Pavla Horáková: A buborék biztonságos, de áporodott levegőjű
Fotó: Richard Klíčník
Pavla Horáková: A buborék biztonságos, de áporodott levegőjű

Prága a buborék alatt - mi történt a lockdown idején Európa egyik turista-mágnesével?

Prágát júniusban általában ellepik a turisták a világ minden tájáról, és a belvárosban olyan vásári látványosságokba botlunk, amelyek nem az építészeti kincsek, a művészeti galériák vagy a múzeumok gyűjteményei miatt érkezőket célozzák. A város történelmi központját hintók és veterán autók szelik keresztül-kasul, a gyerekeket szelídített papagájok várják, bohócok hatalmas szappanbuborék-fújóval, sőt még vízi buboréklabdák is. Az épp egy gyerekre méretezett felfújható műanyag gömbökben a Prágát felkereső csöppségek a Moldva felszínén gurulhatnak, ahonnan a prágai vár képeslapra illő panorámája tárul közvetlenül eléjük.

Idén júniusban csak elvétve akad Prágában turista, a látványosságok üzemeltetőinek többsége a lockdown alatt összecsomagolt, és odébb állt, de akik maradtak, még nagyobb igyekezettel próbálják magukhoz csábítani a kósza látogatót. „Want to have great fun? Come and try to walk on water. Water zorbing Prague 10 am till night,” – csalogatja a vendégeket a Károly híd közelében egy földbe szúrt tábla a partfalnál, és az érdeklődőket kedvezményekkel igyekeznek megnyerni: „Today special 200 CZK or 8€ – 150 CZK or 6€.” A vendégcsalogató már több hete ott áll. Valahányszor elmegyek mellette, ott várakoznak a leeresztett buborékok, miközben minden érdeklődés nélkül elúszik mellettük egy hattyú a fiókáival és egy nutriacsalád. A nutria invazív élőlény, amely az új évezredben foglalta el a cseh folyók torkolatát, aggodalommal töltve el a környezetvédőket. A fenséges hattyúk már senkit sem hoznak ki a sodrából, pedig ők is a távolból érkeztek, és csak a második világháború után szaporodtak el a természetben.

A turizmus, sok más ágazattal együtt, másfél évre leállt. A közösségek visszahúzódtak magukba. Bezártak az államok, utánuk a városok, kerületek, háztartások. Az egyes ember is önálló buborékká vált, saját maszkba zárt leheletét hordozza. „Senki sem különálló sziget” – írta 1624-ben John Donne angol költő. Négy évszázaddal később igyekeztünk rácáfolni a szavaira. Az egyes emberek közötti lehető legnagyobb fizikai távolság lett hivatott megmenteni az életeket, az egészséget, az egészségügyi rendszerek működőképességét. A gyülekezési és kijárási tilalom hónapokig izolációban tartotta az embereket. A magányosan élők teljes elkülönítettségben találták magukat. Mindenki a lakása burkában, egyedül a képernyő vagy a kijelző előtt.

Tavaly és idén az egyik amerikai együttes úgy döntött, hogy a koncertjein ahhoz hasonló hatalmas levegővel töltött buborékokat fog használni, mint amilyenek most hiába várják az ifjú turistákat a prágai folyóparton. A felfújható gömbök lehetőséget teremtettek, hogy a karantén viszonyai között is rendezhessenek koncerteket. A zenészek a színpadon és a nézőtéren a közönség is a ballonokba volt zárva. Mindegyik gömbbe hangfalat, egy üveg vizet, törülközőt és vész esetére egy cetlit tettek. Ha a belső túlhevül, megtelik hideg levegővel. A műsor végeztével a buborék elgurul a kijárathoz, az ajtóban szétnyílik, az utasa pedig újra felhelyezi a maszkot a szájára és az orrára. Az együttes énekese úgy vélte, hogy várhatóan ez a fajta találkozás lesz az új norma. Ez akkoriban volt, amikor még nem kezdődött el a tömeges oltás, és egyikünk sem tudta, mikor jut neki vakcina, ha jut egyáltalán. Az elszigetelt élet tűnt az egyetlen megoldásnak, hogy ne fertőződjünk meg, és mást se veszélyeztessünk.

Többé nem kommunikáltunk egymással közelről, érintéssel, szagokkal és illatokkal, a maszk alatt betokozódtunk a testünkbe – semmi idegennek nem volt szabad bejutnia, és belőlünk sem juthatott ki semmi. A jelek szerint valami hasonló ment végbe a gondolkodás területén is. A már korábban is létező véleménybuborékok még jobban megkérgesedtek. Amikor a közösségi hálón összeesküvéselmélet-hívők vagy oltásellenesek vitáiba botlom, gyorsan elmenekülök. Amikor Prága központjában egy biztonsági intézkedések elleni tüntetés mellett haladok el, mintha a 19. századi koleralázadások korába csöppennék, amikor a tömegek Európában orvosokra és hivatalnokokra támadtak, akik fertőtleníteni próbálták a kutakat, ám a nép körében az a vélekedés járta, hogy az uraságok meg akarják mérgezni őket. Akkor is, ahogy ma is, némelyek úgy gondolták, hogy a járványt szándékosan terjesztették el, hogy így csökkentsék a szegények vagy a más módon nem kívánatos népek populációját. Hasonló és ennél még vadabb nézetek ma is közszájon forognak. De én ezekkel nem akarok foglalkozni, és a terjesztőik elől bezárkózom a rokonszemléletűek közösségébe.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az izolacionizmus rövid ideig működik, hosszú távon azonban nem vezet semmi jóra. Csakhogy a saját ösztöneink az ellenkezőjét parancsolják – hogy dugjuk homokba a fejünket minden elől, ami nincs ínyünkre, vagy hadakozzunk ellene. A gondolati izoláció káros, de egyben önvédelem is. Megkíméljük magunkat egy csomó negatív érzelemtől, frusztrációtól és kétségbeeséstől, ugyanakkor szegényebbek leszünk a másik oldal nézőpontjával, amellyel ugyan nem értünk egyet, amely azonban gondolkodásra serkenthet minket, és nem enged szellemileg eltespedni.

A buborék belseje biztonságos, de áporodott levegőjű. Megóv a külső veszélytől, de közben sebezhetőbbé is tesz, mert nem edződünk meg, nem acélozzuk meg magunkat. A buborékoknak köszönhetően tudunk a vízen járni, félelem nélkül élvezni egy koncertet, de meg is fulladhatunk bennük.

Semelyik buborék sem lehet száz százalékig zárt, fontos hát a szűrés megfelelő beállítása. Ha az említett amerikai együttes koncertjén a buborékoknak egyszerre kellene védeniük a bennük levőket a fertőzéstől, és megakadályozni, hogy megfulladjanak, a levegőellátó rendszert kétirányú szűrővel kellene felszerelni. Ezenkívül minden buborékba kellene egy érzékelő, amely a szén-dioxid koncentrációját figyelve időben jelezné, hogy ki kell másznunk, vagy cserélni kell a levegőt. A véleménybuborékokban is ilyen képzeletbeli érzékelőkre lenne szükség a káros anyagok és az áporodottság mérésére.

Egy biztos: egyszer minden buborék kipukkad, és a belsejébe behatol valami a külvilágból, legyenek azok gondolatok, vírusok, a tenyészetből vagy a kastélyparkokból elszabadult nutriák és hattyúk vagy a kijelölt határokat ősidők óta átlépő emberek. A levegő, a gondolatok, az emberek és más élőlények cseréje azonban elkerülhetetlen, és majd az idő dönti el, ki és mi marad fenn.

A moldvai nutriák és hattyúk idegenek Csehországban, ahogy messziről került ide talán az összes olyan mezőgazdasági terményünk is, amely nélkül létezni sem tudnánk. A vízi buboréklabdák sem tartoznak a gótikus vagy barokk Prágához. De eljutottak ide, akárcsak a nutriák és a hattyúk. Csak idővel derül ki, hogy a koronaválság további áldozatai lesznek-e, kitaszítja őket a város önnön védekezőképessége, vagy meghonosodnak a Moldván, és a hradčanyi panoráma állandó részeivé válnak.

Az esszé szerzőjéről
Pavla Horáková (1974)

Cseh író. 

A fordítóról
Koloszár Péter (1972)

Filmforgalmazási szakember, műfordító.