Fényképein legtöbbször farkasszemet néz a kamerával, akár füstöl kezében egy cigi, akár nem. Nem mosolyog, mert nincs rá oka, és nem figyel másfelé, mert mindig azzal néz szembe, ami éppen előtte van. Joan Didion az elmúlt év decemberében távozott közülünk. Élete terepmunka volt az Egyesült Államok és vonzáskörzete – azaz a világ – azon színterein, amelyeket a „vad” ejt útba, miközben „cammog […] Betlehembe, megszületni.”[1] William Butler Yeats A második eljövetel című verse különleges fontosságú Didion életművében: első esszékötete, az 1968-ban megjelent Slouching Towards Bethlehem (1968) a költemény teljes szövegét idézi, rögtön a címoldalon. Az írónő nem itt jelzi először, hogy a „Sötétség” köztünk van: öt évvel korábban már leszámolt az amerikai történelem egyik nagy mítoszával. Run River (1963) című regényében megkockáztatja a feltevést, hogy az amerikai nyugat meghódítása nem a földi paradicsomot hozta el, hanem sokkal baljóslatúbb folyamatokat indított útnak. A Sziklás-hegységen átkelő egykori úttörők utódainak önzéssel, árulással, erőszakkal és erkölcsi gyávasággal terhelt élete talán nem érte meg az áldozatot.

Didion elegáns, letisztult stílusát méltatni évtizedek óta közhelyszámba megy. Halála óhatatlanul felveti a kérdést: miben áll írásainak különleges ereje, amellyel formát ad kiábrándultságainknak, és úgy állítja irányba tekintetünket, hogy megteremti számunkra a tisztánlátás lehetőségét?

Műveinek leltára öt regény, legalább tízkötetnyi értekező próza – folyóiratcikk, esszé és tényfeltáró mű, két memoár, és több, társszerzőként jegyzett forgatókönyv. E sokféle műfaj egymást megtermékenyítve, egyenlő hangsúllyal alkotja Didion életművét, amely kulcs és kalauz ahhoz, hogy mi zajlott az Egyesült Államokban, és következtetésképpen a világban az 1960-as és a 2020-as évek között. Az írónő ugyanis rajta tartotta az ujját az Egyesült Államok ütőerén. Tudta, miből készülnek az álmok, és hogyan csinálják a politikát. Élete váltakozva zajlott a nyugati és keleti part nagyvárosaiban: Kaliforniában született, élt Los Angelesben (Hollywoodban), New Yorkban (Manhattanben) és San Franciscóban. A helyszínen, San Francisco Haight-Ashbury városrészében nézte végig, ahogy a hatvanas évek végének lázadó radikalizmusa a hetvenes évek hippi-korszakának ellenkultúrájába torkollik. A közel másfél évtized összegyűjtött esszéit a már említett Slouching Towards Bethlehem (1968) és a White Album (1979) kötetek tartalmazzák. A nyolcvanas években a New York mindennapjait beárnyékoló erőszakos bűntettek, félresiklott, faji előítéletekkel terhelt nyomozások és az AIDS terjedése miatti válság tanúja és krónikása a New York Review of Books hasábjain. Ugyanitt jelent meg 1982 végén tényfeltáró cikksorozata háromhetes salvadori tartózkodása tapasztalatairól: a polgárháború brutális mindennapjairól, a megszokássá vált rettegésről, a diktatúra cinizmusáról és Reagan-kormányzat politikai manővereiről, amelyekkel az Egyesült Államokat a szabad világ kommunizmus elleni védőbástyájaként igyekezett beállítani. Erre a cikksorozatra épül Salvador című, 1983-ban megjelent kötete, amelyben a tényfeltárás sebészi precizitása ötvöződik egy-egy élmény visszaadásának a pontosságával.

Didion nem politikai elemző, nem készít fogalmi hálót egy helyzet feltérképezésére. A regényíró eszköztárával dolgozik. Jeleneteket ragad meg, elidőzik a részleteknél, majd egyetlen megjegyzéssel rávilágít a lényegre, és továbblép. Nem erőszakolja ránk a következtetéseit: magunkra hagy a fogvacogtató emlékkel. Az egyik epizódban például férjével együtt megfigyelnek egy látszólag ártatlan családi kirándulást. A San Salvadorhoz közeli vadregényes hely köztudottan a katonai junta egyik kivégzőhelye. A hullahegy már-már betölti a festői szakadékot, a frissek hevernek legfelül. A gyerekek a fűben játszanak. Az autó kormányánál az asszony a tolatást gyakorolja, és a férfi jelzéseit követve a szakadék széléhez farol. Didionban csak később merül fel a kérdés: miért választották a leckéhez ezt a közismert hullalerakót? „Egyike volt ez a néhány alkalomnak – jegyzi meg tömören –, amikor minden korábbinál jobban megértettem a terror pontos mechanizmusát.”

Érett időszakában, talán éppen közép-amerikai tapasztalatai nyomán, Didion egyfajta sasszézó átjárást alakított ki a politikai újságírás és a széppróza, illetve – ezzel párhuzamosan – az önazonosság esszenciális és performatív aspektusai közt. Democracy (1984) című regényével a politikai élet tényeinek sűrűjébe és egy női hős belső összeomlásának világába kalauzolja olvasóit, és ezt személyesen, azaz Joan Didionként, írói minőségében teszi. „Hívjatok szerzőnek” – szólít fel a 2. fejezet elején, majd bemutatja „az olvasónak” Joan Didiont, „akinek jellemén és cselekedetein sok minden múlik majd” az elkövetkezendő oldalakon. A metafikciós elemek többször is befurakodnak a narrációba, életre keltve az olvasó éberségét, valahányszor az elandalodna a történet ritmusán. A regény hősnője, Inez Christian Victor politikusfeleségként igyekszik helytállni, miközben férje éli a hivatásos politikusok tévé és sajtó által megcsinált, üres retorikával, fiatal szeretőkkel és pénzzel teli életét. Inez lassan elveszíti a kapcsolatát a valósággal és önmagával. Az utóbbit olyan helyeken próbálja megtalálni, mint Vietnám az evakuálás kellős közepén. A való világ azonban nem regény, és a hősnő szorult helyzetéből csak egykori szeretője segítségével tud kilábalni. Jack Lovett abból az árnyékból lép elő, amelyben a CIA-t sejtjük, és küldetései – államcsínyek, forradalmak – között megold dolgokat. Joan Didion olykor maga is eltűnik, majd megjelenik, és a szemünk előtt fontolgatja hősnőjének motivációit, például úgy, hogy meginterjúvolja saját regényének néhány szereplőjét, azaz tényfeltárást végez. Csábító a lehetőség, hogy a szerzői persona betolakodását az eszköztár megmutatásának posztmodern jelenségeként kezeljük. Nem kétséges, hogy Didion felépítette írói imázsát, ő a Joan Didion-performansz szerzője és hőse is egyben. Mégis megkockáztatom a feltevést, hogy ebben a regényben két jól körülhatárolható szerzői minőségét szembesíti egymással, a politikai újságíróét és a regényíróét. A Democracy szereplői közül Jack Lovett az, akinek éleslátása, tudatossága, kifejezőkészsége és erkölcsi tartása – legalábbis időnként – Didionéhoz mérhető. Ugyanakkor Lovett valamiféle kém, nagyhatalmi érdekeket képvisel, rutinjait kiképzésen finomították, és mindennek, amit tesz, célja van. Óhatatlanul eszünkbe juttatja a Salvador Didionját, aki kivégzőhelyek mellett sétál, és az egykori salvadori diktátor, Maximilliano Hernández Martínez tábornok lányával és unokájával ebédel, hogy jobban megérthesse az aktuális diktatúra logikáját. A világ nem a jó–gonosz, erkölcsös–erkölcstelen, hiteles–hamis ellentétpárok mentén rendeződik. Didion nem vitatja, hogy van fény és árnyék, de tudja, hogy a fény gyakran megtörik, visszaverődik, és eltelik némi idő, míg eljut egyik helyről a másikig. Az írás pedig, amint mondja, „erőszakos, sőt, ellenséges tett”.

Az erő, amelyet Didion írásai sugároznak, jól jött volna a hetvenes években megerősödő feminista mozgalomnak. Ő azonban nem csatlakozott azoknak a platformjához, akik „kitalálták a nőt mint társadalmi osztályt”. Úgy véli, az irodalom „többnyire ellenséges az ideológiákkal szemben”. Úgy tűnik, Didion ragaszkodott az esszenciális nőiség alapvető tapasztalataihoz, amelyeknek feldolgozását az egyéni felelősségek közé sorolta: „A nőiség élményét és összebékíthetetlen különbözőségét minden mástól – az érzést, hogy legbensőbb életedet víz alatt éled, a sötét összefonódást a vérrel, születéssel és halállal – most mind semmissé, szükségtelenné nyilvánítható, valami olyasmivé, amit nem is éreztünk soha” – írja 1972-ben The Women’s Movement („A nőmozgalom”) című esszéjében. Regényeinek nőalakjai öntudatlanul élik meg nőiségüket. Sors nem jut nekik, életük előre megírt szerepek és kényszerítő körülmények mentén alakul. Megvilágosulatlan tévelygők a társadalmi konvenciók labirintusaiban: olyan csapásokon indulnak el, amelyet mások jelölnek ki számukra, és amelyek nem vezetnek sehova, legfeljebb a halál valamilyen formájához. A fiatal és naiv Charlotte Douglas, mintha csak parancsot követne, szerelmes lesz lelkiismeretlen csábítójába. Anyaként sem tartja kezében a gyeplőt: lánya, Marin frázispuffogtató lázadása, a géprablás, amelybe felelőtlenül keveredik, elindítja az események sorozatát, amelyek Charlotte értelmetlen halálához vezetnek egy közép-amerikai utcai lövöldözésben (Imádságoskönyv, 1977). Elena McMahon azért repül Costa Ricába, hogy beszedje haldokló fegyverkereskedő apja pénzét, ott azonban hosszas bonyodalmak után lelövik ugyanazon a kifutópályán, ahova két héttel előbb megérkezett (The Last Thing He Wanted, 1996). Mivégre voltak ezek az áldozatok? – kérdezzük. Ezért a lányért? Ezért az apáért? Ezeknek a készséges nőknek a halála azonban aligha áldozat, sokkal inkább a készen kapott női identitásba beépített érzelmi képletek és előregyártott kötelességtudat-elemek következménye. Didion azzal foglalkozik, ami van, nem azzal, aminek lennie kellene.

Vajon mit jelentett olvasóinak Didion személye és életműve? Amikor nem várt események felkavarták az állóvízben épp leülepedett iszapot, olvasóiban azonnal felmerült a kérdés: mit mondana erről Didion? Felé fordultunk, amikor az események rosszul alakultak, és akkor is, amikor jóra fordultak. Azzal, hogy felhívta a figyelmünket közös dolgainkra, megtanított figyelni. Együttéreztünk vele a bajban, és általa gondoltuk át saját sorsunk fordulóit. Magyar olvasójaként a megemlékezés címében idézett népmesei hősnőhöz hasonlítanám. Hallván eszességéről, a király próbára akarja tenni, és három teljesíthetetlen feladatot ró a lányra. Ő pedig az árokparton közeledik a palota felé. Testét csak egy halászháló fedi, és két szita közt galambot hoz, amely azonnal elrepül, amint kiengedi. Az eltökélten önálló Didion az úton is járt, meg nem is. A rejtőzködve önfeltáró Didion fel is volt öltözve, meg nem is. Az éleslátó Didion hozott is ajándékot, meg nem is: megmutatta, hogyan kell gondolkodni, de nem írta elő, mit gondoljunk. Halálával egy intézménytől búcsúzunk, amely sokféle feladatot látott el, köztük azt, hogy használatban tartotta az erkölcsi mércét, így mutatva meg, hogy még létezik.

*

Joan Didion négy művének készült el a magyar fordítása, úgyhogy négy kedvelt műfaja mindegyikével megismerkedhetünk. A Szerelmes dal John Wayne-hez című kötet (1987) a Slouching Towards Bethlehem esszéit tartalmazza. Emellett olvashatjuk egy regényét (Imádságoskönyv. Fordította Prekop Gabriella. 1981), a tényfeltáró Salvadort (ford. László Zsófia, 1985) és egy emlékiratát, A mágikus gondolatok évét (ford. Varga Krisztina, 2017).

Jegyzet:

[1] Ferencz Győző fordítása.