„Március huszonötödikén rendkívül furcsa eset játszódott le Pétervárott” – indítja Az orr című történetét Gogol, és egyszerre tárgyilagos, egyszerre rendkívülit sejtető kezdősorából ugyanúgy kihalljuk A köpönyeg nyitányát („Az ügyosztályon történt, jobb, ha nem is nevezem meg, melyiken”), ahogy az Egy őrült naplójáét is („Ma, 1834. október 3-án csodálatos kalandban volt részem”). A felütés hangulata és hanghordozása Gogol saját művein túl egyaránt idézi romantikus, mágikus realista vagy weird irodalmi rokonait, de egyetlen híres világirodalmi kezdősorral sem cseng össze annyira, mint azzal, amelyik így hangzik: „Egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, a Patriarsije Prudin két férfiú jelent meg.”

Ez a kezdőmondatokkal felszínt kapargató játék csak Dosztojevszkij ödipális megállapítását hivatott demonstrálni: „mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk elő”. Dosztojevszkij persze a tizenkilencedik század orosz aranykorának szerzőire gondol: Turgenyevre, Goncsarovra, Csehovra, Tolsztojra és önmagára, de Gogol messze nyúló hatását igazolja, hogy hangját ugyanúgy kihalljuk Bulgakov, Nabokov, de még a kortárs Viktor Pelevin műveiből is. A világirodalom diákja számára Gogol az összekötő kapocs Hoffmann és Kafka között, kulcsként szolgál a szürrealistákhoz, a latin-amerikai mágikus realistákhoz, de a mikszáthi vagy örkényi formula egy-egy összetevőjét is nála érdemes keresni. A tankönyvekből tudjuk, hogy Arany János maga is lefordította A köpönyeget, ráadásul a főszereplő nevét, Akakij Akakijevicset olykor írói álnévként is használta, de izgalmasabb irodalomtörténeti fantázia lehet elgondolkozni azon: ha Arany novellista is lett volna, vajon olyan novellákat írt volna, mint Gogol?

Bár Turgenyevet és Goncsarovot ma biztosan kevesebben olvassák, népszerűségben Gogol mégsem éri utol Csehov, Tolsztoj és Dosztojevszkij triászát. Szerteágazó életművét a mai olvasó számára szinte kizárólag a Pétervári elbeszélések ciklus  novellái (A köpönyeg, Az orr, Az arckép, Egy őrült naplója), szatirikus drámája (A revizor) és regénye (Holt lelkek) jelentik. Az már más kérdés, hogy e művekből vajon mennyit olvasnak ténylegesen, de gyanítható, hogy a túlnyomó többség számára Gogol világa leszűkül a kötelező olvasmánnyá nyilvánított A köpönyegre. Ezt a törvényszerűséget önmagában felesleges kárhoztatni, el kell ismerni azonban, hogy hatásában Az orr sokkal jelentősebb novella Akakij Akakijevics kálváriájánál.

A történet a lehető legabszurdabb módon kezdődik: Ivan Jakovlevics borbély egy nap felébred, és a felesége által reggelire sütött cipóban egy emberi orrot talál. A mindenféle magyarázat nélkül felbukkanó leválasztott testrész egy kísérteties történet beharangozója, hasonlóan ahhoz, ahogy a levágott emberi fül megtalálása indítja David Lynch szürreális Kék bársonyát. Lynch filmjében az elidegenítő hatást a szereplők érzelemmentes reakciói okozzák, Gogol ugyanezt a hatást azzal az eszközzel éri el, amelyet Kafka fejleszt majd tökélyre: a fantasztikumra adott kispolgári földhözragadtság megjelenítésével. Gregor Samsa „szörnyű féreggé” változik, legnagyobb gondja mégis az, hogy be tud-e érni a munkahelyére időben, vagy sem. Ugyanígy, a frissen sült cipóban talált orr is a lehető legröhejesebb reakciót váltja ki Ivan Jakovlevics feleségéből:

„– Hol vágtad le ezt az orrot, te vadállat?! – ripakodott rá dühösen. – Te alávaló részeg disznó! Én magam jelentelek fel a rendőrségen! Te zsivány! […] Hogy engedném én meg egy levágott orrnak, hogy itt feküdjék a szobámban? Te összetöpörödött kétszersült! […] Hogy még én feleljek érted a rendőrségen?! Ó, te kontár, te fajankó, takarodj kifelé! Mars ki! Vidd, ahova akarod! A szagát se érezzem!”

A házsártos feleség perlekedése még Gogol korai, az ukrán vidéki életet bemutató novelláinak népmesei komikumát idézi, a nagyvárosi közegben, a rendkívüli eset vonatkozásában, valamint a hatósági fenyegetés felvillantásával viszont mindez az egzisztenciálisan szorongató abszuditás korai megnyilvánulása, amit nem mikszáthi, hanem kafkai hangon kell hallanunk. Vagy lassítva-torzítva, mint egy Lynch-filmben.

A részeges borbély tehát elindul, hogy megszabaduljon az orrtól, de az eset rendkívülisége kevésbé foglalkoztatja, mint a büntetőjogi következmények: a felesége feljelentéssel fenyegeti, az utcán rendőrök kísérik figyelemmel az útját, őt magát pedig „az a gondolat, hogy a rendőrök megtalálják nála az orrot, és majd perbe fogják, teljesen kihozta a sodrából. Már a szeme előtt lebegett az ezüsttel szépen kihímzett bíborvörös gallér meg a pallos… és egész testében remegni kezdett.” I. Miklós Oroszországában, az arctalan, hatalom nélküli, ezért a hatalmat bálványozó csinovnyikok világában nem szerencsés, ha az embernél megmagyarázhatatlan módon gyanús testrészeket találnak. A Pétervári elbeszélések karakterei sietősen, a válluk mögött hátrasandítva szelik át a távolságot egy-egy épület között, de nem csak a dermesztő hideg miatt szedik a lábukat, mint Akakij Akakijevics: mindvégig figyelik, hogy ki figyelheti őket, és figyelnek magukra, nehogy bármivel is felhívják magukra a figyelmet. Gogol tehát nem csak írói stílusában rokon a következő század szovjet íróival: klausztrofób, paranoiás világaik között megvan a történelmi/kulturális folytonosság. Itt nincs sem idő, sem fantázia arra, hogy az ember elmerengjen a csodán: jobb minél előbb eltüntetni a feltűnő nyomokat és visszasimulni a szürke hétköznapokba.  

Ezzel egy időben a város másik részén Kovaljov törvényszéki ülnök a reggeli készülődés közben azt veszi észre, hogy arcáról nyomtalanul eltűnt az orra. A reakciója hasonló: „Kiugrott ágyából, és megborzongott: nincs orra! Azonnal odahozatta a ruháját, felöltözött, és repült – egyenest a rendőrfőnökhöz.” Még csak pár oldalnyira vagyunk a történetben, de már körvonalazódik az a világ, amelyben ezek a szereplők mozognak: az elsődleges instancia, amelyhez igazodni tudnak, az a rendőri/bürokratikus hatalom. Ezen a bürokratikus gépezeten belül az ember még akkor sem tud mást lépni, ha kísérteties módon maga az orra tűnik el: az esetet jelenteni és iktatni kell, az eljárásnak meg kell indulnia.

Bakcsi György Gogol világa című könyvében idézi Alexandr Herzen rémisztő leírását a csinovnyikrendről: „Ez egy mesterséges, műveletlen, éhes osztály, amely semmi egyébre nem képes a »szolgálaton« kívül, semmit nem tud a kincstári formulákon kívül. Ez valamiféle polgári papság, amely szertartásait a bíróságokon és rendőrségeken végzi, ezernyi mohó és tisztátalan ajakkal szívja a nép vérét.”

A történet központi szereplője, Kovaljov maga is ennek a rendszernek a terméke. Megtudjuk róla, hogy „kaukázusi törvényszéki ülnök”, de „hogy még jobban öregbítse tekintélyét és méltóságát, sohasem törvényszéki ülnöknek, hanem mindig őrnagynak mondotta magát. Még csak két esztendeje viselte ezt a címet, s ezért egy pillanatra sem tudott megfeledkezni róla.” Megtudjuk azt is, hogy Kovaljov, bár léha nőcsábász, nem idegenkedik a házaság gondolatától sem, noha csak akkor tartaná vonzónak, „ha a menyasszonynak – egészen véletlenül – lenne vagy kétszázezer rubel készpénze”. A csinovnyiktörténetek kapcsán gyakran emlegetjük a „hivatali ranglétra” kifejezést, de a nem ruszista átlagolvasó keveset tud a Nagy Péter bevezette rangtáblázatról (Tabel' o rangakh), amely egyetlen gigantikus állami hierarchiarendszerbe fogta össze az arisztokrácia, a köztisztviselők, valamint a katonaság képviselőit, és amely rangtáblázat Gogol történetének egyik legfontosabb vonatkozási kerete. Nem arról van szó csupán, hogy Kovaljov kicsinyes vagy törtető lenne – ezek a személyisége részét képezik –, fontosabb, hogy eleve egy olyan koordinátarendszerben mozog, ahol mindenki helyi értékét a megfelelő bürokratikus eljárásoknak megfelelően kiosztott rangjelzés határozza meg. Kovaljov ráadásul „kaukázusi” ülnök, vagyis címét gyaníthatóan kétes eljárással szerezte: és ki az, aki „egy pillanatra sem tud megfeledkezni” a rangjáról, ha nem az, aki valójában nem szolgált rá arra?

Ha a szerencsétlen borbély nem tudott mit kezdeni az elé tárulkozó kísérteties helyzettel, akkor ez a Kovaljov még kevésbé tud megfelelően reagálni arra a sokkal rejtélyesebb helyzetre, amellyel Gogol az orra elvesztése után szembesíti:

„Megmagyarázhatatlan jelenet játszódott le a szeme előtt: a kapu előtt egy kocsi állt meg, kinyílt az ajtaja, kissé meghajolva egy egyenruhás úr ugrott ki belőle, és felszaladt a lépcsőn. Mennyire megrökönyödött és elámult Kovaljov, amikor észrevette, hogy ez a tulajdon orra volt! […] Két perc múlva valóban kijött az orr. Arannyal kivarrt nagy állógalléros egyenruhát viselt; szarvasbőr nadrág volt rajta, oldalán kard fityegett. Tollforgós kalapjáról arra lehetett következtetni, hogy államtanácsosi rangban éli világát. Mindenén látszott, hogy látogatóba készül valahová. Szétnézett jobbra is, balra is, aztán odakiáltott a kocsisnak: gyerünk! Azzal felült, és elhajtatott.”

Az arany virágcserép kilencedik vigíliájában olvassuk azt a karneváli jelenetet, amelyben Anselmus diák Paulmann aligazgató és Heerbrand udvari tanácsos társaságában alaposan felönt a garatra, és a házi puncstól, valamint Veronika bájaitól annyira megrészegül, hogy teljesen megfeledkezik iratmásolói kötelességeiről. A tivornya félbeszakad, amikor egy „méltóságteljes, szürke kabátkás emberke lép a szobába”, aki Lindhorst levéltáros üzenetét hozza, és emlékezteti Anselmust a mulasztására. A jelenet lezárásakor Hoffmann mellékesen hozzáteszi: „Ezzel kitipegett az ajtón, és ekkor mindenki láthatta, hogy a méltóságteljes emberke voltaképpen szürke papagáj.” Ma ezeket érezzük Az arany virágcserép legjobb pillanatainak: mesei fantasztikuma gyorsabban öregszik, mint az e jelenetekben felvillanó a groteszk, abszurd fantasztikum, amely Gogol, Kafka és Bulgakov elődjévé avatja. De ezek csak pillanatnyi felvillanások. Hoffmann-nál a mese, a mágikus mítosz végig megmarad uralkodó keretként: egyik oldalon a drezdai polgárok száraz és joviális világa, a másik oldalon boszorkányok, szalamandrák és varázskígyók. Anselmus ugyan szabadon jár-kel a két világ között, de a határok, a világok párhuzamossága megnyugtatóan rögzítve van.

Gogol efféle luxust nem enged meg az olvasójának. Amikor Kovaljov meglátja a saját orrát aranyozott egyenruhában hintóba szállni, akkor nemcsak az ő, hanem az olvasó lába alól is kihúzzák a talajt. Hoffmann szürke papagája kontextusidegen jelenség az adott jelenetben, de egyből tudjuk, hogy a varázsvilág képviseletében érkezett. Ugyanez a logika vezérli A köpönyeg zárlatát: Akakij Akakijevics halála után szellemként kísért Pétervár utcáin, ami persze rendkívüli, mégis tudjuk, hogy melyik világba nem nyert bebocsátást, és mi az az ügy, ami itt tartja az élők között. Az orr eltűnése és függetlenedése más eset. Jelenléte nem sejtet párhuzamos világokat vagy túlvilági instanciát: mintha csak redőként vagy gyűrődésként keletkezett volna a realitás felületén. Vagy kinövésként: olyasfajta groteszk pörsenés, amelyet felkelés után Kovaljov maga is keresett az időközben nyoma veszett orrán.

Nem csoda, hogy Kovaljov, ez az egészséges önbizalommal, vagyis természetes identitással nem rendelkező alak képtelen arra, hogy önmagába nézzen, és önmagából merítsen az elé táruló rendkívüli esetet értelmezéséhez. Minthogy képtelen felnőni a feladathoz, tovább járatja a bürokratikus berögződéseket: az elszabadult orrban mindenekelőtt az aranyberakásos egyenruhát, vagyis a rangjelzést látja meg, és ennek megfelelően „járul elé”.

Az elbeszélés legerősebb pillanata, amikor Kovaljov tétován megkörnyékezi a templomban ájtatoskodó orrát. Mivel azonban a törvényszéki ülnök megállapítja, hogy az orr „egyenruháján, sapkáján, mindenén látszik, hogy államtanácsos”, ez a megkörnyékezés meglehetősen körülményeskedő:

„–Nagyságos uram… – mondotta Kovaljov saját méltóságának teljes tudatában – nem tudom, hogyan értsem az ön szavait… Hisz itt az egész dolog olyan világos, mint a nap… Vagy önnek az a szándéka?… Hisz maga az én tulajdon orrom!

Az orr ránézett az őrnagyra, és kissé összevonta a szemöldökét. – Ön téved, tisztelt uram. Én – én vagyok. Közöttünk nem lehet semmilyen szorosabb kapcsolat. Egyenruhájának gombjáról ítélve ön minden bizonnyal a szenátusban vagy legfeljebb az igazságügyi osztálynál teljesít szolgálatot, én pedig tudományos területen dolgozom.”

Szerb Antal úgy foglalja össze ezt a történetet, hogy „egy kistisztviselő egy nap azt veszi észre, hogy az orra […] mindazt eléri, amit a gazdájának nem sikerült”. Ez az értelmezés önmagában is súlyos Kovaljovra nézve, de az orral való szembesülés pillanatában Gogol egy ennél is megsemmisítőbb csapást mér csinovnyik-hősére. Az orr nemcsak mindent elért, ami neki nem sikerült, de látványosan el is határolódik egykori hordozójától. Nem az undor kifejeződése ez: az orr nem fintorogva fordul el Kovaljovtól, nem „hordja fenn az orrát”: még csak ennyire sem méltatja. Egészen egyszerűen semmibe veszi. A rész az egészről, a végtag a testről való leválásának és függetlenedésének jelenetei hemzsegnek a tizenkilencedik század irodalmában, de Gogol proto-kafkai formulájában történik meg először, hogy az „egész” szorongani kezd az elidegenedett „rész” visszatükröződő tekintete nyomán.

Kovaljov és az orr szembesülésében benne rejlik a lehetőség, hogy egy olyan revelatív pillanattá váljon, mint K. és a pap párbeszéde A per dómbeli jelenetében. De Kovaljov annyira sekélyes, hogy még egy negatív tanulságot sem tud hazavinni: habogva tétovázik a rangjelzésektől félve, és az első adandó alkalommal elfordul az orrtól, amint meglát pár „nyájasan mosolygó”, „pehelykönnyű” hölgyet. A földhözragadt ember nem képes tovább látni az orránál, Kovaljovnak viszont sikerül a saját orrát is szem elől tévesztenie.

A Szentivánéji álomban a szamárfejű Zuboly túl együgyű, hogy egy mámoros emléken túl bármire is emlékezzen a Tündérkirálynővel való csodás légyottjáról. De neki legalább egy álom „elmondhatatlan” emléke jutott: Kovaljov semmit nem változik attól, hogy elveszíti az orrát, és semmit azután, hogy egy nap váratlanul, minden előjel nélkül visszakapja. Nemcsak a környezete nem reagált a csodára, de ő maga sem. A korai novelláit méltató Belinszkij Gogol javára írja, hogy „csaknem megríkatott olyan emberek miatt, akik nem tettek egyebet, mint ettek, ittak s aztán meghaltak”. Kovaljov élete sem metafizikai értelemben változik meg az orra visszanyerése következtében. Viszont újra jókat ehet, és újra beengedik a finom nők társaságába. Gogol hőse, Zuboly örököse jól vizsgázik az orosz/kelet-európai fronton: minden erejével, pontosabban minden passzivitással elkerülte, hogy a csoda bármilyen nyomot hagyjon az életfunkcióin.

Miért pont orr? Egyesek az önéletrajzi indíttatásra mutogatnak, lévén hogy Gogolnak híresen nagy és karakteres orra volt. Mások az orr/pénisz folklorikus és pszichoanalitikus kapcsolata miatt a fallikus szimbolikát domborítják ki: ezt a Kovaljov élvhajhász természetére tett visszatérő utalások igazolják. Gerilla értelmezők szerint a novella tökéletesen olvasható úgy is, ha az orr helyére mindenhol behelyettesítjük a péniszt… Azzal sem vagyunk előrébb, ha leegyszerűsítjük a történetet, és az orrot kizárólag a rang vagy a titulus allegóriájának vesszük. Már Poe is azt vetette Hawthorne szemére, hogy a túlzott allegorizálás a novella halálát jelenti.

Szóba jöhet az orosz Hoc (orr) szóban rejlő anagrammatikus játék is, melynek megfelelően azt visszafelé olvasva megkapjuk az álom szót. De ha mindez álom volt, akkor csakis egy nevetséges ember álma lehetett, amely még Zubolyénál is üresebb. Arról nem is beszélve, hogy a végleges változatban maga Gogol törölte azokat a kéziratbeli részleteket, amelyek arra utaltak volna, hogy Kovaljov valamiből ébredt volna.

Akkor mi ez az orr, és miért pont ez a motívum? Minden eddigin túl valószínűleg a hétköznapisága, az otrombasága és az abszurditása miatt. Az orr motívuma, sokkal inkább, mint a köpönyegé, a gogoli világban ugyanúgy központi értékű, mint a csótány/féreg Kafkáéban: minden vizualitása ellenére elsősorban nem képként, hanem egy világkép foglalataként hat. A történet ugyanúgy erősebb, mint az illusztrációi, és ugyanúgy ledobja magáról az ábrázolásokat – lényegéhez (ahogy Hoffmannhoz is) talán az opera nyelve talál utat leginkább: elsősorban Sosztakovics, a maga szürreális, zenére körtáncot járó orr-embereivel. A fiziognómiákban az orr az emberi arc leggroteszkebb eleme, amelynek torzításával az arcot a legkönnyebben változtathatjuk vízköpővé, madárijesztővé vagy bohóccá. Ahogy a karikaturista azzal kezdi a rajzát, hogy lehetetlen módon eltúlozza az orr méretét, adja magát, hogy a groteszk irodalom karikaturisztikus eredetmítosza is ennek a testrésznek a felfújásával induljon.

És mi ez a történet? A választ maga a szöveg adja meg: „képzelődés”, „káprázat”, „hihetetlen eset”, „szokatlan tünemény” és „megmagyarázhatatlan jelenség”. Az elbeszélő mintha kikacsintana az olvasóra, és jelezné, hogy tudatában van az eset abszurditásának. De valójában ugrat minket, mert ez is csak egy beszédmód paródiája.

Amikor tehát Gogol így zárja a történetet:

„Bevallom, ez már aztán teljességgel megfoghatatlan… Nem, nem, ez egyáltalán nem megy a fejembe. Először: a hazának határozottan semmi haszna sem származik belőle; másodszor… másodszor sincs belőle semmi haszon. Egyszerűen nem tudom, mi a csuda lehet ez… De mindazonáltal – persze – feltételezhetjük ezt is, azt is, amazt is, sőt lehet, hogy… No de nem történnek olykor-olykor képtelenségek? De ha belegondol az ember, igazán mondom, mégis van benne valami. Akárki akármit mondjon, ilyen kalandok igenis megesnek néha a világon; ritkán, de megesnek.”

…akkor abban nemcsak a borbély feleségének háziasszonyos kárálását, Kovaljov tétova habogását, az orrot megtaláló, az „ideggyógyintézetbe” siető rendőr sületlen szövegelését, az érdektelen orvos mellébeszélését vagy a hirdetésközvetítő hivatalnok üres locsogását ismerjük fel, hanem azt is, hogy ez ugyanaz a hang, amelyen a valódi csodára érzéketlen, pletykás tömeg megszólal. Az ő ajkukon válik Akakij Akakijevics köpenyéből és Kovaljov orrából megszelídített városi legenda, és ők azok, akiknek a fecsegése és duruzsolása nem talál fogást a csodán, hanem maga alá temeti azt.

***

Gogol novelláját először Dévényi Miklós (1948), majd Makai Imre (1949) fordította magyarra. Mértékadó fordítássá az utóbbi vált (ebben ez esszében is erre támaszkodtam), és máig számtalan kiadásban elérhető, többek közt a XIX. századi orosz elbeszélők I–II. (Európa, 1984), a Gogol művei I–II. (Európa, 1971), az Egy őrült naplója – válogatott művek (Európa, 2010) kötetekben, valamint az Európa Diákkönyvtár válogatásában. A Belinszkij- és Herzen-idézetek Bakcsi György, a Hoffmann-részlet Horváth Géza fordítása.