Az Ördögök Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nagyregényeinek sorában a harmadik, mintegy százötven évvel ezelőtt, 1871-72-ben íródott. A Russzkij vesztnyik közölte, folytatásokban. A közönség viszont már az első megjelenéskor sem olvashatta teljes egészében Dosztojevszkij alkotását, hiszen Mihail Katkov, a Russzkij vesztnyik szerkesztője kihúzta a kéziratból a kilencedik, Tyihonnál («У Тихона») című fejezetet, ami így csak jó néhány évvel később, az 1920-as évek elején látott napvilágot. Ezután az Ördögöket 1935-ben a saját hazájában be is tiltották, és a mű csak 1989-ben jelenhetett meg újra.

Magyarra először 1909-ben fordította le Szabó Endre, a szerző neve ebben a változatban Dosztojevszkij M. Tivadar, a cím pedig Az ördöngősök volt. A könyvet a Légrády testvérek adták ki Budapesten. A következő fordítást is Szabó Endre készítette, Megmételyezettek címmel, a mű a Révai Kiadó gondozásában jelent meg 1923-ban. Az első orosz változatból is kimaradt Tyihonnál című fejezet 1929-ben jelent meg magyarul, szintén Szabó Endre fordításában Sztavrogin Miklós gyónása címmel, a Révai Kiadónál. 1943-ban Dancs Pál fordította le a regényt, és ekkor kapta először az Ördögök címet. A könyvesboltokban jelenleg elérhető magyar változat Makai Imre magyarítása 1975-ből, a címe megmaradt Ördögöknek.

A kutatások szerint a mű alapötlete egy nagy visszhangot kapott sajtóhírből származott, nevezetesen abból, hogy Nyecsajev megölte Ivan Ivanov diákot azért, hogy egy forradalmi csoportban vezető szerephez jusson. Az Ördögök szövegébe belekerült továbbá egy nagyívű regénykezdemény néhány fejezete is, amelynek A nagy bűnös élete volt a címe. Az Ördögök tekinthető Dosztojevszkij leginkább politikai regényének; Zöldhelyi Zsuzsa Az orosz irodalom története a kezdetektől 1940-ig című tanulmánykötetben a következőképpen ír róla: „Második, huzamosabb külföldi tartózkodásakor [Dosztojevszkijnek – kieg. tőlen N. É.] alkalma volt a nagy európai politikai eseményeket, a francia-porosz háborút, a párizsi kommünt s az orosz emigráció tevékenységét figyelemmel kísérnie, melyek művészi feldolgozását az Ördögök (1872) c. regényben láthatjuk.” (Zöldhelyi, Zs. (szerk.): Az orosz irodalom története a kezdetektől 1940-ig. 1997. 161.) A regény politikai regényként való értelmezése egy ideig uralkodó nézőpont volt a kritikatörténetben, de aztán elindultak az egyéb irányú kutatások is.

Ha felütjük a regényt, az első, ami szembeötlik a címlap és a fordítással kapcsolatos információk után, az a mottó. Az Ördögök elején két mottó is szerepel. Az első egy versidézet, mely Alekszandr Szergejevics Puskin Ördögök című verséből való. Érdekessége, hogy ezt a verset „ördögűző” versként tartja számon a kritikatörténet. A második mottó egy bibliai idézet, Lukács Evangéliuma 8. részéből, a 32–36. versből. Ennek a szöveghelynek a címe a Bibliában: Jézus meggyógyítja a gadarai megszállottat. A mottó Jézusnak azt a csodatételét idézi, amikor egy emberből kiűzte ördögöket, akik ezután disznókba bújtak; ezt követően a disznónyáj a tóba rohant és megfulladt; a pásztorok pedig, akik látták, elfutottak, és hírül adták a városban és a falvakban, hogy miként szabadult meg az ördöngös. A történetnek a Bibliában van még egy bevezető része, amely az ördöngös akkori és korábbi helyzetét vázolja röviden (régóta nem vett már magára ruhát, nem házban lakott, hanem sírboltokban, láncokkal és bilincsekkel kötözték meg, de ő elszaggatta a kötelékeket és a pusztába ment, sok ördög lakozott benne), majd jön a mottóban idézett rész, melyet egy befejező rész követ (az emberek megrettentek, amikor látták az ördöngöst felöltözve és ép elmével Jézus lábánál, és kérték Jézust, hogy távozzon közülük). Tehát az első érdekesség, amivel szembesülünk, hogy bár a mű címe Ördögök, viszont a regény mindkét mottója az ördögök kiűzéséről szól.

A második mottóként választott bibliai idézet megjelenik a regény szövegében is. A mű vége felé Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij kéri, hogy olvassák fel neki a Bibliából ezt a részt, mivel, ahogy ő mondja: „ez a csodálatos és… rendkívüli hely egész életemben nagy bökkenő volt számomra dans ce livre… ** úgyhogy ezt a részt még gyermekkoromban megjegyeztem”. [** ebben a könyvben (francia), Dosztojevszkij 2005. 706.] Sztyepan Trofimovics ekkor már nagyon beteg, valójában a halálos ágyán fekszik. A bibliai idézetet úgy magyarázza, hogy magát az ördöngöst Oroszországhoz hasonlítja, a benne lakó ördögöket pedig a különböző eszméket hordozó személyekhez, akik egy nagy eszme és egy nagy akarat hatására elhagyják Oroszországot, így a „beteg meggyógyul, és a Jézus lábainál ül majd”. (Dosztojevszkij: Ördögök. 2005. 707.) Sztyepan Trofimovics nem sokkal ez után a rész után megtér, majd elhalálozik.

A mottó megjelenése a regényben, annak Sztyepan Trofimovics-féle magyarázata és a hős megtérése olyan jelek, melyek e szereplő műbeli fontosságát mutatják. A regénnyel foglalkozó kutatók többsége Nyikolaj Vszevolodovics Sztavrogint tartja a mű főhősének, akinek a neve egyébiránt a görög „sztavrosz” (kereszt) szóból származik (ez is inkább Krisztusra utaló attribútum).

A főhős kérdésével kapcsolatban még több más vélemény is megtalálható a szakirodalomban, például:

Az Ördögök igazi hőse nem Verhovenszkij, nem Sztavrogin, hanem a nagy és talányos oszloplakó, a hallgatag Kirillov;(Sesztov. L.: Teremtés a semmiből, 1999. 139.)

A tudatos oppozicionális szerkesztésmód következtében létrejött szereplői rendszer központi hőspárja [...] a következő: [...] Sztavrogin–Verhovenszkij;(Tóth, L., V.: Dosztojevszkij-hőstípusok, 1993. 32.)

Eredetileg Pjotr Sztyepanovics Verhovenszkijt szemelte ki a regény főszereplőjéül, akinek alakját Nyecsajevéről, az összeesküvő forradalmi narodnyikról mintázta. Tizenöt ív megírása után megváltoztatta eredeti elgondolását, a megírt részt áthúzta, s Sztavroginnak adta a főszerepet, akit kezdetben egyszerűen „Herceg”-nek nevezett.;(Burszov. B: Dosztojevszkij személyisége. 1978. 284.)

M. Gorkij 1935-ben, nem sokkal a halála előtt [...] ezt írta: „[...] a kritika nem vette észre az egyik főhőst – azt a személyt, aki elbeszéli a történetet.;(Karjakin, Ju.: Megvilágosods és Elvakultság. 1987. 119)

Ekkor támadt Fjodor Mihajlovicsnak az az ötlete (nyilvánvaló túlzás – J. K.), hogy novellájában ábrázolja az akkori politikai mozgalmat, és egy Ivanov nevű diákot tegyen (Satov néven) egyik főhősévé, azt az Ivanovot, akit később Nyecsajev megölt. (Karjakin, Ju. im. 1987. 140.)

Az író már itt világosan kijelölte a leendő regény egyik fő vonalát – az „apák” (a 40-es, 50-es évek liberálisainak) és a „gyerekek” (Nyecsajev-típusú forradalmárok) kapcsolatát – amelyben a szerepeket először Granovszkij és fia (Diák), aztán a Verhovenszkijek, apa és fia töltötték be. (Розенблюм, Л. М.: Творческие дневники Достоевского. 1981. 186.)

A regény piszkozatai azt mutatják, hogy először a nyugatos T. N. Granovszkij lett volna a főhős (Sztyepan Trofimovics alakjában), [...] aztán Dosztojevszkij érdeklődése más hősök felé fordult. (Сальвестрони, С.: Библейские и святоотеческие источники романов Достоевского. 2001. 87–88.)

A két utolsó idézet visszavezet bennünket a mottók témájához, pontosabban a második mottó regénybeli megjelenéséhez, Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij alakjához. Ő tehát főhősnek készült, de végül nem lett az. A műben azonban fellelhetők Dosztojevszkij első tervének megmaradt nyomai, például:

Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij [...] alakjával kezdődik és fejeződik be a regény.;(Мочульский, К. В.: Достоевский. 1980. 359.)

A regényben [...] ő az a személy, aki körül az egész cselekmény forog. (Гроссман, Л. П.: Достоевский. 1963. 452–453.)

Dosztojevszkij Verhovenszkijnek adja a legszentebbül őrzött, legbizalmasabb eszméit.; (Мочульский, К. В.: i. m. 1980. 360.)

Sztyepan Trofimovics történetének keretein belül játszódik a regény fő cselekménye, Nyikolaj Vszevolodovics Sztavrogin szellemi tragédiája. (Мочульский, К. В.: i. m. 1980. 362.)

Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij tehát a „központi alak-típusa Dosztojevszkij egyik késői ideológiai regényének.” (Гурвин-Лищинер, С.: Чаадаев–Герцен–Достоевский. 2004. 197.) Emellett az alak megformálásáról Grosszman a következő tényt említi meg:

Az Ördögök majdnem minden ellenzője kiválasztott a krónika szereplői közül egyes hősöket, akiket egyenesen kiválónak ismertek el. Ilyen egyöntetű elismerést kapott Sztyepan Trofimovics Verhovenszkij, mint „élethű alak, a művészi realitás viszonylatában Anyegin, Beltov, Oblomov alakját közelíti...” („Sankt-Peterburgskie vedomosti” 1873. január 13.) (Гроссман ,Л. П. i.m:1963. 459.)

A mottók után, szintén a regény legelején van még egy fontos félmondat (a legújabb magyar fordításból ez hiányzik). Az orosz változatban közvetlenül a regény címe («Бесы») alatt az szerepel, hogy „regény három részben” («роман в трех частьях»). Ez a megjelölés a mű műfajára vonatkozik, de ha magát a regény szövegét vesszük figyelembe, akkor abból másfajta, említésre méltó műfaji definíciók is kiolvashatók.

Anton Lavrentyevics Govorov, a mindentudó narrátor – aki amellett, hogy elbeszéli a történetet, egyben a regény egyik szereplője is – írását következetesen „króniká”-nak, saját magát pedig „krónikás”-nak nevezi. Művét visszatekintő jelleggel írja meg, közben folyamatosan kommentálja a megtörtént eseményeket, így saját múltját gondolja újra. (Tunimanov 1984. 145) A krónikás teremti meg egyben a regény alaphangulatát is.

A regény alaphangulatát a sejtelmesség, titokzatosság jellemzi. Ezt a szerző többek között a leírásokban megtalálható ellentmondásos kifejezésmóddal tartja fenn. Példa erre Pjotr Sztyepanovics Verhovenszkij arcának leírása.

Senki sem mondja, hogy csúnya, de senkinek sem tetszik az arca. … Arckifejezése mintha fájdalmas volna, de csak látszik olyannak. Orcáján meg a pofacsontja mellett száraz redő húzódik, amely azt a benyomást kelti, mintha most volna gyógyulóban valami súlyos betegség után. Holott teljesen egészséges, erős, sőt soha nem is volt beteg. (Dosztojevszkij 2005. 186)

Az Ördögökben található leírásoknak, amint azt az idézetből is láthatjuk, speciális technikájuk van, így a regényben a szereplők karaktere elsősorban nem a narratív leíráson keresztül bontakozik ki, hanem a dialógusokon és a cselekményen, vagyis a tetteken és a szavakon keresztül. Továbbá a narráció az Ördögökben nemcsak elbeszélést jelent, hanem „valaminek az eljátszását” is. Például, miután a krónikás találkozik Karmazinovval, a következőket írja:

Annyira mulatságosnak találtam ezt a találkozást, hogy elhatároztam: elmondom, sőt még el is játszom az egész jelenetet Sztyepan Trofimovicsnak, hadd derüljön rajta. (Dosztojevszkij 2005. 91.)

 A „krónika” szó egy másik értelemben is megjelenik az Ördögökben, a regényszöveg Shakespeare IV. Henrik című művét nevezi krónikának.

Sztyepan Trofimovics igyekezett meggyőzni, hogy ezek csak a túl bővérű szervezet első viharos kitörései, hogy majd lecsillapszik a tenger, és hogy mindez hasonlít a Falstaff-fal, Poinsszal és Mistres Quicklyvel korhelykedő Harry herceg ifjúságához, melyet Shakespeare leírt. Varvara Petrovna ezúttal nem kiáltotta: „Badarság, badarság!” – ahogy az utóbbi időben igen gyakran rá szokott kiabálni Sztyepan Trofimovicsra, ellenkezőleg, nagy érdeklődéssel meghallgatta, és felszólította, hogy magyarázza meg részletesebben; maga is elővette Shakespeare-t, és rendkívül figyelmesen elolvasta a hallhatatlan krónikát. De a krónika nem nyugtatta meg, sőt hasonlóságot se valami sokat talált. (Dosztojevszkij 2005. 45.)

Nyikolaj Vszevolodovics alakja mellett a regény más Dosztojevszkij-hősöket is összevet különböző Shakespeare-hősökkel, ami nem véletlen, ha tudjuk, hogy magát Fjodor Mihajlovicsot már élete során is hasonlították Shakespeare-hez, halála után pedig Makszim Gorkij és Vjacseszlav Ivanov „orosz Shakespeare”-nek nevezte.

Ami azért fontos, mert Shakespeare után Dosztojevszkij volt az, aki leginkább az ember titkát kereste, és rá is nagymértékben jellemző volt, hogy – Szerb Antal szavaival élve – „új világot tárt fel az emberi lélekben, olyan lelki folyamatokat hozott a tudat világosságára, amelyek előtte teljesen kimondhatatlanok voltak”. (Szerb, A.: A világirodalom története. 1962. 640.)