Az Emily Forever az Európai Unió Irodalmi Díjával is kitüntetett norvég szerző, Maria Navarro Skaranger harmadik kötete. A kisregényt 2021-ben a norvég sajtó egyöntetű rajongással fogadta, és számos egyéb jelölést kapott hazájában. A könyv egy uniós támogatási program keretében már több mint tíz nyelven megjelent – Magyarországon a Magvető Kiadó Határhelyzetek című sorozatában találkozhatunk vele Domsa Zsófia fordításában. A regény kritikai elismertsége és nemzetközi érdekeltsége részben érthető: Skaranger érzékeny története hétköznapi emberi sorsokat, és sokak számára átélhető aktualitásokat dolgoz fel tömör, finoman ironikus prózában.

Emily élethelyzete közhelyes alapszituáció: egy magát segédmunkából eltartó, kissé butácska oslói fiatal nő gyereket vár, azonban élettársa, a rossz társaságba keveredett, feltehetően bevándorló gyökerekkel rendelkező Pablo elhagyja, így 

egyedülállóként kénytelen megküzdeni a várandóssággal és az anyává válással.

Környezete azonban kárpótolja őt figyelmével: a bárgyú, szürke hétköznapiságban, enyhe melankóliában tengődő lány pedig érdektelenül lebeg saját története középpontjában, míg kibomlik szemünk előtt az őt körülvevő emberek története.

Skaranger regényének szereplői a legtipikusabb alapfigurák: az erőszakos, terhes párját magára hagyó fiatal férfi, a mindenbe belekotyogó, lányát saját hibáitól féltő anya, a magányában folyton maszturbáló, Emily után epekedő szomszéd, a taperolő ápolónő, vagy az Emilyt fiatal korában zaklató nagybácsi. A szüzsé szomorúan tipikus, nem csak elcsépeltségében, hanem igazságában is: az élet maga elcsépelt és tipikus. Nem csoda, ha teste által leuralt Emily ennek a közegnek kizárólag passzív szereplője lehet: „Emily egész életében álmodozott, mindig nagy, üres és céltalan gondolatok jártak a fejében, egyik gondolat kergette a másikat”. (100)

A regény visszafogott narrációja elnéző humorral, keserédes iróniával követi a történet kedvesen punnyadt hangulatát. Maga fordítás (Domsa Zsófia munkája) is annyira gördülékeny, hogy alanyi eredetiséggel fedi el a fordítottság látszatát is. 

A finom humor és a szépség a leghétköznapibb részletekben jelenik meg:

„Amikor Em anyja dühös lesz, összeszorítja a száját, és néhány pillanatig méltatlan gondolatok jutnak eszébe, olyasmik, amiket egy anyának nem szabad gondolnia, de elillannak, mint egy fuvallat, és már el is vannak felejtve”. (27)

A történet időben Emily várandóssága és Pablo eltűnése körül forog. A férfi után drogügyletek miatt nyomoz a rendőrség – ez az egyetlen, potenciális alibije az időnként felbukkanó, de mindig utolérhetetlen férfinak. Emily végigsodródik a terhesség minden fázisán, a rosszulléteken, szomorúságon, kíváncsiságon, a teste átváltozásán, a magányon, az őt körülvevő emberek kedvességén, de szinte végig csak az foglalkoztatja, odakerül-e majd valaki neve az apasági nyilatkozatra. A szál – a nyomozás – hangsúlyos a kötet ajánlójában is, ám sajnálatos módon a regény előrehaladtával egyszerűen eltűnik, és aligha csak azért, mert Emily szempontjából ennek nincs jelentősége. Különös ugyanis, hogy miért nem foglalkoztatja eléggé Skarangert a férfi karaktere, ha már Pablonak nevezi el, majd drogbizniszbe keveri őt. A szerzőnek, ha már megidézte ezt az újabb közhelyes szálat, kötelessége volna jobban körüljárnia a férfi történetét. Lehet ugyanis, hogy Emily szociális szűrőjén nem akad fent, ezért nincs jelentősége, de az olvasóén mindenképpen fel fog.

Emily terhességét körülfogja egy közhelyes elváráshorizont is, mely vélhetően az anya nézőpontjával azonos, így az ő folytonos, idegesítő jelenlétével magyarázhatóak azok a részletek, melyik általános, de tolakodó közösségi elvárásokat fogalmaznak meg: „Egy állapotos nőnek nem szabad félnie a szüléstől, egy szülő nő hajoljon előre és figyelje, ahogy világra jön a gyerek, húzza a ki a gyereket”. (30) Kérdés persze, hogy mennyire hitelesek az anya intelmei, aki ugyanazt a sorsot élte meg, mint a lánya: egyedülálló nőként, férfi nélkül neveli fel a gyerekét, mert ő is egy együttélésre alkalmatlan férfit választott. Csakhogy „az anyának sok tapasztalata van, amit meg akar osztani”. (76) Ismerős, jellegzetes szülői késztetésektől űzve mindent meg akar tenni azért, hogy megkímélje gyermekét attól a szenvedéstől, amin neki át kellett mennie. Emilynek viszont nem példákra, hanem együttérzésre, egy barátra van szüksége: „kell neki egy barátnő, valami fény, amihez hasonlíthatná magát.” (143)

A hasonlat nem is lehetne pontosabb és szebb: a sötét szobában, a sötét északon kuksoló nőnek egyrészt valódi, fizikai fényre van szüksége, másrészt metaforikusra: miközben nézi Harry herceg és Meghan képanyagát a neten, azon töpreng, miért van az, hogy valakinek több jut, valakinek meg kevesebb, és hogy akár egy picit jobb is lehetne az élet: „Valakinek ez jár, egy hercegnős esküvő?” (75) Csakhogy a fény a másik ember, ami megmutatja kik vagyunk. Ez hiányzik neki is.

Itt megint a közhelyesség, és a közhelyességben rejlő igazság feszítő paradoxona nyomul előtérbe. Az Emily Forever hősei unalmas alakok, untig ismert sztorival. Mi oldja ezt fel, ha egyáltalán feloldja?

Pablo, akinek már a neve is tipikus – talán csak akkor lehetne sablonosabb, ha a történet az Egyesült Államokban játszódna. Bevándorló, bűnözőkkel cimboráló, agresszív, drogokkal élő és üzletelő hazudozó, akinek egyetlen valódi értéke a hiánya Emily életében. A probléma az, hogy mivel neki Emilynek magának sem volt apja, e hiány meghatározása is nehézséget jelent számára: „Fogalma sincs, mi az apa, vagy milyen szerepet kellene betöltenie”. (150) Ez viszont egyszerre gátolja önmaga megismerését és definiálását: „Soha sem gondolt még arra, hogy ő egy… egyedülálló anya”. (149) 

A regény annak beismeréséről szól, hogy Pablo már nem jön vissza, és hiába minden figyelem, előzékenység, átadott ülőhely és támogatás, Emily szépen lassan, hónapról-hónapra belesodródik az egyedülálló anya szerepébe,

ezzel együtt pedig egy, a közösség által már definiált szituációba.

Skaranger címadása reflexív módon oldja fel valamelyest a tipizáló történetet. Emily örökkévalósága minden közhelyességet, fájdalmasan ismerős élethelyzetet beborít, mert egy örökkévaló történet. Az egyik legáltalánosabb. Olyannyira, hogy már minden hőse kétdimenzióssá csiszolódott, a róluk alkotott kritika pedig minden újdonságot kerül: „Az apasági nyilatkozatot valakinek alá kell írnia (...), de egy olyan világban, ahol nincsenek férfi példaképek és apafigurák, ebben az oszlopban még mindig hiányzik ez a név”. (151)

Ez a kétdimenziós ismerősség viszont részben tud csak feloldódni Skaranger – és Domsa Zsófia magyar fordításának – ihletett ügyességében. Szép kis bagatell ez, ami leginkább azoknak lehet fontos könyv, akik maguk is átéltek ilyet – vagy érintkeztek ilyen sorsokkal. Az elbeszélés módja, noha nagyon profi, nem tud vagy nem akar univerzálissá növekedni. Persze lehet, hogy az egész csak valami skandináv tompaság és homály: ilyenek a Lavina című film pasztelles, fakó síelői, vagy Bergman folyton „másnapos”, bénító végtelenségbe taszított tragikus hősei. Keringenek maguk körül, örökké.

Maria Navarro Skaranger: Emily Forever. Fordította Domsa Zsófia. Budapest, Magvető, 2024. 168 oldal, 3699 forint