A szakemberek szerint az olvasás – többek között – azért is jobb, mint a film- vagy sorozatnézés, mert a belső képalkotásnak köszönhetően sokkal gazdagabb, építőbb élményt nyújt, mintha az elme mindent készen kapna. A vezércsel című regény e tulajdonsága sérülhet, hiszen – mivel az első magyar kiadás csak tavaly ősszel érkezett meg – sokan már az adaptáció ismeretében vették a kezükbe, ráadásul a borítója sem hagyja feledni a minisorozatot. De nekik is érdemes továbblapozniuk, mert bár a szöveg így a képzeletüket kevésbé, az érzelmeiket annál inkább aktivizálja.

Az itthon is toplistás szériát nézve a cinikusabbak könnyen arra gyanakodhattak, hogy a sakkban magára találó nehéz sorsú fiatal lány sztorija a Netflix megrendelésére született. Aki viszont jobban odafigyelt a stáblistára, esetleg már felfedezte a nálunk Szabó Luca fordításában megjelent regényt, azzal szembesült, hogy Beth Harmon diadalmenetét már 1983-ban megírták. Walter Tevis saját bevallása szerint az eszes nők („brainy women”) iránti tiszteletét szerette volna kifejezni a történettel, amely a sakkhoz értők számára kivételes szellemi csemege.

Egy ilyen műnél fennállhat a veszély, hogy a laikusoknak fárasztó és élvezhetetlen lesz a sok részletes, szakkifejezésekkel tarkított játszmaleírás, de A vezércselben ezek olyanok, mint egy csatajelenet a Trónok harcában.

 Lehet, hogy nem minden mozzanat világos, és néha el is veszítjük a fonalat, de a háttérsztori és a főhősök iránti szimpátia nem hagyja, hogy lankadjon az érdeklődésünk. Beth érzelmei ráadásul a versenyek alatt felerősödnek, legyen szó a játék puszta öröméről, a győzelmi mámorról vagy a frusztrációról, a félelemről, sokszor egyenesen a pánikról. Mindegyik játszma róla szól: szinte lényegtelen, hová lépnek a figurák, és milyen stratégiát alkalmaznak az ellenfelek.

„Borgov minden habozás nélkül király háromra lépett a futóval, így védve a királyát. Ez nekem miért nem tűnt fel? – döbbent meg Beth. Hiszen elég sokáig nézte a táblát. Ha most azzal a gyaloggal lép, amellyel eredetileg lépni akart, elveszíti a vezérét. Hogy lehet, hogy ezt nem vettem észre? Úgy tervezte, hogy felfedett sakkal fog fenyegetni, miután a vezért az új mezőre lépteti, és ezt Borgov azonnal kivédte egy vérfagyasztóan nyilvánvaló lépéssel. A lány a borotvált, rendíthetetlen orosz arcot nézte, látta, milyen szépen kötötték meg a nyakkendőjét éppen a férfi súlyos álla alatt, és olyan félelem lett úrrá rajta, amely kis híján megdermesztette az izmait” (208).

Ezekben a pillanatokban érezhető igazán, hogy ki ez a zárkózott, szorongó lány, akinek a sakk az öröm és a sikerélmény mellett menedéket is jelent.

Hogyan látja ellenfeleit, milyen következtetéseket von le a külsejükből, a viselkedésükből, és miként tükrözik vissza mindezek az ő személyiségét. Beth életét és pszichéjét a kontroll tartja egyben: akkor érzi magát biztonságban, ha ő irányíthat. Amint ez veszélybe kerül, elfogja a rettegés.

Mindez könnyedén levezethető a zaklatott gyermekkorból, amelynek ábrázolását Tevis nem viszi túlzásba. Nem rémisztget dickensi borzalmakkal, az árvaházi évek elbeszélésekor is csupán azt a hétköznapi felelőtlenséget és lelketlenséget mutatja be, amelyet az intézetben nevelkedett gyerekek nem csak az ötvenes években élhettek át. Ez az időszak a sorozatban kisebb változtatással jelent meg, így ha a regényt olvassuk később, néhány mozzanat újraértelmeződik. Emellett egy erősen Netflix-idegen epizód is helyet kapott itt: Beth afroamerikai barátnője, Jolene egy éjjel olyasmivel próbálkozik a nála négy évvel fiatalabb kislánynál, amit egy felnőtt esetében egyértelműen szexuális visszaélésnek tekintenénk.

Így azonban, hogy az elkövető is csak tizenkét éves, inkább a szeretethiány és a gyermeki kísérletezgetés számlájára írhatjuk azt, amit Beth erőszaknak és „borzalmasan ijesztőnek” él meg. Jolene kegyetlenül megtorolja az elutasítást:

„– Nálad rondább fehér csajt még sosem láttam – suttogta Jolene jó hangosan, hogy mások is hallják. Beth éppen a kis gabonapelyhes dobozért állt sorba, amikor a lány odament hozzá. –Ronda az orrod, az arcod is, és a bőröd olyan, mint a smirgli. Te legalja, fehér, csóró szuka!

Jolene emelt fővel ment tovább a rántottához.

Beth semmit nem szólt, mert tudta, hogy amit hallott, igaz” (31).

Sejthető, hogy ez a jelenet miért nem kerülhetett be a sorozatba, de ennél a felismerésnél sokkal fontosabb, ami az utolsó mondatból kiderül: 

hogy Beth mennyire rezignáltan, passzívan áll ehhez az igazságtalan és megalázó helyzethez – ahogy minden máshoz is, ami történik vele.

Ebből az állapotból menti ki a sakk, amelyben kizárólag az agy számít: a külső és az előélet senkit nem érdekel. A játék (látszólagos) kiszámíthatósága és logikája védőburkot képez körülötte, de egyben el is szigeteli, ami „odakint” már több hátránnyal jár. Az autisztikus vonásokkal rendelkező lány nehezen teremt kapcsolatot, és a sikerek ellenére is nyomasztja, hogy sokan csak a neme miatt tartják különlegesnek.

Bármilyen kiválóan játszotta őt Anya Taylor-Joy, Beth lelkének legmélyebb rétegei írásban kelnek igazán életre. Tevis a lány függőségét is árnyaltabban, kevésbé sablonosan szemlélteti. Hiába kapaszkodik már gyerekkorától a nyugtatókba, hiába szokik rá csendesen az italra is, egyetlen epizódot leszámítva mindezt ritka erős önfegyelemmel kezeli. Már az akciófilmesen feszült árvaházi gyógyszerlopáskor is olyan átgondoltságot fedezhetünk fel minden lépésében, amilyenre egy függő általában akkor sem képes, ha nagykorú. De e szokatlan tudatosság ellenére sem feledhetjük, hogy Beth még a történet végén is csak tizennyolc éves, így nem csupán egy lány a férfiak világában, hanem egy (csoda)gyerek is a felnőttek világában. Ezt hangsúlyozza a benne rejlő kamaszos düh (a szöveg visszatérő fordulata, hogy egy konfliktuskor valakit „szívesen megütött volna”) vagy az újságíró és amatőr sakkozó, filmsztár külsejű Townes iránti rajongása is.

Ha a regény első harmadában még gyakrabban emlegetett, korán elveszített szülők – hangos és nyomasztó veszekedéseikkel együtt – lassan ki is kopnak a mindennapi gondolataiból, akkor is beépültek a tudatalattijába és a személyiségébe. A kettőjükhöz való eltérő viszonyulást a szerző (és a remek fordítás) az „anya” és „apuci” szavak következetes használatával érzékelteti, miközben egy-egy apró, de jelentőségteljes emléket villant fel róluk. (A kissé hűvös, kemény anya a „kísértetek óráját” emlegeti, és arra figyelmezteti Betht, hogy „törölje meg a pináját”, az alkoholista apa viszont engedi, hogy segítsen neki a szerelésben, és dicséri az ügyességét.)

Tevis könyvéből valóban mély tiszteletet és empátia árad e maga teremtette „eszes nő” iránt, amit az eredeti címmel is kifejez. Mivel a The Queen’s Gambit szakszerű fordítása valóban A vezércsel, sajnos elvész ez az utalás Beth királynői pozíciójára. Pedig valóban uralja a regényt: olyan, mint egy magányos hős, akit néha segítők kísérnek, de mindegyikük csak egy állomás az úton. A morcos gondok, Mr. Shaibel, aki megtanítja sakkozni, Jolene, aki a konfliktusok ellenére barát marad, Benny Watts, a tehetséges rivális és alkalmi szexpartner mind nyomot hagynak Bethben, de igazán szorosan egyikükhöz sem kötődik.

Legközelebbi családszerű kapcsolata Alma Wheatley, aki férjével fogadja örökbe a tizenhárom éves lányt, és akivel ezután hamar kettesben maradnak. Hiába érkeznek két külön világból, elhagyatottságuk és természetük hasonlóságai összekötik őket, így lassan szövetségesekké válnak. A kiábrándult Alma nyomott életét felpezsdíti a lány érkezése, cserébe Beth korlátozások nélkül élhet a szenvedélyének. Mrs. Wheatley sokszor „máshol jár”, furcsák a reakciói, maga is iszogat és nyugtatózik, így klasszikus anyafiguraként gyengén teljesítene, de nem is kell, hiszen kettőjük között inkább üzleti megállapodással vegyes szoros barátság, afféle partners in crime-kapcsolat alakul ki, amelyben néha a felnőtt–gyerek-szerep is felcserélődik.

Az író őszinte csodálatának másik tárgya maga a sakk, ami nemcsak a játszmaleírásokban nyilvánul meg, hanem abban is, ahogyan e sportágat lefesti. Tisztességes játékosokkal teli, gyilkos rivalizálástól mentes, idealizált közeg ez, amiről könnyedén elhihető, hogy Beth számára gyógyítóbb bármely pirulánál.

Egyetlen dolog vészjósló benne: az oroszok jelenléte, akiknek ábrázolásában és Beth tőlük való félelmében az Egyesült Államok hidegháborús frusztrációja is benne van. De ezek a komor, sötét emberek, akik „amerikaiakat esznek reggelire”, elsősorban még mindig sakkozók. Őket pedig Tevis képtelen lett volna rossz színben feltüntetni.

Walter Tevis: Vezércsel. Fordította Szabó Luca. Budapest, Gabo, 2020.