Mi történik akkor, amikor egy vietnámi festőművész az ecset helyett tollat vesz a kezébe? Megszületik a vietnámi kis hercegként emlegetett mesekönyv – amely éppen csak annyira mesekönyv, mint amennyire Antoine de Saint-Exupéry A kis hercege –, a festőművész rögtön elismert íróvá válik, a könyvet több nyelvre lefordítják, a svédek 2008-ban Pán Péter-díjat adnak neki, hazájában pedig egymást követik az újabb és újabb kiadások. Nguyễn Ngọc Thuần könyve jelenleg a huszadik kiadásnál tart Vietnámban, a festőművészből lett író története pedig ezzel akár véget is érhetne, de a magyar fordításé még csak most kezdődik azzal, hogy Háy János egy közép-vietnámi szálloda könyvtárának polcáról leveszi a könyv feltehetőleg angol kiadását. Egy ültő helyében elolvassa, és akkora hatással lesz rá, hogy elhatározza, lefordítja magyarra a vietnámiak kedvenc könyvét. Így jelenik meg 2020-ban az Európa Kiadó gondozásában a Csukott szemmel nyiss ablakot.

Hogy miért nem lehetett ebből a történetből Háy Jánost kihagyni, arra egy egyszerű számadat szolgál magyarázatként: a borítótól a fülszövegig összesen hat helyen szerepel a fordító neve, a címoldalakon is legalább akkora betűkkel, mint a szerzőé. Nyilván szükségtelen magyarázni a gyakorlott olvasónak, hogy ez nem szokás, a copyrightoldalon apró betűkkel eldugott fordítók meg csak dühöngjenek, amiért a kiadójuk nekik nem csinált ekkora reklámot. „A kérdés csak annyi, hogy miért is érdekli a hatalmas betűkkel szedett nevű fordító kiadóját és olvasóját a vietnámi gyermekirodalom? Ha csak nem azért, mert Háy fordította” –  tapint rá Bíró Zoltán István a lényegre: úgy tűnik, a kiadó kételkedett abban, hogy Háy nélkül el lehet adni a könyvet. Előfordulhat, hogy az efféle marketing rossz szájízt hagy maga után az erre érzékenyebb olvasóban, bár kétségtelen, hogy működik. Ezek után a kérdés már csak annyi, hogy mi alapján lesz Nguyễn könyve gyermekirodalom? Hacsak nem azért, mert a történet narrátora egy vietnámi kisfiú. Mert akkor viszont a meghatározás bizonytalan lábakon áll: a gyerekelbeszélő mindennapjait végigkísérő kötet sokkal inkább felnőttregény, mint vietnámi mese. (És itt akkor egy jó tanács: ha a Libriben szeretnénk megvenni, ne a gyermek- és ifjúsági irodalomnál keressük!)

A harmadik bekezdésben még mindig nem tudjuk elengedni a fordítót, kénytelenek vagyunk beszélni arról, hogy nem ez az első vietnámi fordítása: Trương Đăng Dung Képzelt emlékek című, 2018-as kötetének borítóján is nagy betűkkel díszeleg a Háy János név. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a fordító nem tud vietnámiul, a Csukott szemmel nyiss ablakot fordítása az angol kiadás alapján készült, felmerül tehát, hogy mennyi maradt meg a többszörös fordítás során az eredeti szövegből? A kérdést releváns vietnámi nyelvtudás híján nem én fogom eldönteni, annyi azonban bizton állítható, hogy a magyar fordítás hűen reprodukálja egy gyermekelbeszélő stílusát mind szóhasználatában („Tök hülyén nézne ki” [90]), mind mondatszerkesztésében („Olyan volt ez a dallam, hogy szomorú” [60]). Ezek a mondatok pont azért működnek, mert hitelesen közvetítik a gyermeki nézőpontot, az író nem adott felnőttes, megcsinált mondatokat az elbeszélője szájába, és a történet pont azért tud érdekes maradni és értéket közvetíteni, mert egy gyerektől halljuk.

A történet elbeszélője egy tízéves kisfiú, aki egy vietnámi faluban él a szüleivel. A vietnámi környezet, a felbukkanó szokások azonban inkább csak díszletek – nem kell ismernünk az országot és kultúráját ahhoz, hogy megértsük a történetet. A kisfiú közvetítésével ugyanis magát a világot ismerjük meg. Na nem az egészet: inkább egyenként fedezünk fel látszólag jelentéktelennek tűnő, valójában fontos dolgokat, mint a név, a testi épség vagy akár a virágok illata. Egy-egy fejezet egy-egy tanulság és felismerés a kisfiú számára, amiből aztán építkezni tud. Ahogyan a kisfiú fokozatosan megismeri a körülötte zajló világot, úgy kerül egyre közelebb önmagához, és mi, olvasók is úgy haladunk önmagunk felé, és tanuljuk vele újra a világot. A szerző számozás helyett fejezetcímeket használ, az új fejezetek pedig kizárólag a jobb oldalon kezdődnek, így viszonylag sok az üres verzóoldal, ami folyamatos olvasáskor zavaró lehet. Ez azt a látszatot erősítheti, hogy akkor járunk jól, ha külön-külön olvassuk a fejezeteket, szerintem mégis akkor válik teljessé az élmény, ha a tipográfiai furcsaságok ellenére is egybefüggő történetként kezeljük, mert a szöveget a fejezeteken átívelő visszatérő elemek és metaforák szervezik.

Ezek közül a legfontosabbak a titkok. Itt nem a titkok negatív konnotációira kell gondolni: megőrzésük nem élet-halál kérdés, és nem lehet őket mások ellen felhasználni. Az első, amit Nguyễn könyvét olvasva megtanulunk, az, hogy a titkoknak van egy olyan tulajdonságuk, amire lehet, hogy eddig nem is gondoltunk. Ebben a történetben titokká válik az, hogy milyen voltál, amikor megszülettél, de titok a neved története, és az is, hogy Hà tanárnő miért veszi fel a kék cipőjét. Azért kell ezeket titokban tartani, mert „ha titokban tartasz valamit magadról vagy másokról, azt soha nem fogod elfeledni. Ha egyszer elmondod, azzal elfelejted” (7). Jóleső, kedves titkok ezek, amelyek értékesebbé teszik az emberi kapcsolatokat. Mert sokat tanulunk az emberi kapcsolatokról is, akármelyik fejezetet nézzük. Vegyük például A rettegés napja című fejezetet, amelyben a gyerekek elhatározzák, hogy a felnőttek nélkül elmennek az erdőbe, de egyikük elvész, a keresése közben pedig besötétedik, és elered az eső. A csapat élére Toàn kerül, akiről a többiek mindeddig azt hitték, a legfélősebb fiú az osztályban. A gyerekek kénytelenek újraértékelni eddigi kapcsolatukat egymással, és a kaland végére addig ismeretlen, erős kötelék alakul ki közöttük.

A könyv címadó fejezete kétségkívül az egyik legszebb rész a kötetben. Az elbeszélő kisfiút arra tanítja az édesapja, hogy csukott szemmel, először az érintésükből, később pedig az illatukról ismerje fel a kert virágait. A kisfiú odáig fejlődik, hogy végül már az összes virágot ismeri az illatáról, és ha éjjel csukott szemmel kinyitja az ablakot, meg tudja mondani, melyik virágzott ki éppen. Ezzel a képességével nemcsak útitársakra lel a virágokban, de legjobb barátja életét is megmenti, és felismeri az igazi ajándékokat. „Becsuktam a szememet és megérintettem és nevükön neveztem a kert minden ajándékát. És akkor megérintettem apa kezét. Felkiáltottam. Hát ez is az én ajándékom. Mindennél nagyobb ajándék” (43).

Nguyễn „mesekönyve” azonban nem idealizált történet, idealizált szereplőkkel: az élet velejárójaként megjelenik benne a halál, a nyomorúság és a gonoszság is. Először Tư bácsit ismerjük meg, aki a háborúban egy bomba miatt elveszítette mindkét karját és lábát, majd pedig a koldus fiát, Đặut, aki egy dobozkában egy halott tücsköt tart. A tücsök metaforává válik a történetben: a tücsköt csak akkor lehet életben tartani, ha az embernek van kertje, és tud neki friss füvet adni. Đặu úgy őrzi a halott tücsköt, mintha az lenne a legdrágább vagyona, míg az elbeszélő kisfiú tücsökciripelésre alszik el éjjelenként az ágyában. A köztük lévő társadalmi különbséget a gyerekek nem tudják kezelni, Đặu arrogánsan és ellenségesen viselkedik, ami a többi gyerekből a segítő szándék ellenére is gonoszkodást vált ki. A koldus fia és az elbeszélő közti konfliktus megoldatlan marad, ez azonban nem kelt hiányérzetet: épp ellenkezőleg, a megoldatlanságával szolgál újabb leckeként a kisfiú számára. Ezen kívül több tragédia is történik a kisfiú életében. A halva született csecsemőnél még nem érzi a helyzet súlyosságát, a felnőttek könnyeiből érzékeli csak, hogy egy nagyon szomorú eseménnyel áll szemben, és valami visszavonhatatlanul elveszett. Amikor azonban legjobb barátja élete kerül veszélybe, szembesül a halállal, és rájön, mekkora kincs is a barátja. Az, hogy a tragédiáink tesznek minket azzá, akik vagyunk, újabb tanulsággal szolgál az elbeszélő és az olvasó számára is.

Olvasói ismereteink olyannyira az elbeszélőre korlátozódnak, hogy a párbeszédeket is az ő közvetítésében olvashatjuk: a megszólalások nem különülnek el gondolatjelekkel, hanem a folyó szöveg részei. Emiatt néha nehezen tudjuk eldönteni, ki is beszél éppen. Bár az elbeszélő egyes szám első személyben szólal meg, nem tudunk vele teljes mértékben azonosulni, mert több helyen is kiszól az olvasóhoz („Téged hogy hívnak? Kérdezted valaha is a szüleidet, hogy hogyan kaptad a neved?” [13]). Ezzel minket is beleránt a könyvbe: olyan érzésünk támad, mintha a kisfiú itt ülne velünk szemben, és nekünk mesélné a történetét. Nem tudjuk elidegeníteni magunkat attól, amit mond, mert időnként reflektálnunk kell rá, válaszolni a kérdésekre és bólogatni, hogy igen, értjük, vagy rázni a fejünket, hogy ez hihetetlen, ezt nem gondoltuk volna.

Elsőre akár azt is gondolhatnánk, hogy a Csukott szemmel nyiss ablakot nem mond semmi olyat, amit ne tudtunk volna már, de talán éppen emiatt üt a történet ennyire. Mert tudatában vagyunk ezeknek a dolgoknak, ismerjük a világot, mégis felszínesen és vakon átsiklunk minden közhelyen, a könyvvel a kezünkben pedig újra felnyílik a szemünk a csodákra – a virágokra, a kertre, a szüleinkre, a barátainkra és önmagunkra is. Pán Péter-díj ide vagy oda, a Libri árufeltöltőinek van igaza: nem mese ez, nem is gyerekkönyv. Sokkal inkább szól a felnőttekhez, és tanítja őket újra szeretni, és mindezt a leghatásosabb módon, gyerekként teszi. Kevés jobb dolog történhetne velünk olvasóként: csak nekünk és miattunk mesél egy tízéves vietnámi kisfiú, és öröm hallgatni.

Nguyễn Ngọc Thuần: Csukott szemmel nyiss ablakot. Fordította Háy János. Budapest, Európa, 2020.