Négy séta Ovidius erdejében (Világok között – Tanulmányok Ovidius életművéről)
Fotó: 1749
Négy séta Ovidius erdejében (Világok között – Tanulmányok Ovidius életművéről)

Kivételesen gazdag konferenciakötet jelent meg Ovidiusról - debütáló szerzőnk, Kerti Anna kivételesen alapos kritikája.

Túlzás nélkül állítható, hogy a magyar klasszika-filológia paradigmatikus Ovidius-tanulmánykötettel gazdagodott a Világok között megjelenésével. Míg ugyanis az Augustus-kor másik két kiemelkedő alakja, Vergilius és Horatius köré az utóbbi évtizedekben többszerzős tanulmánykötetek és/vagy folyóiratszámok szerveződtek,[1] a késő Augustus-kor és a kora császárkor legnagyobb alkotójának mind ez idáig nem szenteltek többszerzős, összefoglaló igényű magyar nyelvű kötetet.[2] A római levélirodalomból kölcsönzött toposszal tehát – kis túlzással – azt is mondhatnánk, hogy a magyar klasszika-filológia azt a debitumát, adósságát törlesztette jelen kötettel, amelynek időszerűségére nemcsak Krupp József előszava, de Déri Balázs kimerítő, a magyar Ovidius-filológia elmúlt hatvan évét elemző tanulmánya is rámutat.

A kötet alapját az Ovidius halálának évfordulójára rendezett Ovidius 2000 konferencia adta, a tanulmányok pedig – alapvetően tematikus elvek alapján – négy fejezetbe rendeződnek. A szövegegyüttest a főműként számon tartott Metamorphoseshez kapcsolódó írások (Az átváltozások költője) nyitják – bár Korompay Eszter igen alapos, de az ovidiusi vonatkozásokkal csak érintőlegesen foglalkozó Ransmayr-elemzése némiképp kilóg a koncepcióból. A második szakasz (Róma és Tomi között) kevésbé szorosan összekapcsolódó írásainak metszéspontját a szerző Rómához, illetve a római identitáshoz (romanitas) való viszonya adja a száműzetés előtt és alatt. A harmadik fejezet (Változatok elégiára) tanulmányai közül kettő a Heroides című elégikus episztolagyűjteményt vizsgálja, míg a másik kettő az elégiagyűjteményeket vizsgálva, az elégia műfaji kódjait középpontba állítva világít rá a műfaj jelentőségére és problematikusságára az egész életműben. Az utolsó fejezet (Ovidius noster) a költő magyarországi kötődéseit veszi górcső alá a Leuveni-kódexben található idézettől a fordítás- és recepciótörténeten keresztül egészen az Ovidius-kutatással kapcsolatos magyar tudománytörténetig.

A vizuálisan is impozáns kötet (gondolok itt a borítóra és a tipográfiára) számos erényéből – amelyekből itt csak néhányat tudok ismertetni – talán a legfontosabb a tanulmányok közti sokrétű párbeszéd, amely nemcsak a tanulmánykötet kiindulópontjául szolgáló konferencia ösztönző hatásáról ad számot, de a szűk értelemben vett tudományos közeg dialogikusságát, vagy még inkább polilogikusságát is felmutatja. Ráadásul ez a dialogikusság abból a szempontból is igen üdvös, hogy – a vizsgált korpusz egyik legfőbb jellegzetességét visszatükrözve – a kötet szövegei éppúgy permanens belső párbeszédet hoznak létre, mint teszi ezt önmagán belül és kívül Ovidius minden műve. A jelenség legszembetűnőbb része a szokottnál jóval több köszönetnyilvánítás és kereszthivatkozás, mely nemcsak a szcéna családiasságát, de egymás iránti – lektori, tanácsadói vagy egyszerűen tudósi – figyelmét és kíváncsiságát is bizonyítja.

A kereszthivatkozásokból kibomló utalásrendszer, illetve azok a tematikus, módszertani és szemléletmódbeli kapcsolódások, amelyekről a következőkben fogok szót ejteni, nemcsak a kooperáció miatt válnak a kötet javára, hanem azért is, mert jelentősen befolyásolják az olvasási folyamatot, és azt a kimondott-kimondatlan célt támogatják, hogy az érdeklődő olvasó átfogó, komplex képet kapjon Ovidius életművéről. Ezáltal ugyanis az egyes írások és fejezetek nem elkülönített esettanulmányokként működnek, hanem egy olyan hálózatot hoznak létre, amelyben az olvasó nemcsak lineárisan, hanem a kapcsolódási pontok alapján is kedvére barangolhat. Arról nem is beszélve, hogy ezek a metszéspontok úgy (és annak ellenére) jönnek létre, hogy számos elemzés más tudományterületeket is bevon az érvelésébe a (szűken vett) irodalomtudományon kívül − Rung Ádám a vallástörténetét, Szikora Patrícia a képzőművészetét, Polgár Anikó a fordításelméletét, Darab Ágnes az esztétikaét, Ferenczi Attila a politikatörténetét stb.

De milyen értelemben valósulnak meg ezek a kapcsolatok? Hogy az evidenciákkal kezdjük: egyrészt szemléletileg (például mind Darab Ágnes, mind Bényei Tamás tanulmánya a Metamorphoses egyes elbeszéléseinek esztétikai dimenzióit tárja fel), másrészt módszertanilag (Bényei és Tamás Ábel értekezése arra világít rá, milyen produktív lehet a modern irodalomelméleti szempontok érvényesítése az antik szöveganyagon). De ezzel még természetesen nincs vége: az életművön belüli intertextuális hálózaton és önreferenciális utalásokon keresztül kapcsolódik egymáshoz Acél Zsolt, Ferenczi Attila, Hajdu Péter és Dobos Barna írása, a száműzetés költészetének különböző aspektusait villantja fel (a hasonló problémák, pl. a datálás, az életrajziság, a carmen et error említése mellett) Hajdu Péter és Ferenczi Attila, illetve Czerovszki Mariann írása. A recepciótörténet jelentős pontjait érinti Korompay Eszter és Csehy Zoltán értekezése – előbbi a világirodalmi befogadástörténet egy kiemelt jelentőségű szövegét elemzi, utóbbi pedig ugyanezen aspektus hazai (és főként kortárs) líra felőli áttekintését adja. Ide kapcsolódik bizonyos tekintetben Tamás Ábel tanulmánya is, amely Cortazár Axolotl című novellája felől közelítve helyezi új megvilágításba az Io-epizód eleddig homályban maradó részleteit, illetve Polgár Anikó írása, amely Devecseri Gábor Metamorphoses-fordításának elemzése révén nemcsak jelentős adalék az antik auktorok magyar fordítástörténetéhez, de a Devecseri saját költeményeiben található ovidiusi hatásokat feltérképezve a római költő modern magyar irodalmi recepciójáról és a fordítói és költői munka elkerülhetetlen összefonódásáról is szemléletes képet alkot. Az intratextualitás vizsgálatában elsősorban Darab, Bényei és Acél tanulmánya lép párbeszédre, míg Déri Balázs és Gloviczki Zoltán írása – jóllehet egyik a tudománytörténet, másik az egyik első magyar szövegemléket tartalmazó kódex felől, de – Ovidius magyarországi (és nem elsősorban szépirodalmi) hatásáról ad számot. Irodalom és képzőművészet összekapcsolódásának jelentőségére Szikora Patrícia mutat rá, de a kérdéskör Polgár Anikó és Csehy Zoltán írásában is megkerülhetetlennek bizonyul.

A különböző művekhez más-más szemszögből közelítő tanulmányok között is akadnak azonban bőven kapcsolódási pontok, melyek együttes olvasása nyomán olyan globális képet alkothatunk Ovidius költői világáról, amely az életmű általános jellemzőire irányít(hat)ja a figyelmet. Csak hogy egy példát említsek: az isteni szféra leértékelődésének jelensége, amelyet Acél Zsolt az Ars Amatoria kapcsán fejteget, a többi műnek, és különösképpen a Metamorphosesnek is egy olyan fontos jellegzetessége, amely szorosan összefügg az irónia, a szatirikus beszédmód és a stiláris rétegek keveredésének kérdéskörével, amelyekről Hajdu, Pártay, Rung, Ferenczi és Dobos is szót ejt.

Természetesen a kötetnek nem csak erényei vannak: bizonyos tanulmányok esetében jelentősen megnehezíti a befogadást és értelmezést a tömbidézetek vagy akár a rövid, főszövegi idézetek csekély száma[3], és az is kétségtelen, hogy a szövegek nyelvi sokfélesége (amely a könnyebben olvasható írásoktól a tömör tudományos stílusrétegig terjed) néha már zavaróan nagy ugrásokra kényszeríti az olvasót. Mindezzel együtt azonban a Világok között a magyar klasszika-filológia olyan hiánypótló eredménye, amelyet mind a tudományos közegben, mind az (egyetemi) oktatásban sokáig forgathatnak majd. Amennyiben pedig elfogadjuk, hogy a szöveget a befogadóval létrejövő interakció tartja életben, a kötet meggyőzően támasztja alá a Metamorphoses zárósorait (perque omnia saecula […] vivam – „minden koron át élni fogok”), s szerénytelenség nélkül veheti kölcsön az alany szerepét a mondatban: ha nem is minden, de sok koron át élni fog.

Világok között – Tanulmányok Ovidius életművéről. Szerkesztette Krupp József, a szerkesztésben közreműködött Kárpáti Bernadett. Budapest, Reciti, 2020.

 

Jegyzetek:

[1] Lásd pl. A rejtélyes Aeneis (ELTE Eötvös Kiadó, 2005), és a Horatius arcai (Reciti, 2014) című köteteket, vagy a Helikon 2015/3-as, Horatius Ars poeticája címet viselő számát.

[2] Folyóiratszámot ugyanakkor igen: az Ókor Modern Ovidius című 2017/3-as számát.

[3] Néhány példa: Acél Zsolt és Rung Ádám csak rövid részleteket idéz a tárgyalt szövegrészből, ám a párhuzamos szövegrészek kiemelésével sokkal inkább ezek tolakodnak előtérbe. Hasonlóképp Ferenczi Attila egyszer használ tömbidézetet a kevésbé „közismert” Ibis szövegéből, Szikora Patrícia pedig egyáltalán nem emel ki hosszabb szövegrészt, sőt szövegközi idézetek helyett is leginkább puszta locus-megjelölésekkel találkozhatunk.

A kritika szerzőjéről
Kerti Anna Emese (1998)

Az ELTE BTK magyar-latin tanárszakának hallgatója.