségéről fogalmazzon meg kommenteket, így öltve magára a „fontos” könyv látszatát.[6] Azonban arra, hogy boldogságról eleven karakterek és világ nélkül érvényes (nem-közhelyes) megállapításokkal álljon elő valaki, két alternatívát tudok elképzelni. Az egyik, hogy egy aprólékosan kidolgozott nyelv, valamint eredeti trópusok és motívumok után kutatva tárjuk fel a boldogság (ha van olyan) elbeszélhetőségének (vagy éppen elbeszélhetetlenségének?) útjait.
Erre viszont az „őrizzük meg a szerelem emlékét” (19) vagy a „magunk szerelmes énjébe vagyunk szerelmesek” (20) jellegű elmélkedések nem alkalmasak,
mert nem mutatnak tovább egy kiskamasz szerelmi évődésénél, miközben kiművelt értelmiségiek szájából hangzanak el.[7]
A másik út az lehetne, ha Bergareche valamilyen eszmén vagy elméleten keresztül tematizálná a boldogság társadalmi, egyéni, metafizikai, vallási stb. természetét – mondjuk ha azt a kapitalista közeget tudná érvényes bírálat alá vonni, melyben maga a boldogság avatódott koncepcionális üggyé. Egy ilyen baloldali narratíva beemelése azért lenne logikus, mert Bergareche számtalanszor pendíti meg Luis életének dologi aspektusait egyfajta materialista retorikával keretezve (pl. „Évközben rengeteg időt, képzeletet és pénzt áldozok arra, hogy évi tizenöt-húsz jó napom legyen, és nem tökéletes, legfeljebb izgalmas, sokat ígérő napokról beszélek.” [63]). Ugyanakkor nem viszi végig következetesen, így nem juttatja érvényre sem ezt, sem más szempontrendszert. Végső soron nem az elméleti és nem is a fikciós utat választja a probléma körüljárásához, ráadásul ezek összehangolásához – látszólag – nincsenek meg a nyelvi eszközei sem. Bár ahogy a magyar kiadás hátlapján szereplő Vargas Llosa-idézet fogalmaz,
igyekszik megidézni Faulkner „útvesztőit”, leleményben, stílusban, valamint szociológiai és lételméleti tétjeiben is messze elmarad a nagy előd mondatszövedékétől.
Meg kell ugyanakkor említeni, hogy amikor Bergareche nem átfogó és kétségkívül nagyívű problémák tematizálására tesz kísérletet, akkor az esszéista szempontrendszere kifejezetten érdekes gondolatmeneteket eredményez. Így például, amikor Faulkner leveleit, írásait vagy rajzait a fentebb tárgyalt problémáktól nagyrészt elvonatkoztatva elemzi, ha nem is annyira szellemes és kreatív, mint pl. Bolaño zsigeri realistái egy-egy Cesárea Tinajero-képvers analízise közben, azért kifejezetten üdítő pillanatokat tud okozni, bár tegyük hozzá, hogy ezeket is képes agyoncsapni egy-egy ötlettelen, modoros analogon (pl. Faulkner levele mint „proto-WhatsApp”, 40-41).
Azt is meg kell hagyni, hogy ha nem egy nagy elméleti integritásra törő vállalkozásként tekintünk Bergareche regényére, akkor részleteiben képes működni. Így például a minimalistának nem nevezhető, de végső soron meglehetősen ötlettelen nyelvi kelléktár kifejezetten jól áll az utolsó rész (Paulának írt levél) Luisának, aki szenvedélyektől mentesen, fásultan igyekszik valahogy feléleszteni házassága korábban pislákoló tüzét – legalábbis ezt előlegezi meg a levelében. Mindettől függetlenül ugyanakkor a Tökéletes napokat sikerületlen próbálkozásnak tartom, melyben a hétköznapok, sőt az „édesség” felett érzett keserűség kortünetei, e tökéletlen idők elsikkadnak a nyelvi ötlettelenség, a tartalmi sivárság, s talán a tömegeket célzó, befogadhatóságára való irányultsága miatt.
Jacobo Bergareche: Tökéletes napok. Fordította Várnai Gina. Budapest, Park, 2024. 232 oldal, 4499 forint.
*
Jegyzetek:
[1] Hogy mennyire etikus régmúlt írók (emberek) magánlevelezéseiből szó szerinti passzusokat átemelni azok anonimizálása nélkül, jelen kritika nem tér ki, mind a mellette, mind az ellene szóló érvek külön cikket érdemelnének.
[2] A magyar kritikai szférában nem vagyok teljesen egyedül e meglátással, ld. Bak Róbert: Jacobo Bergareche: Tökéletes napok.
[3] Mindez azért tulajdonítható elsősorban a szerző gondolatának, mert Luis nem címzi senkinek, nem egy levélbe írja bele (mint a későbbieket), és is nem egy ismerősével folytatott diskurzus részeként hangzik el, hanem a mű törzsrészét megalapozó személytelen és kontextus nélküli (hiszen ez a rész maga a kontextus) első részben.
[4] Pék Zoltán fordítása.
[5] Vö. Richard Rorty: Esetlegesség, Irónia, Szolidaritás. Jelenkor, Pécs, 1994.
[6] Ezt a látszatot pedig sikerrel tartotta fenn, abból kiindulva, hogy 2022-ben a műve elnyerte az Európai Unió Irodalmi Különdíját.
[7] Néhol megmutatkozik Bergareche azon igyekezete, hogy e státusszal összhangban lévő gondolatmeneteket adjon hőse szájába, a probléma viszont abban mutatkozik meg, hogy ezeket nem organikusan fűzi bele a regény szövetébe, így leválnak a fikciós keretrendszerről (ld. pl. Kairosz-probléma, 47).