Szokatlan ez nekem. Mostanáig felolvasásokat tartottam, nem beszédeket. Azoknak, akik előadásra kértek fel, mindig azt feleltem: nincs mit előadnom. Ez az igazság. Különösnek tűnhet, hogy annak, aki közel ötven éve szavakkal és érzelmekkel meg gondolatokkal kalmárkodik, ne lenne ezekből még néhány a tarsolyában. De minden, ami számomra fontos, a könyveimben van. Ami ezen kívül bennem lappang egy adott időpillanatban, az még nem öltött formát. Alig éri el a tudatomat; várakozik a következő könyvig. Szerencsés esetben írás közben felszínre bukkan majd, a meglepetés erejével hatva rám. Amikor írok, mindig azt várom, mikor jön el ez a meglepetés. Ez segít abban, hogy meg tudjam ítélni a munkámat – ami sosem megy könnyen.

Proust rendkívüli éleslátással taglalja az író mint író és az író mint szociális lény közötti különbséget. Gondolatait a Sainte-Beuve ellen című, korai írásaiból szerkesztett kötet esszéiben találhatják meg.

A tizenkilencedik századi francia kritikus, Sainte-Beuve úgy hitte, egy író megértéséhez amennyit csak lehet, meg kell tudnunk az illető életének részleteiről, arról, amit kifelé mutat. Ez a megközelítés, mely az író személye alapján értelmezi a művet, megtévesztő. Látszólag talán támadhatatlan. Proust azonban igen meggyőzően tudja ízekre szedni. „Sainte-Beuve módszere – írja Proust – nem ismeri fel azt, amit megérthetünk, ha gyakran folytatunk önmagunkkal elmélyült párbeszédeket: hogy a könyv nem annak az énnek a terméke, aki szokásainkban, a társadalomban, vétkeinkben megnyilvánul. Ha ezt a másik ént próbáljuk megérteni, a lelkünk mélyén kell keresnünk, meg kell próbálnunk magunkban újrateremteni, és ott el is érhetjük.”[1]

Emlékezzünk Proust szavaira, ha írók életrajzát olvassuk, vagy bárkiét, aki az ihletnek nevezhető jelenségre támaszkodik. Felsorakozhatnak előttünk életük, szeszélyeik, barátságaik mozzanatai, az írás misztériuma mégis megfejtetlen marad. Nincs olyan adatmennyiség, amely közelebb vinne hozzá, bármilyen lenyűgöző értesülésekkel rendelkezünk is. Az író életrajzára, de még az önéletrajzára is mindig jellemző e hiányosság.

Proust a kifejtés nagy mestere, ezért szeretnék egy kicsit visszatérni a Sainte-Beuve ellenhez. „Valójában – magyarázza – azt adjuk a nyilvánosságnak, amit a magányban írtunk önmagunk számára, és ez kétségkívül a saját művünk. Amit a bizalmasoknak, vagyis a társalgásnak juttatunk … és a meghitt körnek szánt, vagyis a néhány személy ízlésének összetákolt alkotások, amelyek alig különböznek a leírt beszélgetésektől, önmagunkat csak külsőségeiben visszaadó művek, nem a mély éné; és csak ha a többiektől, sőt a többiekről tudó éntől is elvonatkoztatunk, akkor találjuk meg azt az ént, amelyik kivárta, amíg másokkal voltunk…”[2]

Amikor Proust ezt írta, még nem talált rá a témára, mely később elvezette a hatalmas irodalmi teljesítményéből fakadó elégedettséghez. A fenti idézetekből viszont kitűnik, hogy olyan ember volt, aki bízik a megérzéseiben, és várja a jó szerencsét. Korábban más helyeken is utaltam már e szavaira. Ugyanis azt fogalmazzák meg, ahogyan a hivatásomat gyakoroltam. A megérzéseimre hagyatkoztam. Ezt tettem a kezdetekkor. És így teszek ma is. Fogalmam sincs, hogyan fognak alakulni a dolgok, írás közben merre haladok majd. Az ösztöneimre hallgatva kerestem a témáimat, és intuitív módon írtam. Induláskor van egy elképzelésem, és megvan hozzá a forma, de csak évek múltán értem meg teljességében, hogy mit is írtam.

Már leszögeztem, hogy minden, ami számomra fontos, ott van a könyveimben. Most továbbmegyek. Azt állítom, hogy a könyveim tartalma én vagyok. Ezek az ösztönös érzésekből fakadó, az elbeszélő próza esetében ösztönösen kidolgozott könyvek mind az előzőekre épülnek, azokból nőnek ki. Úgy érzem, írói pályám bármely szakaszában ki lehetett jelenteni, hogy az utolsó könyvben benne van az összes addigi.

Ez a származásom miatt volt így. Hátterem egyszerre rendkívül egyszerű és rendkívül kusza. Trinidadban születtem. Ez egy kis sziget Venezuela hatalmas folyója, az Orinoco torkolatánál. Trinidad tehát se nem igazán dél-amerikai, se nem egészen karibi. Újvilági ültetvényes kolóniát telepítettek ide, mely születésemkor, 1932-ben négyszázezer lelket számlált. Ebből százötvenezren indiaiak, hinduk és muzulmánok voltak, szinte egytől egyig földművesek sarjai, majd’ mindannyian a Hindusztáni-alföldről.

Aprócska közösséget alkottak. Az átvándorlás Indiából nagyrészt 1880 után ment végbe. Az egyezség a következő volt. Az emberek ötéves szolgálatra szerződtek a birtokokra. Ennek leteltével kaptak egy darabka földet, úgy húszezer négyzetméter körülit, vagy biztosították számukra a visszautat Indiába. 1917-ben, a Gandhihoz és másokhoz köthető zavargások miatt a szerződéses rendszert eltörölték. Talán ezért, vagy valamilyen más okból sok később érkező esetében már nem valósult meg az ígért földjuttatás vagy hazatelepítés. Ezek az emberek teljesen földönfutóvá váltak. A főváros, Port of Spain utcáin aludtak. Láttam őket gyerekkoromban. Azt hiszem, nem tudtam, hogy nincstelenek – valószínűleg később jöttem csak rá –, és nem sokat törődtem velük. Ez is hozzátartozott a gyarmati világ borzalmaihoz.

Egy Chaguanas nevű kis vidéki városban láttam meg a napvilágot, a Paria-öböltől mintegy négy kilométerrel beljebb, a szigeten. A Chaguanas furcsán írt és ejtett név, ezért számos indiai, akik többségben voltak arrafelé, inkább csak Chauhannak hívta a települést, ami egy indiai kaszt neve.

Harmincnégy éves voltam, amikor megvilágosodtam a szülőhelyem nevét illetően.  Már Londonban éltem, és tizenhat éve Angliában tartózkodtam. A kilencedik könyvemet írtam. Trinidad történetéről, egy emberi történetről; próbáltam benne újrateremteni különböző figurákat a múltjukkal. Bejártam a British Museumba, hogy átböngésszem a térségre vonatkozó spanyol iratokat. Ezeket a spanyol levéltárban fellelt dokumentumokat az 1890-es években másolták le a brit kormány részére, egy Venezuelával folytatott csúnya határvita idején. A beszámolók 1530-ban kezdődnek, és a spanyol birodalom eltűnésével végződnek.

Az Eldorádó utáni esztelen kutatásról és a nagy hős, Sir Walter Raleigh öldökléséről olvastam. Az angol 1595-ben támadást indított Trinidad ellen, megölt minden spanyolt, akit ért, és Eldorádót keresve felhajózott az Orinocón. Semmit nem talált, de Angliába visszatérvén ennek ellenkezőjét állította. Egy darabka aranyat és némi homokot mutogatott mindenfelé. Azt bizonygatta, hogy az aranyat az Orinoco partján álló sziklából vájta ki. A Királyi Pénzverde közölte, hogy a homok, melynek vizsgálatát kérte, értéktelen, mások pedig elmondták, hogy az aranyat korábban Észak-Afrikában vásárolta. Ezek után Raleigh, igazát bizonyítandó, kiadott egy könyvet, és az emberek négy évszázadon át abban a hitben éltek, hogy talált valamit. Igen nehezen olvasható kötetének varázslatos hatása rendkívül hosszú címében rejlik: A nagy, gazdag és gyönyörű Guyana birodalmának felfedezése, beleértve Manoa csodás, arany városát (melyet a spanyolok Eldorádónak hívnak), valamint Emeria, Aromaia, Amapaia vidékeit és más tájakat, az őket határoló folyókkal egyetemben. Mennyire valóságosan hangzik! Pedig Raleigh aligha járthatott az Orinoco főágán.

Ahogy szélhámosokkal megesik olykor, Raleigh vesztét saját képzelgései okozták. Huszonegy év elteltével öregen és betegen szabadult londoni börtönéből, és Guyanába ment, hogy megkeresse az aranybányákat, melyeket állítása szerint korábban talált. E tisztességtelen vállalkozás során a fia életét vesztette. Az apa az elismerésért és hazugságai igazolásáért a halálba küldte a fiát. Raleigh-nek ezután nem volt már miért élnie, s nagy fájdalmában visszatért Londonba, ahol kivégezték.

A történetnek itt kellett volna végződnie. De a spanyolok lassan felejtettek  – bizonyára azért, mert a birodalmuk levelezése igencsak komótosan zajlott: akár két évbe is beletelt, míg egy Trinidadból érkező levelet elolvastak Spanyolországban. A trinidadi és guyanai spanyolok még nyolc év múlva is az öböl mentén élő indiánokkal akartak leszámolni. Egy nap a British Museumban kezembe került egy levél, melyet a spanyol király küldött Trinidad kormányzójának. 1625. október 12-i dátum állt rajta.

„Azt kértem öntől – írta a király –, hogy tájékoztasson egy bizonyos Chaguanes nevű indián népről, akik ön szerint több mint ezren vannak, és oly gonosz hajlamúak, hogy ők vezették az angolokat, mikor azok bevették a várost. Nem lakoltak még meg a vétkükért, mert nem állt rendelkezésre az ehhez szükséges haderő, és mert az indiánok a saját akaratukon kívül nem ismernek el más urat. Ön úgy döntött, megbünteti őket. Tartsa be a szabályokat, melyeket előírtam, és számoljon be, mire jutott.”

Hogy mit művelt vajon a kormányzó, nem tudom. De a múzeum dokumentumaiban nem találtam további utalást a Chaguanes lakosokra. A sevillai spanyol levéltár papírhegyei között talán akadtak még iratok, melyeket a brit állam tudósai elmulasztottak vagy nem találtak fontosnak lemásolni. Szó mi szó, a több mint ezres lélekszámú kis törzs, mely a Paria-öböl két oldalán élhetett, olyan nyomtalanul tűnt el, hogy Chaguanas vagy Chauhan városában senki nem tudott róluk semmit. A múzeumban jöttem rá, hogy 1625 óta én vagyok az első, akinek a spanyol király levele valóban jelent valamit. És ezt a levelet csak 1896-ban vagy ’97-ben ásták elő az irattárból. Valami eltűnt, és évszázadokig tartó csend követte.

Családunk a Chaguanes indiánok földjén élt. Én már kezdtem iskolába járni, nagyanyám házából indulva útnak gyalogosan, s a tanév minden napján elhaladtam a két-három főútvonal menti üzlet, a kínai bolt, a Jubileum Színház és az émelyítő szagot árasztó portugál kisüzem mellett, ahol olcsó, hosszúkás tömbszappant gyártottak, kéket és sárgát, reggelenként pedig kirakták őket száradni és keményedni – mindennap elsétáltam tehát e múlhatatlannak tűnő dolgok mellett, el, egészen a Chaguanas Állami Iskoláig. Az iskolán túl, a Paria-öbölig húzódó földbirtokon cukornádat termeltek. A kisemmizettek azelőtt bizonyára a maguk módján művelték a földet, volt saját naptáruk, saját törvényük, saját szent helyeik. Ismerhették a Paria-öböl áramlatait, melyeket az Orinoco táplált. Akkorra minden tudásuk, és minden, ami hozzájuk kötődött, megsemmisült.

A világ mindig mozgásban van. Mindenütt, minden korban akadtak, akiket megfosztottak a javaiktól. 1967-ben kétségkívül megdöbbentett ez a szülőhelyemmel kapcsolatos felfedezés, mert azelőtt fogalmam sem volt minderről. A földműves telepen azonban a legtöbben így éltünk: vakon. Nem valamiféle hatalmi összeesküvés tartott bennünket sötétségben. Azt gondolom, egyszerűen csak nem volt tudásunk. A Chaguanes népcsoportról szóló ismereteket feltehetően nem tartották fontosnak; nem is lett volna könnyű újra fellelni az elveszett tudást. Kicsi, őslakókból álló törzs volt az övék. Ismertük őket, a kontinensen, az úgynevezett B.G.-ben, vagyis Brit Guyanában éltek, és senki nem vette őket komolyan. A hangos és goromba embereket minden trinidadi csoport warrahoonoknak nevezte. Akkoriban azt hittem, ez valami kitalált szó a vadság kifejezésére. Csak akkor jöttem rá, amikor a negyvenes éveimben utazgatni kezdtem Venezuelában, hogy egy hasonló szó egy ottani, meglehetősen nagy helyi törzs neve.

Gyerekkoromban azt mesélték – a homályos történet számomra most elviselhetetlenül megindító –, hogy az őslakosok bizonyos időszakokban áteveztek a kontinensről kenuikban, aztán átgyalogoltak a sziget déli erdőin, egy adott helyen valamilyen gyümölcsöt szedtek vagy áldozatot végeztek, majd visszatértek a Paria-öblön keresztül az Orinoco bővizű torkolatához. A rítusnak óriási jelentősége lehetett, ha túlélte négyszáz év viharait és Trinidad őslakóinak kihalását. Az is elképzelhető – bár Trinidadnak és Venezuelának hasonló a növényvilága –, hogy csak azért keresték fel a szigetet, hogy egy bizonyos fajta gyümölcsből szedjenek. Nem tudom. Nem emlékszem, hogy bárki utánajárt volna. Mára pedig már minden emlék elveszett, és a szent hely, ha létezett, közönséges földdé változott.

Ami elmúlt, elmúlt. Feltehetően ez volt az általános hozzáállás. És mi, indiaiak, Indiából érkezett bevándorlók így viszonyultunk a szigethez. Életünket nagyrészt rituálék szerint éltük, nem voltunk még képesek önértékelésre, pedig a tanulás azzal kezdődik. A Chaguanes törzs földjén élő honfitársaink fele úgy tett – vagy talán nem úgy tett, csak úgy érzett, de sosem fogalmazta meg –, mintha elhoztunk volna magunkkal egy kis Indiát, melyet úgy, ahogy volt, kiteríthettünk a földre, mint valami szőnyeget.

Nagyanyám háza Chaguanasban két részből állt. Az elülső, téglából épült és vakolt egységet fehérre festették. Indiai épületekhez hasonlított: nagy, oszlopos erkélye volt az emeleten, a legfelső szintjén pedig imaszobát rendeztek be. Díszítéseit, a lótuszfejes oszlopokat és a hindu istenségek szobrait kifinomult részletességgel dolgozták ki, pedig a mesterek csak Indiáról megmaradt emlékeikre hagyatkozhattak. Trinidadban ez építészeti különlegességnek számított. A házat hátul, a felső szinten átjáró kötötte össze egy francia karibi stílusú faépülettel. A bejárat a két ház között, oldalt helyezkedett el. Magas, fakeretre rögzített hullámlemez kapu volt, mely félelmetes elzártságot teremtett.

Gyerekként tehát két világot érzékeltem, a magas vasajtón kívülit, és az otthonit, nagyanyám házának világát. Kizáró és kirekesztő kaszttudatunk maradványa volt ez. Trinidadban, ahol újonnan érkezettekként hátrányos helyzetű közösség voltunk, e kizáró gondolkodás egyfajta védelem volt; ez tette lehetővé – átmenetileg, csakis átmenetileg –, hogy a magunk módján, a magunk szabályai szerint éljünk a magunk halványuló Indiájában. Ez rendkívül önközpontúvá tett bennünket. Befelé tekintve éltük a napjainkat, a kinti világ egyfajta sötétségként létezett – nem mutattunk érdeklődést semmi iránt.

Volt a szomszédunkban egy muszlim bolt. Ennek tömör fala zárta le nagyanyám üzletének kis loggiáját. Tulajdonosát Miannak hívták. Mindössze ennyit tudtunk róla és a családjáról. Biztosan láttuk is őt, de nem tudom felidézni az arcát. Semmit nem tudtunk a muzulmánokról. Az idegenség képzete – hogy valamit távol kell tartani magunktól – még a többi hindura is kiterjedt. Mi például a nap közepén rizst, este búzát ettünk. Voltak azonban olyan furcsa szerzetek, akik a természet rendjét felforgatva este ettek rizst. Őket idegennek tekintettem – tudniuk kell, hogy akkor még hétéves sem voltam, mivel hétéves koromban már lezárult a nagyanyám chaguanasi házában töltött életem. Elköltöztünk a fővárosba, később pedig északnyugatra, a hegyekbe.

Ez az észjárás azonban, melyet a négy fal közé szorított, mindent kizáró élet szült, még jó darabig elkísért. Ha apám nem írja meg a novelláit, szinte semmit nem tudtam volna meg indiai közösségünk életéről. Azok a történetek nemcsak tudással láttak el. Egyfajta tartást kaptam tőlük. Valami olyat adtak, amire támaszkodhattam a világban. El sem tudom képzelni, miféle belső kép rajzolódott volna ki bennem e történetek nélkül.

A külső világ egyfajta sötétségben létezett, mi pedig semmit nem firtattunk. Én még épp annyi idős voltam, hogy hallhattam valamicskét az indiai eposzokról, főképp a Ramayanáról. Azok a gyerekek, akik öt évvel később születtek a szélesebb családi körben, már nem voltak ilyen szerencsések. Senki nem tanított minket hindire. Időnként felírták nekünk az ábécét, hogy tanuljuk meg, de ez volt minden, a többit tőlünk várták. Így aztán, ahogy tört előre az angol, mi kezdtük elveszíteni a saját nyelvünket. Nagyanyám házát a vallás töltötte be, néha napokig is eltartottak a szertartások és felolvasások. De nekünk, akik már nem értettük a nyelvet, senki nem fordított le vagy magyarázott el semmit. Egykori hitünk fogyatkozott, ködössé vált, és egyre kevésbé illett bele mindennapi életünkbe.

Nem kíváncsiskodtunk Indiáról vagy a hátrahagyott családokról. Mire változott a gondolkodásunk, és szerettünk volna tájékozódni, már késő volt. Apám oldaláról nem tudok senkiről semmit azon kívül, hogy néhány családtag Nepálból származott. Két éve egy kedves nepáli, akinek megtetszett a nevem, elküldött nekem néhány oldalt egy helységnévtár-szerű, 1872-es brit kiadványból (Hindu kasztok és törzsek Benáreszben), mely rengeteg név között felsorolta azokat a Benáresz szent városában élő nepáli csoportokat, akik a Naipal nevet viselték. Ez minden, amiről tudomásom van.

Távol nagyanyám házának világától, ahol a nap közepén rizst, este búzát ettünk, a mindössze négyszázezres lakosú szigeten a nagy ismeretlen várt. Ott az afrikaiak és az afrikaiak leszármazottai alkották a többséget. Ők voltak a rendőrök és a tanárok. Közülük való volt az első tanárom a Chaguanas Állami Iskolában, akire évekig rajongással emlékeztem. Várt a főváros, ahol hamarosan iskola és munka után kellett néznünk, és ahol idegenek között kellett berendezkednünk hosszútávra. Éltek ott fehérek, akik nem voltak mind angolok, valamint portugálok és kínaiak, akik valaha maguk is hozzánk hasonló betelepülők voltak. Még náluk is titokzatosabbak voltak azok, akiket spanyoloknak, ’pagnolóknak hívtunk, a vegyes eredetű, melegbarna bőrű nép a spanyol időkből, még azelőttről, hogy a sziget elszakadt Venezuelától és a spanyol birodalomtól – akiknek történelme messze túllépte gyermeki felfogóképességem határait.

Hogy megismertessem önökkel származásom, olyan tudáshoz és gondolatokhoz kellett folyamodnom, melyekhez csak jóval később fértem hozzá, főként írásaim születése közben. Gyerekként szinte semmit nem tudtam azon kívül, ami nagyanyám házában megragadt bennem. Természetesen minden gyerek úgy születik, hogy nem tudja, ki ő. De egy francia gyerekre például már vár ez a tudás. Körül fogja venni mindenfelől. Eljut hozzá közvetve az idősebbek beszélgetésein keresztül. Benne lesz az újságokban és a rádióban. Az iskolában pedig tudósgenerációk tananyaggá sűrített munkássága ad képet Franciaországról és a francia népről.

Engem azonban Trinidadban, bár okos fiú voltam, sötét foltok vettek körül. Az iskola semmire nem adott magyarázatot. Adatokkal és képletekkel tömték a fejem. Mindent meg kellett tanulni kívülről, minden elvont volt számomra. Ismétlem, nem hiszem, hogy szándékosan vagy valamilyen összeesküvés folytán volt ilyen az oktatásunk. Átlagos iskolai képzésben részesültünk. Aminek más körülmények között lehetett volna értelme. A kudarc persze részben rajtam is múlott. Behatárolt társadalmi hátterem miatt nehezemre esett elképzelni más vagy távoli társadalmakat. Szerettem a könyveket, de az olvasással nem boldogultam egykönnyen. Leginkább olyan olvasmányokkal sikerült megbirkóznom, mint Andersen és Ezópus, melyek időtől, tértől függetlenek, és nem rekesztenek ki. Amikor pedig hatodik osztályban, végzősként végre megtetszett egy-egy irodalmi szöveg – Moliere, Cyrano de Bergerac –, annak, azt hiszem, az volt az oka, hogy rokonságot mutattak a tündérmesékkel.

Amikor író lettem, a körülöttem lévő sötét foltok lettek a témáim. A föld, az őslakók, az Újvilág, a gyarmat, India, a muzulmán világ – melyhez úgy éreztem, szintén közöm van –, Afrika, és végül Anglia, ahol írtam. Erre gondoltam, amikor azt mondtam: a könyveim egymásra épülnek, és én vagyok a könyveim lényege. Erre utaltam, amikor azt állítottam: a gyökereim – műveim forrásai és sugalmazói –, egyszerre rendkívül egyszerűek és rendkívül bonyolultak. Láthatták, milyen egyszerű volt az élet a vidéki városban, Chaguanasban. És úgy hiszem, értik, mennyire összetett volt ez számomra íróként. Különösen kezdetben, amikor az előttem álló irodalmi minták, melyek – nem tudom másképp nevezni – áltanulmányaim során rögzültek bennem, merőben más társadalmakkal foglalkoztak. Úgy érezhetik talán, hogy az anyag olyan gazdag volt, hogy egyáltalán nem okozhatott gondot belevágni és végigvinni. Amit azonban a háttérről mondtam, olyan tudásból származik, melyre írás közben tettem szert. És higgyenek nekem, ha kijelentem, hogy műveim mintázata csupán az elmúlt két hónapban vált világossá számomra. Valaki felolvasott nekem néhány bekezdést a régi könyveimből, és akkor láttam meg az összefüggéseket. Addig az jelentette a legnagyobb problémát számomra, hogy hogyan jellemezzem az írásaimat, hogyan beszéljek róluk.

Említettem, hogy ösztönös író vagyok. Ez így volt azelőtt is, és már így is marad, most, hogy a vége felé járok. Sosem voltak terveim. Nem követtem semmilyen rendszert. A megérzéseimre hagyatkozva dolgoztam. A célom minden alkalommal az volt, hogy megalkossak egy könyvet, hogy létrehozzak valamit, ami érthető és érdekes olvasmány lesz. A munka minden szakaszában csak a tudásom, az érzékenységem, a tehetségem és a világlátásom keretein belül mozoghattam. Ezek a dolgok könyvről könyvre fejlődtek ki. És nekem kellett létrehoznom ezeket a köteteket, mert e témákról nem léteztek könyvek, amelyekből kiszűrhettem volna, amire szükségem volt. Fel kellett derítenem, tisztáznom kellett a saját világomat – a magam számára.

El kellett jutnom a British Museum és más helyek írott forrásaihoz, hogy igazán átélhessem a gyarmat történelmét. El kellett utaznom Indiába, mert senki nem volt, aki elmesélte volna, milyen volt az az India, ahonnan a nagyszüleim jöttek. Nehrunak és Gandhinak voltak írásai, és furcsamód, dél-afrikai tapasztalatai miatt, Gandhi adott többet –  de nem eleget. Lehetett olvasni Kiplinget és brit indiai írókat, mint például John Masterst (aki nagyon sikeres volt az 1950-es években, és volt egy meghirdetett terve, mely szerint harmincöt egymáshoz kapcsolódó regényt fog írni Brit Indiáról, amivel később sajnos felhagyott), valamint női írók romantikus regényeit. Az a néhány indiai író, aki felbukkant akkoriban, mind középosztálybeli városlakó volt, és nem ismerte azt az Indiát, ahonnan mi érkeztünk.

Aztán, amikor az India iránti igény kielégült, mások kerültek előtérbe: Afrika, Dél-Amerika, a muszlim világ. A cél mindig az volt, hogy kiteljesedjen a világról alkotott képem; a szándék pedig gyerekkoromból ered: szerettem volna könnyebben dűlőre jutni magammal. Kedves emberek néha arra kértek leveleikben, hogy menjek, és írjak Németországról vagy éppen Kínáról. De ezekről a helyekről már sok jó írás született, így hát biztosan a már létező művekre hagyatkoztam volna. Témáik is másoknak szólnak. Ezek a vidékek nem olyan sötét területek, mint amilyenekben magamat éreztem gyerekkoromban. Tehát ahogy a műveim fejlődtek az elbeszélés módjában, tudás és érzékenység tekintetében, volt bennük egyfajta egység, fókusz is, annak ellenére, hogy látszólag sokféle irányba kitekintettem.

Kezdetben fogalmam sem volt az előttem álló útról. Csak szerettem volna írni egy könyvet. Angliában próbáltam belevágni, miután ott maradtam az egyetemi éveket követően, és úgy tűnt, élményeim igen szegényesek, valójában nem szolgáltatnak elég nyersanyagot egy könyvhöz. Egyetlen kötetben sem akadtam olyasmire, ami hasonlított volna az én közegemhez. Egy írni vágyó fiatal francia vagy angol bármennyi példát találhatott, ami elindítja az útján. Nekem nem volt semmilyen fogódzóm. Apám történetei az indiai közösségünkről a múlthoz tartoztak. Az én világom már egész más volt. Urbánusabb, sokfélébb. Nem tudtam, mit kezdjek népes családunk kusza életének egyszerű fizikai részleteivel: a hálószobákkal és alkalmi fekhelyekkel, étkezési időkkel, vagy pusztán az együtt élők létszámával. Túl sok minden szorult magyarázatra, mind az otthoni élet, mind a külső világ tekintetében. Ugyanakkor túl sok minden volt még – például az eredetünk és történelmünk –, amit nem ismertem.

Végül egy nap az az ötletem támadt, hogy a Port of Spain-i utcával indítok, ahová Chaguanasból költöztünk. Ott nem volt óriási vasajtó, mely kizárta volna a világot. Az utcai élet nyitva állt előttem. Nagy élvezettel figyeltem a verandáról. Erről az utcai életről kezdtem írni. Gyorsan akartam haladni, hogy kerüljem önmagam állandó megkérdőjelezését, ezért egyszerűsítettem. Elhallgattam a gyerek-elbeszélő hátterét. Nem foglalkoztam az utca faji és szociális összetettségével. Nem adtam magyarázatokat. Mondhatni a realitás talaján maradtam. Csak annyit mutattam be a személyekből, ahogy épp megjelentek az utcán. Napi egy történettel jutottam előre. Az elsők nagyon rövidek lettek. Aggódtam, hogy elég sokáig kitartson az anyag. De aztán az írás csodát művelt. A témák egyre többfelől kínálkoztak. A történetek hosszabbra nyúltak, már nem lehetett egy nap alatt befejezni őket. Aztán az ihlet, mely egy darabig igen könnyen jött, és hajtott tovább, egyszer csak elfogyott. De született egy kötet, én pedig lélekben íróvá váltam.

A két következő könyvnél növekedett az író és tárgya közötti távolság, szélesedett a látószög. Ösztöneim azt súgták, írjak egy hosszú kötetet a családunk életéről. Miközben ezen dolgoztam, írói ambícióim is megerősödtek. Ám amikor befejeztem, úgy éreztem, a szigeten szerzett tapasztalataimból mindent kihoztam, amit tudtam. Meditálhattam rajta, amennyit akartam, további próza nem kerekedett ki belőle.

Aztán egy véletlen mentett meg. Utazó lettem. Bejártam a Karib-térséget, és sokkal jobban megértettem a gyarmat berendezkedését, melynek magam is része voltam. Eltöltöttem egy évet őseim földjén, Indiában, és ez az út kettészakította az életemet. E két látogatásról írt könyveim az érzelmek új birodalmába vezettek el, és olyan világlátással ajándékoztak meg, mellyel azelőtt nem rendelkeztem; szabályszerűen gyarapodtam általuk. Akkoriban körvonalazódó regényembe már bele tudtam venni Angliát és a Karib-térséget is – de milyen nehéz feladat volt! Beleszőttem a sziget valamennyi faji csoportját is, amire korábban sosem voltam képes.

Az új regény a gyarmatokon élők szégyenérzetét és képzelgéseit ábrázolta, voltaképpen arról beszélt, hogy a tehetetlen emberek hogyan hazudnak magukról és maguknak, mivel ez az egyetlen mentsváruk. A könyvnek The Mimic Men[3] volt a címe. De nem utánzóművészekről szólt. Szereplői gyarmatlakó férfiak, akik megjátsszák, hogy férfiasak; olyan férfiak, akik már semmiben nem bíznak magukkal kapcsolatban. Nemrég felolvastak nekem néhány oldalt a kötetből, és akkor döbbentem rá, hogy a gyarmati tudathasadásról írtam. Akkor persze nem így gondolkodtam róla. Sosem használtam elvont szavakat a szándékaim kifejezésére. Abból nem született volna könyv. Az írás során mindig az érzéseim és alapos megfigyeléseim vezettek.

Azért vázoltam fel pályám korai periódusát, hogy megkíséreljem bemutatni, szülőföldem milyen szakaszokon keresztül fejlődött és alakult át írásaimban – mindössze tíz év alatt – az utcai élet komédiájából az általános skizofréniát feltáró tanulmánnyá. Ami egyszerű volt, bonyolulttá változott.

Látásmódomra a regény és az útirajz műfaja is hatott, és önök is bizonyára belátják, miért egyformán értékes számomra minden irodalmi forma. Amikor például nekiláttam a harmadik Indiáról szóló könyvem megírásának – huszonhat évvel az első után –, rájöttem, hogy egy útleírásban az emberek a legfontosabbak, akik között a szerző utazik. Nekik kell megmutatniuk magukat. Elég egyszerű gondolat, de újfajta könyvet kívánt, másféle utazást igényelt. Később ugyanezzel a módszerrel éltem, amikor másodszor is ellátogattam a muszlim világba.

Mindig kizárólag az intuícióm irányított. Nincs semmilyen módszerem, sem irodalmi, sem politikai értelemben. Nincsenek politikai vezérelveim. Azt hiszem, ez alighanem a származásomból fakad. Az idén elhunyt indiai írónak, R. K. Narayannak nem volt politikai álláspontja. Apámnak, aki nagyon sötét időkben jegyezte le a történeteit, nem volt politikai álláspontja. Talán azért van ez így, mert évszázadokon át távol voltunk a hatalomtól. Ez adja különös nézőpontunkat. Úgy érzem, hajlamosak vagyunk a dolgok nevetséges és szívszorító oldalát is látni.

Közel harminc évvel ezelőtt Argentínába utaztam. Akkor zajlott a gerillaháború. A nép arra várt, hogy az idős diktátor, Perón visszatérjen a száműzetésből. Az ország tele volt gyűlölettel. A peronisták meg akarták bosszulni régi sérelmeiket. Egyikük ezt mondta nekem: „Van a jó kínzás meg a rossz kínzás.” A jó kínzás az, amit az ellenségeinkkel szemben alkalmazunk. A rossz pedig az, amit az ellenségeink vetnek be ellenünk. A másik oldalon ugyanezt állították. Semmiről nem volt valódi vita. Csak indulat, és az Európától átvett zsargon. Így írtam erről: „Ahol a zsargon az élő problémákat absztrakciókká változtatja, és ahol végül zsargon zsargonnal verseng, ott az embereknek nincsenek ügyei. Csak ellenségeik vannak.”

Az argentin düh még mindig dolgozik, s máig felülkerekedik a józan észen, életeket emésztve el. Nincs megoldás a láthatáron.

Jómagam munkásságom végéhez közeledem. Örülök, hogy elvégeztem, amit elvégeztem, eltölt az alkotás öröme, hogy kihajtottam magamból, amit tudtam. Ösztönös írásmódom és témám rejtélyessége miatt minden könyv áldásként ért. Minden kötetnél elámultam: egészen az írás pillanatáig sosem tudtam, hogy mindaz, amit meg fogok írni, létezik. De a legnagyobb csoda számomra az indulás volt. Úgy érzem – és még most is élénken él bennem az izgalom –, könnyen kudarcot vallhattam volna, még mielőtt nekivágtam.

Mondandómat azzal zárom, amivel kezdtem: Proust egyik bámulatos kis esszéjével a Sainte-Beuve ellen kötetből. „Bennünk rejlenek, bizonytalanul szunnyadnak a szép dolgok, melyeket megírunk, ha van tehetségünk hozzá – írja –, mint egy dallam emléke, mely elbűvöl minket, noha képtelenek vagyunk a dallamvonalra újra rátalálni… Akiket ismeretlen igazságok homályos emléke kísért, azokban van tehetség. … A tehetség, mint valamiféle emlékezet, lehetővé teszi, hogy végül is megközelítsék a homályos zenét, hogy tisztán hallják, hogy lekottázzák…”[4]

Tehetség, mondja Proust. Én azt mondanám: szerencse és sok munka.

* 

Jegyzetek: 

 [1] Lóránt Zsuzsa fordítása

[2] Lóránt Zsuzsa fordítása

[3] Nem jelent meg magyar fordításban, a cím jelentése: utánzók, imitátorok.

[4] Lóránt Zsuzsa fordítása

© The Nobel Foundation 2001
Published with permission.