A görögök, nem is, a romantikusok, na, jó: legkésőbb A Da Vinci kód óta tudjuk, hogy a művészet isteni eredetű, jelentése titkos, csak a beavatottak számára mutatkozik meg, földi halandó számára legfeljebb részben hozzáférhető, s fizikai megtestesülései rejtve maradnak a kíváncsi tekintetek elől. Mindez a legkülönfélébb bonyodalmak forrása, úgymint a trójai, a thébai és az athéni mondakörök, a négy zoa történetei, a Sion-rend nagymestereinek leszármazása, az elveszett Grál utáni örök hajsza – no meg persze a King Kong diakónus története, melynek középpontjában szintén egy – a fikció szerint – elveszett művészeti alkotás áll. A dél-brooklyni Causeway-telepen alapított gyülekezet fekete és latino tagjainak, a 78-as körzet nyugdíjra váró ír rendőrének és a környék olasz maffiózóinak sorsát a történet afféle „záróköveként” határozza meg ugyanis a willendorfi vénusz – csak hogy felfedezője, Szombathy József révén mi, magyarok se maradjunk ki ebből a multietnikus kavalkádból.

A King Kong diakónus, az eredeti hivatása szerint zenész James McBride első magyarul megjelent regénye nem más, mint afféle népszerű népmese (pop-folk-story, mondanám, ha lenne ilyen) a száznál is több, különböző nyelveken beszélő népcsoport választott hazájából, Brooklynból. A szöveg a magát egy másik planétára átivó címszereplő ámokfutása révén New York történetének rövid, átmeneti és kegyelmi periódusára fókuszáltatja az olvasó figyelmét, amikor is a polgárjogi mozgalmak térnyerése és a keménydrogok elterjedése közt úgy tűnhet (legalábbis a regény olvasójának), hogy legalább az egyéni élettörténetek szintjén mindenkinek megadatnak az amerikai alkotmány nevezetes előjogai az élethez, a szabadsághoz és a boldogság hajszolásához. A kétkomponensű (King és Kong) alkoholos csodanedű nevét megöröklő és a hatása alatt a történeten végigbotladozó diakónus útja köti össze a történeti tabló megannyi szereplőjét egymással. A folytonosan magánéleti problémák miatt perlekedő, Délről elvándorolt és elszármazott feketéket, az ügyes-bajos dolgaikat legalább olyan hangosan intéző latinókat, a szentimentális olasz maffiózókat, a becsületes ír rendőrt stb., akik saját, egymásba fonódó etnikai szubkultúráik közegében igyekeznek értelmes életet élni a regényben néhány rövid traktátus erejéig megjelenő faji elnyomás és a vele összefüggésben emlegetett drogproblémák ellenében. Nem rontanám el az olvasó örömét azzal, hogy sokkal többet elárulok a történetről, de meséről lévén szó, nem is lehet kérdéses, hogy ez – hiszen mégiscsak fikcióról beszélünk – mindenkinek, aki morális okokból kifolyólag rászolgált, sikerülhet is. Mert legbelül jó, mert szenvedett immár eleget, mert jóérzésű emberként nem hajlandó részt venni a fehér elnyomásban, s mert ezért ellenáll a kábítószerek csábításának, mert etnikai hovatartozása miatt már így is elég történeti traumát hordoz. Megbékélés a személyes tragédiával, kései szerelem, nyugodt életet biztosító legális üzleti vállalkozás, a gyülekezet felvirágoztatása – mind-mind osztályrésze és jussa a regény szereplőinek ebben a kegyelminek tételezett, történetileg meglehetősen átmenetinek bizonyult pillanatban. Szeretet, hit, remény, csipetnyi humor, a történet minimális bonyodalmainak fájdalommentes feloldása, kiiktatása: egyszerű, de bevált recept történetmesélésre.

De milyen időutazásnak lehetünk sok száz oldalon keresztül a részesei? McBride szövegének egyszerű öröme vajon kitart-e a könyv borítóján túl is? Mit hoz el a szép mese a múltról az itt és most világába? A helyzet sajnos az, hogy a King Kong diakónus is egyike azon – nem kevés – kortárs regénynek, melyet jobb olvasni, mint a szöveg végére érve átgondolni. Annak ellenére így van ez, hogy örömre a szöveg olvasása közben még csak-csak lenne okunk. A történetszövés viszonylagos egyszerűsége ellenére a szöveg ritmusán hallani, hogy szerzője elsősorban zenész, s hogy így McBride mondatai képesek felmutatni az etnikai szubkultúrák szövetének nyelvi és narratív mintázatait. Ezt a – mondjuk most így – „grammatikai proporcionáltságot” helyenként még a magyar szövegben (Pék Zoltán munkája) is sikerül működtetni, mert ha differenciálatlanul is, de szöveg- és mondatszinten érződnek a történetmesélés etnikai hagyományokban gyökerező komponensei, a szereplők helyenként már-már sztereotipikusnak ható vagy éppen karikaturisztikusra húzott plaszticitása. A fordított eset, mármint ha úgy zenélne, mint egy író, valószínűleg kevésbé lenne szerencsés. McBride-nak ráadásul van érzéke a részletekhez. Egy érzéki benyomást helyenként éppen olyan hatásosan tud rögzíteni, mint ahogyan az etnikai közösség kultúrájának megjelenítését is ügyesen fűszerezi az esetlegesség látszatával ható vad részletekkel. Ezekről néha a legedzettebb regényolvasó is készséggel elhinné, hogy csak azért szerepelnek egy fiktív történetben, mert igaziak: „ilyet ember ki nem talál”. Aztán persze mégis, mert regénybéli ábrázolásuk (a hangyák megjelenése a telep házai között, King Kong diakónus betegségeinek sorolása stb.) ellép az egyébként meglehetősen hagyományos és sablonos, a bennfentesség látszatát egy pillanatra le nem vetkőző, közösségi felhatalmazással operáló elbeszélői hangvételtől, s leginkább az elbeszélői mindentudás mesterkéltsége mutatkozik meg benne. A meseszerűség ezeknek a részleteknek az esetében is működik, s ez az olvasói öröm ellenében hat. Amikor már éppen azt gondolnánk, hogy végre a történetmesélés kilép önnön medréből, síkot és sebességet vált, akkor ismét csak felülkerekedik a mindent elnyelő kisgömböc, a fabula.

Talán csak egyetlen, ám éppen ennyire csalódást keltő részlet lóg ki ebből a mintázatból, ez pedig a már emlegetett apró szobrocska, ami az amerikai multietnikus mese szempontjából az értelmezhetetlen egzotikum szerepét tölti be a regényben: olyan tárgy, amiért az azt fetisizáló európaiak hajlandóak hatalmas összegeket fizetni. Amiből aztán finanszírozni lehet az egyéni „boldogulás” történeteiből összeálló közösségépítés mesebéli – és tegyük hozzá: mesés – vállalkozását. A baj csak az, hogy hihetetlen és hiteltelen, hogy a willendorfi vénusz megjelenése szavatol King Kong diakónus boldogulásáért, a történet szimbolikus rendjének megteremtéséért – hogy az amerikai és magyar visszhangokat ismerve a regény sikeréről már ne is beszéljünk.

James McBride: King Kong diakónus. Fordította Pék Zoltán. Budapest, Magvető, 2022. 384 oldal, 4499 forint.