Ha Fernanda Melchor könyveiről van szó, a kritikák, olvasói vélemények és reklámszövegek mind borzasztó élményt ígérnek. „Könyörtelen regény, amelyben alászállunk a pokolba”, áll az Ábrándozók fülszövegében, „brutális história”, ajánlja kiadója a Hurrikánok évadát. Még ha elsőre hatásvadásznak is tűnnek ezek a túlontúl sötét jelzők, kétségtelen, hogy Melchor történetei komoly érzelmi kihívások elé állítják az olvasót: haragot, undort, feszültséget keltenek benne. Viszont az idegborzoló szórakozásnál jóval többet nyújtanak: okos, árnyalt, rendszerkritikus művek, melyek a hímsovinizmus negatív hatásairól, a macsó kultúráról és a patriarchális társadalomról, a nők rendszerszintű elnyomásáról, a reménytelen szabadságvágyról és a lelki bezártságról mesélnek nekünk.

Az 1982-ben született, mexikói Melchor kevesebb, mint tíz év alatt négy könyvet publikált, s már a legkorábbiban is kulcshelyszín az otthona, Veracruz állam, melyet Melchor irodalmi világgá formált. A történeteiben ez a régió a nincstelenek, a lecsúszottak, a drogkartellek és bűnbandák kedvelt helyeként, a szegénység, az erőszak, a társadalmi egyenlőtlenség melegágyaként jelenik meg, és két magyarul elérhető regénye, a Hurrikánok évada és az Ábrándozók is itt játszódik.

Melchor könyvei műfaji szempontból nehezen kategorizálható alkotások:

keverik a fikciót és a valóságot, a true crime, a gótikus rémtörténetek, a noir, sőt, a body horror elemeit.

 Ám talán fontosabb kulcs hozzájuk a bűnügyi újságírás, azon belül is egy egészen különleges mexikói műfaj, az úgynevezett nota roja. Ezekben az utcán árusított, bűncselekményekkel, balesetekkel, katasztrófákkal foglalkozó lapokban szenzációhajhász sztorikat lehet olvasni a bűntettek helyszíneiről, halottakról készített harsány képekkel és harsogó, gúnyos szalagcímekkel illusztrálva. Melchor regényötletei vállaltan merítenek az ilyen tényfeltáró és tabloid cikkekből, akárcsak a veracruzi városi legendákból és útszéli szóbeszédből. Viszont nemcsak tematikusan támaszkodnak ezekre a forrásokra, hanem a nyelvteremtésben is: 

Melchor kifinomult szövegei egyszerre líraiak és nyersek

– visszaköszön bennük az egyszerű, mindennapi szóbeliség szabadossága és intenzitása.

Ami az irodalmi inspirációkat illeti, Melchor főként Márquez, Faulkner, Capote nevét, prózaszövési technikáját, tényirodalmi kísérletezését szokta kiemelni, de még náluk is izgalmasabb irodalmi elődnek tekinthetjük a huszadik századi amerikai irodalom elfeledett különcét, Hubert Selby Jr.-t. Selby szintén a mélyszegénységben élő, nélkülözésbe belefáradt és örökös fájdalomba belebolondult emberek erőszak, drog és szexuális kizsákmányolás uralta, kilátástalan világát jelenítette meg, méghozzá Melchorhoz hasonló kendőzetlen stílussal. De a két szerző karakterei másban is kapcsolódnak: ugyanaz az elértethetetlennek tűnő vágy hajtja őket, hogy kiszabaduljanak abból a közegből, amely fogva tartja, fojtogatja őket.

A szabadság jár a Hurrikánok évada lecsúszott szereplőinek fejében: az, hogy összekaparjanak egy kis pénzt, és akár rablás és gyilkosság árán, de maguk mögött hagyják a nyomort, és ugyanez foglalkoztatja Polót, az Ábrándozók tinédzser főszereplőjét is. A regény helyszíne egy Paradájz nevű fiktív mexikói lakópark, egy falakkal körülvett, kamerákkal védett, elszeparált oázis, ahol a tehetősebb polgárok kényelemben és biztonságban élhetnek, bizarr módon épp a szegény, lepusztult régió tőszomszédságában.

Ebben a lakóparkban dolgozik kertészként a középiskolából kimaradt Polo, és itt él a regény másik központi szereplője, Franco is, egy elkényeztetett, kiközösített gazdag kölyök, aki napjait semmittevéssel, evéssel, alvással és mániákus maszturbálással tölti. Ugyan Polót és Francót mély egzisztenciális szakadék választja el, a szociálisan sivár élet és a családi kirekesztettség, a belülről emésztő düh hasonló tapasztalata hidat képez közöttük. Igaz, ez a híd egy barátsághoz kevés – ahhoz túl erős az egymás iránti ellenszenvük –, de egy számításon alapuló, színlelt jó viszonyhoz elég.

Végül a két srác kapcsolatát a Paradájz új lakóinak, a négyfős Muñoz-családnak a váratlan beköltözése szilárdítja meg, a család élén a napbarnított, vonzó Marián asszonnyal. Franco azonnal belebolondul az idősebb nőbe, titokban követni, figyelni kezdi, majd egyre vadabb, mániákus szexuális terveket sző róla. Miközben Polo szinte az utolsó pillanatig kételkedik abban, hogy a röhejes, nagyzoló Franco részeges gondolatait komolyan kellene venni, a fiú Marián asszony iránti megszállottsága titokban mocskos, dermesztő tervben manifesztálódik, a tervhez pedig pont jól jön az elkeseredett Polo segítsége.

Melchor mind a négy eddigi műve alapvetően bűntörténet, mind ügyesen használja a gótikus irodalom misztikumát, a thrillerek lendületét és feszültségét, azonban egyik sem hagyományos értelemben vett krimi.

 A Hurrikánok évadában és az Ábrándozókban is egy bűnügy a cselekmény gerince, de Melchort nem az eset felderítése érdekli, nem is bajlódik rejtélyszövéssel, vagy az elkövetők személyének eltitkolásával. Inkább azzal foglalkozik, hogy mélyreható pszichológiai portrét fessen a tettesekről, ezáltal bemutassa a bűntett mögötti pszichológiai és társadalmi tényezőket.

Ugyanakkor a stílust, szerkezetet tekintve Melchor nem sokat változtatott a korábbi kötetek bevált receptjén. Az Ábrándozók története is főként visszaemlékezések, nézőpontok és idősíkok közötti dinamikus váltakozásból, kirakósszerűen, darabokban tárul fel az olvasó előtt. Ehhez itt is egy távolságtartó, objektív és ítéletmentes külső narráció adja a keretet, amelyet Melchor tudatfolyam-leírásokkal, belső monológokkal szakít meg, így próbálja bemutatni szereplői amorális, bizonytalan belső világát. Ezzel együtt Melchor írásmódja is valamelyest egyszerűsödött: kevesebb az oldalakon át kavargó, összetett mondatmonstrum, és több a rövidebb, egyszerűbb szakasz, 

közben azonban ugyanúgy mindent (képeket, metaforákat) átitat a fülledt, baljós szexuális feszültség.

Amiben viszont markánsan eltér a két mű, az a szimbólumrendszer. Mindkét regényben árnyaltan jelenik meg az erőteljes babonásság, a népi hiedelem misztikuma, a mexikói halálkultusz, ám az Ábrándozók sokkal inkább különböző bibliai utalásokkal játszik.

Míg a gondosan körülkerített, elzárt Paradájz a vad, élénk színű és buja növényeivel, idilli légkörével maga az Édenkert, a titokzatos Marián asszony felbukkanása a bűnbeesés lehetőségét kínálja fel a fiatal szereplőknek.Akik közül Franco bizarr alakja a regény egyik legizgalmasabb eleme: az elhízott, gyermetegkamaszsrác , aki kezdetben inkább dundi, pajzán puttóra emlékeztet, a történet vége felé beleőrül a vágyba, és egyre inkább őrült luciferi figurává válik. És talán az sem véletlen, hogy Polo unokatestvérét Miltonnak hívják, hogy Polo és Franco rémes tettének hatására lakóparkból egyszerre földi Pokol lesz, és hogy Polo „kiűzetése” a Paradájzból nemcsak menekülésként, hanem feltámadásként, sőt újjászületésként is felfogható.

Ám

az Ábrándozók megragadható sokkal egyszerűbb megközelítésben, egy szerencsétlen fiú szomorú felnövéstörténeteként.

 Polo fejében a gyűlölet, a szexuális vágy, a frusztráció, a félelem szétválaszthatatlanul eggyé olvad. Nincs senkije és semmije: a főnöke lenézi, az anyja és lány unokatestvére semmirekellőnek tartja, az apjával nincs kapcsolata, erősen patriarchális beállítottságú nagyapja pedig, akihez valamelyest kötődött, már meghalt. Az egyetlen rokona, akit követni tudna, a bátyjaként tisztelt fiú unokatestvére: ő az egyetlen, aki próbálja megmenteni, ösztönözni, távol tartani a bűn világától – de persze Polo ezt is csak elutasításként éli meg.

Minden adott hát, hogy együttérezzünk a fiúval, és tulajdonképpen ez is Melchor irodalmának egyik izgalmas tétje: hogy képes-e empátiát kelteni ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Szerencsére szerzőnktől távol áll a didaktikus moralizálás, inkább azt sugallja, hogy miközben Polo és Franco döntése egyszerre érthető és érthetetlen, mindenképp komplex folyamatok következménye. Legalább annyira unalomból és szórakozásból, mint rendszerszíntű elnyomásból vagy a társadalmi determinizmusból fakad, és szerepe van benne a családi környezetnek és a múltbeli traumáknak is. Mindeközben azonban tettük mégiscsak az erőszak univerzalitását húzza alá, bizonyítva: 

az elnyomás, a bántalmazás nem társadalmi osztályhoz, egzisztenciához, iskolázottsághoz kötött,

így pedig a Paradájz magas falai, beirányzott kamerái sem tudják távol tartani. Már csak azért sem, mert az erőszak már rég odabent van.

Mindazonáltal Marián asszony legalább annyira fontos szereplője ennek a felzaklató történetnek. Polo és Franco szemszögén át papírvékonyan ábrázolt ponyvafigura, közhelyes MILF-fantázia. Azzal, hogy Franco önkényesen eldönti, megszerzi a nőt magának, Melchor mintha azt mondaná: hát ez a nők sorsa ebben a világban. Minden eleve elrendeltett, esélyük sincs beleszólni, az életüket bármikor elvehetik, nem győzhetik le azt, ami (vagy aki) rájuk vár. Vagy mégis? A regény csúcspontja izgalmas szerzői üzenet: a mindvégig feláldozhatónak, eldobhatónak tűnt Marián asszony, ha csak egy pillanatig is, de váratlanul aktív alakítója lesz saját sorsának, a történet pedig feminista bosszúnarratívává válik.

Végül érdemes szót ejteni a fordításról. Melchor eredeti spanyol szövegei bonyolult konstrukciók: kötődnek a veracruzi vidék sajátos dialektusához, és roskadásig vannak szlenggel és vulgarizmussal. Nehéz visszaadni ezt a sokszínűséget, úgyhogy elismerés illeti Vajdics Anikó fordítót, aki úgy teremtette meg Melchor mindkét regényének magyar változatát, hogy megmaradt az elsöprő elementáris erő, a ritmus, az atmoszféra, az agyzsibbasztóan dühítő, ösztönösen taszító hatás.

Ha nem is olyan váratlanul lehengerlő élmény, mint a Hurrikánok évada, mert valahogy kimértebb, tudatosabb és megcsináltabb, az Ábrándozók rendkívül figyelemreméltó regény. Csak a magyar címével nehéz kibékülni, már csak azért is, mert az eredeti (Páradais) egyetlen szóba sűríti az Amerika szimbolizálta gazdagság illúzióját és annak lehetetlenségét a főhős számára. A lakópark neve Polo öntelt főnökétől ered, aki így oktatja beosztottját: „Paradájz, szólt rá Urquiza gúnyosan mosolyogva, amikor másodjára sem sikerült rendesen kiejtenie azt a kibaszott gringó szót. Paradájz-nak mondják, nem Paradíszé-nek; gyerünk, mondd utánam: Pa-ra-dájz.” (60) De végső soron az Ábrándozók címben is van igazság, mert a szereplők sokat ábrándoznak: látszólag a pénzről, kocsikról, szexről és hatalomról, de a lelkük mélyén az összetartásról, az elismerésről, és hogy „szabadok legyenek, szabadok, a kurva életbe, szabadok, bármi áron.”

Fernanda Melchor: Ábrándozók. Fordította Vajdics Anikó. Budapest, Európa, 2024. 192 oldal, 4999 forint