Kontextualizáló írás a jugoszláv polgárháború regényeiről - a középpontban Josip Mlakić boszniai író 2000-ben megjelent művével.
Riasztó emlékként térnek vissza az emlékezetekbe a Magyarországon is fölös bőséggel bemutatott jugoszláv partizán-filmek, az Avnojnak Tito vezérlete alatti folyamatosan diadalmas harca az idegen megszállók és hazai szövetségeseik ellen. Nemcsak a filmek bántó és olykor nagyon ügyetlen didakszisa, a látványos egyoldalúság és „pártosság” volt közönség-riasztó, hanem a sematizmus okozta művészietlenség is, noha nem egyszer jeles művészeket sikerült megnyerni (nyilván nem kevés pénzért) a közreműködésre. Az ismert okok miatt nem a film területén, hanem az irodalomban jelentkező „emigráns” szerb, horvát, szlovén alkotók háborús emlékezései, szépirodalmi művei nemigen juthattak el a „Lajtán” vagy a „Murán túlra”, elismerve, hogy ez emigránsok egy része valóban nem a jó oldal mellett foglalt állást. Ugyancsak hallgatás borult a második világháborút követő megtorlásokra, a nyugati fogságba került „honvédők” (domobranok) sorsára, mivel őket kiszolgáltatták a berendezkedő, a megtorlást kegyetlenül végrehajtó új, titoista államhatalomnak. Néhány évtized múlásával Jugoszlávia drámai felbomlása, szétszakadása, a köztársaságok függetlenedése, mondhatjuk úgy is, függetlenségi háborúja egyszerre zárt le egy (történelmi) korszakot, és nyitott meg egy újat. A fokozatosan létrejövő államalakulatok igyekeztek sietve berendezkedni, létrehozni egy új intézményrendszert, így a szellemi életnek is keretet adni. Csakhogy az akár „testvérháború”-nak is nevezhető eseménysorozat nem ment feledésbe. Azelőtt szorosabb vagy kevésbé szoros kötelékek fűzték össze Jugoszlávia köztársaságait, autonómiával rendelkező tartományait, amelyek szellemi elitje, legalábbis jó része ennek az elitnek („meritokráciának”) egykor meglelte az egymás felé vezető utat, a kölcsönös fordításirodalom virágzott, irodalmi/művészeti irányok hatották át egymást, a többnyire nyugatról érkezett művészeti áramlatok befogadása előtt nemigen nyílt akadály. Noha a köztársaság politikai-gazdasági rendje sok kívánnivalót hagyott maga után, a Jugoszláviába látogatók számára meglepőnek tűnt az a szellemi szabadság, amely a magukat szocialistának nevező államokhoz képest jól érzékelhető volt.
A köztársaságok egymás közötti háborúja természetesen megkapta ideológiai alátámasztását, emlékezetes ama bizonyos memorandum, melyet a szerb irodalmi/tudományos elit nem egy tagja közösen fogalmazott meg, nem annyira Jugoszlávia egységének fenntartását érvekkel alátámasztva, mint inkább a szerb „sérelmeket” felpanaszolva (a megértés módját szinte teljesen kizárva). A szerb irodalom olvasói közül jónéhányan döbbenten fedezték föl a Kazár szótár joggal világhírűvé emelkedett szerzője, Milorad Pavić nevét az aláírók között; gesztusa, amely természetesen jóval több volt, mint gesztus, nem tette zárójelbe irodalmi és tudományos munkásságát, csak éppen ellentétben állt posztmodern elkötelezettségével. Még akkor is, ha jónéhányan a „hitvita” kizárólagosságának tónusát konstatáltak a „főmű”-ben. A „jugoszláv” belháború elképesztő indulatokat, talán csak addig rejtett agresszivitást, kegyetlen magatartásokat szabadított föl, gúnynevek váltak megbélyegző megnevezéssé, ősinek elgondolt sérelmek hívták bosszúállásra a seregeket, tömeggyilkosságok, megtorlások és visszatorlások dúlták szét nemcsak az államot, hanem a magánéleteket is. Hihetnők, az irodalmat is, melynek errefelé, századok óta, küldetéses feladatokat tulajdonítottak, és a szellem emberei közül nem kevesen akadtak, akik vállalták a később megoldatlan problémák első megfogalmazói szerepét. Olyan tevékenységük révén kaptak értékelést, amelyhez képest elhalványult mind a sok pozitívum, amellyel korábban beírták nevüket az irodalom- /művelődéstörténetbe. Igaz, a szerb és a horvát „jugoszlávizmus” eleve más célt tűzött maga elé, a szerb is, a horvát is, más-más érvekkel a maga dominanciáját hangsúlyozta, a szlovén írástudók jól profitáltak „legnyugatibb” szláv voltukból, ám nem voltak kevesen, akik egy Közép-Európa, Kelet-Közép-Európa-gondolatát ápolták a maguk módján, déli szláv színezéssel jelezve, kevésbé különállásukat, mint inkább egyediségüket. A szlovén Drago Jančar, Aleš Debeljak, a horvát Milan Rakovac mindenképpen említést érdemel. Ez utóbbi szerző Európa isztrianizálására tett 1996-ban javaslatot: az isztriai regionalizmus intuitív, autochton, társadalmi-politikai mozgalom, egyben rendkívüli és autentikus mikro-európai hozzájárulás a demokráciához, olyan ideológia, amely nyilvánvalóan képes arra, hogy egyesítse magában a sokféle európai ellentmondást, mindenekelőtt a pluralizmusa segítségével affirmáljon minden különbözést, és e különbségekre építse a maga ideológiáját. Bármilyen nagyok is az etnikai, a nyelvi, a kulturális különbözőségek Európának e kicsiny területén, amennyiben itt társadalmi-politikai harmóniában olvadnak föl, lehetségesnek mutatkozik (mutatkozhatna?) ez másutt is Európában.
Persze nem a kissé naiv elképzelés könnyed megvalósíthatóságát célozza Rakovac (1939-es évjárat), hanem azt a társadalmi-ideológiai, az egymás értésén alapuló békét, amely a délszláv háborúkban megsemmisülni, porig égni látszott.
Annyi azért korán világossá vált, hogy a java szerzők nem állnak be a háborús uszítók propagandistái közé, és a háború lezárásakor, majd utána az is kitetszett, hogy, amennyiben kinyílnak az íróasztalok fiókjai, jelentékeny művek kerülhetnek elő. Talán meglepetésre, talán többek várakozását kielégítendő, a gyors egymásutánban kiadásra kerülő alkotások olyan eseménysorozat színre állításával rekonstruálták a délszláv tragédiát, amelyből nem a nemzeties elfogultságok, az önigazolások történetei, a fekete-fehér megjelenítések érzelmei voltak megismerhetők, hanem ki-ki hol egy ostromlott város helyzetrajzát, furcsa jellemeinek túlélni akarásával mutatta be azt a másik világot, amely nemigen jelent meg a világsajtó hasábjain. Az esetleges várakozásnak a mind nagyobb számban emigráló költők-írók sem tettek eleget, sőt, ők különösen nem, inkább kérdeztek, elemeztek, szembesültek az emigráns létezés ellentmondásaival, az anyanyelvi irodalom új helyzetével, az anyanyelvű olvasóktól távoli könyvkiadás gondjaival. A berendezkedő új államokból éppen úgy érkeztek a szellemi élet emberei a választott országba, mintha üldözöttek lennének, kevéssé elégedetten az új állam politikai-társadalmi berendezkedésével, az új politikai elit és a szellemi élet viszonyát jelző kezdeti tapasztalatokkal.
Többekben merült föl a kérdés, hogy az új államokban mennyire örökölődött a művészi szabadság ideája. Illetőleg az, hogy miért az emigrációban folytatódik nem egy még otthon kezdeményezett irány; a transznacionalitás vagy a prózai művek polifóniája miért inkább a külföldre távozottak-kényszeredettek műveinek sajátsága? Ezzel összefüggésben: miért nem térnek haza az anyanyelvi környezetbe, akiknek korábban távozniok kellett? Aligha válaszolhatók meg egy-egy könnyed eszmefuttatással e kérdések; politika, hatalom és szellemi szabadság, a manipulált közvélemény és az el nem kötelezett gondolkodás összefüggéseinek kérdései csak látszat szerint határozhatók meg egy-egy határozott mondattal; és általában: írói sorsok-elgondolások-művek kölcsönös kapcsolatai sohasem könnyen átláthatók. Mindenesetre az az irodalom, mely nem vétkes-vétlen, gonosz-jó, hibás-hibátlan szereposztás szerint mutatja be a hajdani együttélést, a háború kirobbanásának okait és lefolyását, hétköznapjait és kihatását az emberi tényezőre, majd az államalakuláshoz fűződő reményeket és azok erősen hiányos beteljesülését, kevés megértésre számíthat azoknál, akik az új állam új hatalmi struktúrájának megépítésén fáradoznak, és pártpolitikai igényekkel közelítik meg a szellemi tényezők elvárásait, törekvését a sokoldalú elemzésre. Éppen a sokszínűség, a polifónia rejti a nagy „veszélyt” a politika egyoldalúságaira, a művészi szabadság és a kritika társadalmasulását a Hatalom többnyire fenyegetésnek érzi, támadva védekezik ellene. Ezért azok a művek, amelyek a „balkáni” ellentmondások, az egymás ellen gerjesztett indulatok, a sosem felejtett kölcsönös sérelmek tárgyszerű megjelenítését tűzték ki feladatuknak, a Hatalom hívei részéről nem számíthatnak megértésre. Ugyanakkor a szerb, a horvát, a szlovén, a bosnyák szerzők jórésze távol tartja magát a nemzeti(eskedő) felfogástól, a Hatalom „mesternarratívájától”, és megkísérli, hogy rétegzettségében és összetettségében láttassa az események összebonyolódását, korántsem azért, hogy ellentmondást nem tűrően ítélkezzék, vagy akár – elvtelenül – általános bocsánatot hirdessen. Inkább a „nagynemzeti” narratíva lebontása, átvilágítása, leleplezése volna a cél.
Példám Josip Mlakić (1964-es évjárat, Bosznia-Hercegovina Bugojno városában született) Kad magle stanu (Ha ritkul a köd) című regénye, mely 2000-ben jelent meg, és jórészt egy pszichiátriai klinikán (kórházban) játszódik. Ahol egy sürgő-forgó, kissé magahitt orvos két betegével leíratja háborús szereplésüket, életüket, azt, mit miért tettek a háborúban, jegyezzék le megokolhatatlannak gondolt cselekvéseiket. Az ötletben ott rejlik ama írói elgondolás, mely szerint a pszichiátriára beutaltak megkapják a lehetőséget, hogy elszámoljanak önmagukkal, felidézzék életük válságba futó eseményeit, szembenézzenek azzal, miféle helyzetbe sodorta őket a háború. De azzal is, hogy az egykori békés egymás mellett élés, a szomszédság mint fajult odáig, hogy egymás ellen fegyvert emeljenek. Természetesen parancsra, de semmit nem tettek, hogy bármiképpen ellene szegüljenek e parancsnak, helyenként túlbuzgó végrehajtói lettek a háborút kirobbantók terveinek, bekerültek egy háborús gépezetbe, amelyben már önvédelemből (hiszen a másik oldalról is lőttek) tüzelni, gyilkolni, harcolni kellett. Ez a külső kerete a történéseknek, amelyek a két páciens emlékidézésében kapnak epikus formát. Minthogy majdnem automatikus írás igényeltetik, sem a forma, sem a kronológia, sem a megírás mikéntje nincs meghatározva. Ennek következtében differenciálódik a két emlékező: az egyik, a megalkuvó, igyekszik pontosan azt és úgy írni, az őszinteség látszatát keltve, amit az orvos elvár tőle, hogy az orvos által elképzelt-megtervezett vallomás hasonlítson a szabályzatokra, a tankönyvi esetekre, mindarra, amit az orvos valaha tanult, és amihez azóta is tartja magát. Ezért e páciensé a terjedelmében rövidebb rész, ő a kórházból szabadulására játszik, eleget tesz annak (most is), amit kívánnak tőle. Ellenben a másikat (Jakovot) – úgy tetszik – mélyebben érintette, ami vele, otthonával, „hazájával” történt, nemcsak környezetét dúlták föl, őt magát is kiforgatta az ellenségeskedés. Lelkes ugyan sosem volt, pusztán kis csapatában igyekezett helyt állni, önmagát és csapatát védeni az ellenségessé és nehezen érthetővé vált világban. Nagyrészt az ő, valóban a kronológiát felrúgó emlékezései töltik meg a regényt, a háborúskodások jelentéktelennek tetsző epizódjai, az apró búvóhelyeken eltöltött napok kínzó reménytelensége, kilátástalansága, majd a külvilág számára érthetetlen cselekedetei, melyekre akár az acte gratuit (akaratlan cselekvés) is ráilleszthető volna. A papírra vetett epizódokból ugyan összeállítható egy folyamatosnak tűnő történet, de éppen hiányaival, az egyes események között tátongó hézagokkal jelződik, hogy Jakovnak nincs összefüggő-értelmes, okadatolható története, csak történetei vannak, amelyek között nem feltétlenül található összefüggés. Mintha önmagát keresve írná le visszafelé haladva az időben, helyenként asszociációs technikával élve, miféle történésekbe kellett bocsátkoznia, innen miféle torz kitörési lehetőségekkel próbált élni, sőt, a zenehallgatások (popzene), az olvasmányok (köztük súllyal Bulgakov Mester és Margaritája) csak időlegesen mulasztják el nyomasztó érzéseit. Jakov feljegyzései, noha – megismétlem – kiszakított epizódok egy jobbra érdemes életből, meglehetős pontossággal érzékeltetik a körülmények elfajulását, az általános embertelenedést, mely ellen csak torz kitörési kísérleteit tudja szembeszegezni. Az általa hallgatott zene, az általa olvasott regények pusztán rövid időre terelik el figyelmét. Szinte jelzésül szolgálnak, hogy a többre és szebbre vágyó egyes embert miképpen taszítja a háború az embertelenségbe. A napló előadása, „terminológiá”-ja (ahogy a másik oldalon állókat nevezik, ahogy azokról szólnak, akik ügyeskedéssel megússzák a katonáskodást) kevéssé „irodalmi”, az ital, a drog időleges menekülés a jelenből, mindez párosul Jakov néha bámulatos értelmező és elemző munkájával. Nyoma sincs önsajnálatnak, ön-felmentő manipulációnak. Ugyanakkor kimondatlanul érezheti a kívülálló (a tudálékos orvos ezt nem vagy alig érzékeli), hogy áldozat, aki képtelen kilépni abból az ördögi körből, amibe került. Felesége látogatása sem hozza el számára a vigaszt: a világon, a „civil” zónán kívülre került. A regény címébe vetítve, majd több ízben emlegetve és zárásul ezért jelképezi a köd, ez az átláthatatlan, megfoghatatlan és körülírhatatlan közeg a létezés helyét, a helyzetet, amely a töprengő Jakovot közrefogja. Amit a maga nyerseségében leírt, jó megfigyelőképességről tanúskodva, akár írói munkának is nevezhető volna. Persze, valójában az, e regény „törzsanyagát” e lejegyzések alkotják.
A másik ápolt, Filip elkészül „munkájával”, átadja az orvosnak, aki elégedett a magáéval, ti. avval, hogy módszere, az íratás, a vallomásra késztetés, bevált. Jakov is lényegében befejezi, ám minthogy nem bízik az orvosban, talán önmagában sem, a szinte teljesen befejezett följegyzéseket nem adja át, hogy az orvosnak lehetősége legyen „elbírálni”, netán visszaküldeni a civil életbe, ahová a feleségével történt beszélgetésből következtetve, nem is nagyon kívánkozik. Egyáltalában: a háború megfosztotta attól, hogy a korábbi és a jelenleg rá váró életben értelmet fedezzen föl. Nincs hová távoznia, jóllehet családja várja. Úgy érzi, a köd körbefogta, nem talál kiutat a ködből, szinte kész feljegyzéseit széttépi, és így nyilván továbbra is a kórház foglya marad. Pusztán abban reménykedik (hogy miben, annak pontos megfogalmazására egyelőre nincsen szó), hogy ritkul a köd. Ez a köd ott búvik benne is, gondolkodásában, agyában, helyzete megítélésében (melyre nem lel szavakat), írását, feljegyzéseit ugyan elkészítette, őszinte és kíméletlen elszámolásig jutott el, de ezt nem akarja más, idegen kezébe adni, különösen nem a magát tankönyvéhez tartó orvoséba. Ilyen módon nem tetszik ki, mi a megoldás. Feltehetőleg azért, mert nincs…
Mlakić regényében, annak ellenére, hogy szereplője beszámolóját olvassuk, az elbeszélői hang ritkán és kurtán hangzik el; rideg és tárgyszerű, korántsem pártatlan, bár nincsen „párt”, nincsen résztvevő fél, melynek „igazság”-át igenelni lehetne. Ez nem történelem, az epizódok a háború bármelyik frontszakaszán megtörténhettek. Jakov társai ugyan egyénített, helyenként különös, helyenként derék figurák, sorsuk közös, és azoké is, akik vétenek a közösség ellen. Egy nem jó világból léptek át a szereplők egy még rosszabba. S őket is bekerítette a köd. Nekik is csak történeteik vannak, a történetben létezés nem az ő osztályrészük. Ezeket a történeteket nyilván sokan megélték a háború folyamán, mindenki áldozatként, senki nem kerülhetett ki győztesen. Kisajátíthatatlan a mű történéseinek világa, annál drámaibb memento ez az írói be/elszámolás.