Alina Nelega mintha mi sem történt volna című regényének elolvasásáig úgy véltem, a romániai irodalom és filmművészet azért foglalkozik a mai napig olyan gyakran az államszocializmus időszakával, mert a nyilvános politikai diskurzus, a hivatalos történetírás még mindig nem adott egyértelmű választ a diktatúra után nyitva maradt kérdésekre, így az emberek a szubjektív művészi formákban keresik ezek feldolgozását. Azzal sem jutunk azonban sokkal előbbre, ha egy művet elintézünk a „már megint egy kommunizmusról szóló könyv/film” címkével – még abban az esetben sem, ha ezeket árnyaljuk, elhelyezve mondjuk Dan Lungu humoros, nosztalgikus Egy komcsi nyanya vagyok című regénye és Cristian Mungiu nyomasztó, tragikus 4 hónap, 3 hét és 2 nap című filmjének két pólusa közt.

Alina Nelega, aki a romániai közönség számára színdarabok szerzőjeként, a színházi élet aktív alkotójaként ismert, regényének kolozsvári bemutatóján (2019. március 11., Librarium könyvesbolt) azt mondta, ő nem a kommunizmusról szóló könyvet akart írni – hanem egy szerelmi történetet. Ha hivatkozhatok itt a szerzői intencióra, kiegészítve azt saját olvasói tapasztalatommal, azt mondhatom, számomra ez rávilágított arra, hogy aminek a feldolgozását, a megértését ma, Romániában élő vagy Romániával foglalkozó olvasóként keressük, az nem pusztán egy történelmi korszak, hanem a kultúrában és a társadalomban sokkal mélyebben gyökerező problémák halmaza, melyek a nemi szerepekhez, a családot érintő társadalmi elvárásokhoz, a szexizmushoz, az erőszakhoz és az elhallgatási kultúrához kapcsolódnak.

A szerelmi történet, amelyre a szerző utal, Cristina és a Nanaként emlegetett Iuliana kapcsolata, melyet gimnazista koruktól fiatal felnőtt korukig követhetünk (a regény cselekménye 1979 és 1989 között játszódik), s amely a kettejük szerelmét övező számtalan tiltás, elfojtás, trauma miatt leginkább hallgatásban van elmondva.

Már a regény első fejezetében felfigyelhetünk Nelega filmszerű történetalakítására, ahogyan olvasói tekintetünket a közelképekre irányítja, melyekből mi magunk alkothatjuk meg a kivágott nagytotált. Nana szokása, hogy dolgozatírás előtt Pelikan tintát iszik, eleinte a kamaszlány különcségének tűnhet, majd Cristina és Nana kapcsolatában erotikus töltetet nyer: „És a szája mindig kék a Pelikan tintától, aminek édeskés-kesernyés az íze, mint a köhögés elleni szirupnak.” (9) Amikor egy pártaktivista unalmas előadását kell hallgatniuk, Cristina padjából kiesik egy külföldi pornóújság, ezért a két lányt meg akarják büntetni az igazgatói irodában. Ekkor Cristina lesüti szemét, s hogy helyzetét elviselhetőbbé tegye, a férfi cipőjével azonosítja az őt megalázó helyzetet. Nanának az osztálytársak felé gúnyosan kinyújtott tintafoltos nyelve, valamint a pártaktivista száraz szövegeit és erőszakos magatartását Cristina szemében megtestesítő cipő a büntetés utáni jelenetben találkozik. Cristina kint várakozott az iroda előtt, amíg Nana bent volt, s mikor kijött, lesodort a polcról egy iskolai kupát, amelynek egy szilánkja elvágta Cristina kezét. A vértől foltos padlón ülve Cristina ismét az elvtárs cipőjét nézi: „A cipő hallgat. Az is foltos lett, de valami undorító, habos takonytól, ami a fűzőig lefolyt, Pelikan tinta keveredett bele.” (23) Nelega regényének magával ragadó, ugyanakkor nyomasztó, felkavaró ereje abban rejlik, hogy képes az elhallgatott, eltussolt erőszakot nyilvánvalóvá tenni, anélkül, hogy akár egy pillanatra is didaktikussá válna. Így értelmezhetjük a regény címét is, hiszen folyamatosan olyan megrázó, tragikus jeleneteknek vagyunk tanúi, amelyekkel kapcsolatban mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna – ki kényszerből, ki önvédelmi mechanizmusként, ki hatalmi visszaéléseinek palástolása céljából.

A mintha mi sem történt volna egyik központi témája a diszkrimináció, a szexuális és etnikai kisebbségek helyzete, így Nelega könyve interszekcionális feminista regényként olvasható. Az említett elhallgatási kultúra és a nemi szerepeket érintő társadalmi nyomás például az interiorizált homofóbiában nyilvánul meg. A nyitójelenetet követő kiránduláson Nana maga kéri meg Cristinát, hogy ne aludjon vele egy sátorban, hanem költözzön át az ő bátyjához, Raduhoz. Cristina ezt elutasításként értelmezi, és mivel tudja, hogy senki nem fogadná el a közösségükben Nana iránti szerelmét, Raduval helyettesíti őt: „A bőre finom, mint egy lányé, és puha az ajka, mint Nanáé, de neki nem szabad Nanára gondolni, neki nem szabad mást, csak a tó legmélyén ülni és bámulni, de a fiú nem hagyja, hogy ott halálra fagyjon, kirántja, visszahozza az életbe. Annyira hasonlít Nanára, neki is magas az arccsontja, szögletes a térdkalácsa, ujjai hosszúak, ügyetlenek, a tövüknél vastagabbak, csak éppen a szájának nem olyan az íze, mint a Pelikan tintának, hanem mint a holland pipadohánynak.” (32) A társadalmi nyomás hatására Cristina Raduval való házassága révén igyekszik megőrizni annak látszatát, hogy aláveti magát ezeknek az elvárásoknak.

Romániában ma is aktuális probléma a homofóbia, a nemi, családi szerepek sztereotipikus és rendkívül konzervatív megközelítése – elég csak a 2018 októberében megszervezett népszavazásra gondolni, melynek célja az azonos neműek házasságának alkotmányos betiltása lett volna, vagy éppen a közelmúlt eseményeit figyelemmel kísérni, ami a szexuális nevelés tiltását, a transznemű személyek jogainak fenyegetését illeti. Nelega könyve ironikusan, ugyanakkor a szereplők tehetetlensége miatt fájdalmasan tárja elénk a Romániában oly sokat emlegetett tradicionális családmodell mély strukturális repedéseit: Cristina és Radu házassága természetesen egyikük számára sem nyújthat biztonságot, szeretetet, boldogságot, ahogyan azt például a férfi szemszögéből látjuk, aki egy fiatal diáklánnyal csalja meg feleségét: „Cristina elfoglalt, dolgozatokat javít, lecketerveket ír, meg az írógépen pötyög, mit tudom én, az ő dolga, mit. Már el is felejtettem, hogy néz ki az arca, teljesen eltemetkezett a könyvek, füzetek közé, még egy levest se főz, nincs ideje semmire. Biztos már alszik is, holnap héttől van angolórája, nálatok a gimiben, fordul most Anabela felé, aki a falat bámulja.” (194) Radu és Nana apja, a patriarchális modelleket követő „építész elvtárs” eltervezi, és ellentmondást nem tűrve gyerekeire erőlteti azok jövőjét, majd teljesen összeomlik, megőrül, miután mindketten külföldre szöknek, ráébredve, hogy soha nem volt és nem is lehet közöttük érdemi megértés, kommunikáció. A családi modellekhez hasonlóan a nőket érintő elnyomás egyik eszköze az 1966/770-es dekrétum volt, mely gyakorlatilag betiltotta Romániában az abortuszt. Ezért Cristinának meg kell szülnie gyermekét, noha egy titkosszolgálati tiszt megerőszakolta, és mivel nagyon ellentmondásos viszony fűzi fiához, nehezen viseli, hogy noha szeretne, nem tud igazán törődni vele.

Egyetlen eszköze, amivel a kis Ștefan iránti szeretetét, ugyanakkor saját fájdalmát kifejezheti, hogy meséket talál ki a számára. Az egyik mese egy krokodilról szól, ami Ștefan mosdótáljában élt, majd egyre csak növekedett, míg el nem úszott egészen Egyiptomig, ahol otthonra talált: „de vajon nem a saját történetét mondta most el, nem volt ő is egy krokodil, aki kinőtte a mosdótálat, és a Nagy Piramisokról meg a végtelen tengerről álmodozott?” (203) Cristina azonosul a krokodil figurájával, ami később az ellenállás, a meg nem alkuvás jelképévé válik számára, de általában a történetek létrehozása, az írás az, ami számára megtartó erőt jelent. Csak írásban képes kifejezni magát, mivel az egész közösségen eluralkodó elhallgatási kultúra semminek a kibeszélését nem engedi meg. Cristina, mint a krokodil, szó szerint mindent lenyel, és ez fizikailag is megbetegíti őt: „Cristina eddig nagyjából mindent lenyelt, ami csak az útjába került: a várost, az iskolát, Vasilicát, a piszkos vonatfülkéket, a töltelékes káposztát, a hegyeket tele medvével, farkassal, gyászos fenyővel, a kultúrotthont meg Moșneag elvtársat, az egyetemet, popatraiant, Radut és Nanát, Iliét és a kövérkés, öregedő elvtársat, a betont, a rossz bort, lenyelte saját feltörő kiáltásait, az írógépét, a nemzet történelmét meg a magyarokét is, lenyelte önmagát is, és teli gyomorral most azt álmodja, hogy itt ül az üres színpadra szegezett szemmel, és már semmit sem bír lenyelni. A gyomra nehéz, mint egy kőtömb, süket fájdalmat érez, nem tud mozdulni a székről. Majd elmúlik. Torkában érzi a sós, lúgízű folyadékot. Kiköpi a vért vékony pamutsáljára, megtörli a száját, és várja, hogy elmúljon. De nem múlik el.” (336–337)

Cristina számára éppen ezért a legnagyobb trauma nem a Nana iránti beteljesületlen szerelme, nem az erőszak, az elnyomás vagy a bizonytalanság, hanem az, hogy a titkosszolgálat egy házkutatás során az írásaihoz, „titkos szobájához” is hozzáfér, megfosztva őt az egyetlen belső tértől, ahol szabad lehet. A regény végén Cristina mégis újra képes ezt megteremteni, újra tud írni. Emiatt Nelega regényében hatalmas erőt érzek abban, hogy nem szorítkozik az erőszak és az elnyomás bemutatására, hanem szereplőit tudatosan kiemeli az áldozat szerepéből, hatalmat ad a kezükbe azáltal, hogy saját történetüket maguk mondhatják el, szabadon értelmezhetik, pozíciójukat megerősíthetik.

Nelega regénye nem csak azt mutatja meg, hogy a szexizmus vagy a diszkrimináció milyen súlyos következményekkel jár, hogy milyen látható és láthatatlan visszaélések léteznek, és hogy politikai értelemben milyen jogai vannak valakinek egy adott rendszerben, illetve ezektől hogyan fosztják meg őt. A regény arra a rezsimtől, nemzetiségtől, nemtől és orientációtól teljesen független emberi szükségletre is rávilágít, hogy olyan térben éljünk, ahol másokban megbízhatunk, ahol bátorságunk lehet mások előtt sérülékenynek mutatkozni, krokodilpáncél és látszatházasság nélkül: „De nem lehetsz szabad, ha nem vagy biztonságban, és popatraian, aki megerőszakolta, nem csak a nyolc négyzetméteres, vécével és zuhanyzóval felszerelt Györgyfalvi negyedi lakásába hatolt be, nem. Annak az erőszaknak a valóságától képes volt megvédeni magát. Sokkal súlyosabb volt az erőszak, ami titkos szobájába tört be, azt tette tönkre, és megmutatta neki, hogy nincs hová rejtőznie, hogy sehol sincs biztonságban. És ezért nem lehetett szabad.” (299) Alina Nelega regényének kérdése tehát, hogy cinkosai vagyunk-e egy olyan elhallgatási kultúrának, ami a krokodil gyomrába gyűjti a fájdalmat, vagy másokat meghallgatva, beszélve és írva egy olyan teret hozunk létre, ahol létezik kommunikáció és szabadság.