Az antik tárgyú vagy kifejezetten Rómával foglalkozó történelmi regények mindig is népszerűek voltak, ma pedig kimondottan a reneszánszukat élik. A mezőny az ókori fanfictiontől (lásd Adrian Goldsworthy Roman Britain-sorozatát, Steven Saylor krimijeit, Robert Harris fiktív biográfiáját vagy Ben Kane „kardos-szandálos” lektűrjeit) a klasszikus dokumentumregényekig (Flaubert, Colleen McCullough, Thornton Wilder, Mika Waltari, Gore Vidal stb.) számos példát magában foglal, John Williams Augustusa (1972) pedig egyértelműen az utóbbi vonulathoz tartozik. Williams – aki ma leginkább a Stoner című campusregénye (1965) kapcsán ismert – az Augustusszal a Robert Graves, Sienkiewicz, Marguerite Yourcenar vagy épp Kosztolányi nevével fémjelzett, római uralkodókról szóló életrajzi regényekhez kapcsolódik, és hozzájuk hasonlóan sajátos választ ad a történelmi távolság és idegenség megteremtésének problémájára.

Williams a sci-fi és a fantasy legjobb hagyományaihoz híven nyelvi és formai eszközökkel teremti meg az időbeli távolság érzését: egyrészt bőven adagolja a korból ismerős műszavakat, neveket és latinizmusokat, no meg a tényeket és anekdotákat, másrészt episztolák és áldokumentumok formájában tálalja az első római uralkodó Gaius Octaviusból Augustusszá való átváltozásának történetét. Olyan neves személyeket szólaltat meg a korból, mint Marcus Antonius, Cicero, Agrippa, Maecenas, Ovidius vagy a geográfus Strabón. Érdekes módon

a címadó Augustus a könyv legvégéig néma,

nem tartozik a levélírók közé, és csak közvetve, mások visszaemlékezéseiből halljuk a hangját. Végül a könyv utolsó ötven oldalán egy Damascusi Nicolaushoz írott hosszú levélben vet számot az örökségével, és sorolja fel uralkodása fontosabb eseményeit.

A történet maga két részre oszlik; a kötet első felét a polgárháborúk kora és Octavius hatalmának konszolidációja tölti ki, a második pedig a béke éveinek hétköznapi visszásságaiba ad bepillantást. Utóbbiakról elsősorban Julia, Octavius lánya visszaemlékezéseiből értesülünk: e történetek éppolyan izgalmasak, mint a Julius Caesar halála utáni évek eseményei. (Furcsa hasonlattal élve:

az Augustus szerkezete olyan, mintha Tolkien A Gyűrűk Ura cselekményes része után még írt volna egy külön kötetet az államapparátust mikromenedzselő Elessar király éveiről.

) A regény kezdettől fogva rengeteg meglepetéssel szolgál a kor rajongóinak, és fiktív választ ad számos, máig megoldatlan faktuális kérdésre (vajon kit ne érdekelnének Ovidius száműzetésének „pontos” körülményei, vagy hogy miként reagált az ifjú Gaius a nagybátyja halálhírére?). Rengeteg adatot, személyt mozgat meg, akik legtöbbször épp csak utalnak az olvasó által máshonnan ismert vagy csupán elképzelt, mert a forrásokban nem szereplő eseményekre. A regényben például több említés esik Livius Augustus idejéről szóló elveszett könyveiről, melyekből a szerző számos „töredéket” ad közre.

Az episztolák és az egyéb dokumentumok, bár több idősíkot követnek, kerek történetként rajzolják meg, egészítik ki, és írják újra Róma elképzelt közösségének mítoszait. Ennyiben, mint Williams is jelzi, az Augustus a „képzelet terméke”, és mint ilyen rengeteg invencióval él. (Ismert anekdota, hogy Graves hosszú bibliográfiával vágott vissza a Claudius, az isten kritikusainak, és bár Williams nem érezte szükségét egy hasonló gesztusnak, előszavában maga is megnevezi a forrásait – láthatóan előre mentegetőzik mindazért, ami utána következik.) Másfelől a fiktív invenciók mellett pontos és érzékletes összefoglalását adja a késő köztársaságkor és a polgárháborúk politikai dinamizmusainak, a véges mennyiségű auctoritasért folyó végtelen küzdelemnek, illetve annak is, miért volt szükség Octavius reformjaira, a köztársaság társadalmi rendjének átalakítására. A történelmi Octaviusról ugyan sok mindent nem tudunk, Williams viszont egyértelműen 

a privát lét igényei és a publikus lét kötelmei közt őrlődő figuraként mutatja be,

aki – ahogy az egyik eredeti kiadás előszava írja – „úgy formálta magát, hogy a világot formálhassa”. A világot pedig úgy formálta, hogy centralizálta: a köztársaság decentralizált szabadversenye helyett a családja monopóliumává változtatta át a hatalmat, ami lezárta a polgárháborúk korát, ám számos újabb problémát hozott magával. Octavius mítoszának középpontjában az áll, hogy ő vetett véget a polgárháborúknak; az viszont már kevésbé hangsúlyos eleme e mitológiának, miszerint a stabilitás ára az volt, hogy a hatalom egy kézben összpontosult. Ide tartozó apróság (furcsa „elszólás”), hogy a magyar változat (Gy. Horváth László fordítása) lépten-nyomon császárnak nevezi Octaviust (az eredetiben: emperor), amit a közérthetőség és a konvenció indokol ugyan (Augustus mint az első római császár), mégis cinikusnak hat a történet kontextusában, amely éppen arról szól, hogy többé senki ne lehessen „rex” vagy „dictator” Rómában (még ha tudjuk is, hogy éppen ez utóbbi történik Augustus alatt).

A regény központi rejtvénye természetesen maga Augustus, aki nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy fenntartsa a személyéhez fűződő talányt. Williams princepse meghasonlott karakter, akinek meghasonlottságát a reformok érdekében hozott kollektív és privát áldozatai okozzák, míg végül az élete projektje is kérdésessé válik a számára. Mazochisztikus kötelességtudata és sztoicizmusa Marcus Aureliust idézi; pontifex maximusként nem csupán az áldozati állatokat áldozza fel, de a barátait, a lányát és önmagát is, és az sem véletlen, hogy csak élete nagy betegségei idején találja meg a lelki nyugalmát. 

Az álláshalmozó, inszomniás bürokrata mögötti emberfeletti istenség (és az amögötti vézna kisgyerek-öregember) bonyolult képlet,

akihez keveseknek van kulcsa. Lelki alkatának megértéséhez Maecenas jár a legközelebb, amikor Horatius versírási módszerét idézi: „megvárom, míg az érzés szándékká szilárdul. Ekkor elgondolok egy célt, a lehető legegyszerűbbet, ami felé ennek az érzésnek haladnia kell […] Azután megkomponálom a verset, igénybe véve minden eszközt, ami rendelkezésemre áll. […] De a lényeg: a cél, amikor végül elérem, sohasem az, amit eredetileg elgondoltam” (55). Octavius célja, a Pax Romana, amit végül elért, nem egészen az, amit Gaius elgondolt aznap, amikor értesült nagybátyja haláláról. (Talán nem lövünk le semmiféle poént, ha eláruljuk: az ifjú Gaius reakciója sokkal szenvtelenebb volt, mint amilyennek a sétáját távolról figyelő barátja vagy az olvasó hitte volna.)

A történelmi tények és fiktív „easter eggek” mellett más, irodalmi örömökkel is szolgál a regény. Kaleidoszkópja közös rejtvényfejtésre buzdítja az olvasót, aki egyre messzebbről lát rá a levélmozaikokból kirajzolódó képre. A kép nem ad ki teljes történeti tablót, ám érzékelteti a mögöttes történelmet, és talán éppen a történelem mozaikdarabjai a regény leginkább didaktikus, legkevésbé sikerült részei – ilyen például Octavius irritálóan hosszú értekezése az utolsó levélben Arminiusról, bár ez a félholt-delíriumos elme fecsegésének is betudható. A levelek hol visszafogott, hol szenvedélyes stílusa az antikvitás (magyar nyelvű) klasszikusait idézi, és mindvégig azt az érzést kelti bennünk, hogy talán eredeti (és részben valóban létező, eredeti) szövegeket olvasunk. A bennük foglaltak magától értetődősége, lévén a címzettjeik által is jól ismert eseményekre utalnak, csak fokozza az immerziónkat; a hadparancsok hitelesnek hatnak, az idézett versek pedig jól ellenpontozzák az utóbbiak lakonikusságát. A regény legsikerültebb fejezetei mégis azok, ahol a levélírók elidőznek egy-egy pillanatnál, gesztusnál, vagy amikor egymást győzködik valamely triviális apróság, körülmény miatt. Ilyen passzus Caesar levele a prológusban, amelyben hosszasan érvel amellett, hogy miért küldi Octaviust Apollóniába Róma helyett, vagy Agrippa visszaemlékezése arról, hogyan nézett Antonius Cleopatra távolodó hajója után az actiumi vereségekor.

A fentiek alapján talán sejthető, hogy az Augustus több szempontból sem könnyű olvasmány. Nyelvi, formai, narratív akadályain, patetikus, dagályos vagy épp túlzóan sztoikus passzusain túl mégis többet találunk benne, mint amit az első fejezetek alapján elképzeltünk.

John Williams: Augustus. Fordította Gy. Horváth László. Budapest, Park, 2022. 396 oldal, 4499 forint.