O tempora, o mores! (Jonathan Franzen: Keresztutak)
Fotó: 1749
O tempora, o mores! (Jonathan Franzen: Keresztutak)

Valóban válságban-e a "férfiirodalom"? Miben hasonlít a hatvanas évek Amerikája az itt és mosthoz? És vajon saját öregedésére reflektál-e Jonathan Franzen legújabb regénye? Gács Anna kiváló kritikájából kiderül!

Russ Hildebrandt segédlelkészt megalázták: nemkívánatos személynek nyilvánították saját templomának Keresztút nevű ifjúsági csoportjában. A csoport Russnál egy generációval fiatalabb karizmatikus vezetője a rábízott fiatalokkal karöltve a segédlelkész szemére hányta, hogy prédikációs és pedagógiai stílusa nem képes megszólítani a fiatalokat, magyarán, hogy elszállt felette az idő. A Russt érő megaláztatás ironikus mitikus eseményként működik Jonathan Franzen legújabb regényében. Bár már az első lapokon értesülünk a néhány évvel korábbi esetről, Russ hatalmas sérelméről, és az elbeszélés újra és újra felemlegeti, majd csak jó kétszáz oldallal később olvashatjuk el részletesen, mi is történt azon a bizonyos kiránduláson, ahol Russ ciki figuraként lepleződött le a reábízott fiatalok – köztük saját nagyobbik fia – szemében. Russ trónfosztása az egyházközség ifjúsági csoportja és saját gyermekei számára is kulcsmomentum, amelyet nemcsak állandóan felemlegetnek, de rituális cselekvések katalizátora is: a trónfosztó ifjúsági vezető a regény egyik legteátrálisabb jelenetében megmossa a korábban általa porba alázott Russ lábát.

De vajon tényleg annyi volna mindössze a negyvenes évei vége felé járó Russ bűne, hogy öregszik?

Hogy az ízlése, az öltözködési és beszédstílusa, a kulturális-politikai meggyőződései nem találnak visszhangra a harminc évvel fiatalabb kamaszoknál? Hogy hiába a jószándék, tettei mást jelentenek az új időkben, mint egykor? Hogy vezércsillagai: a pacifizmus, az övétől eltérő kultúrák elismerése, a társadalmi igazságtalanság elleni harc és a kisebbségek tevőleges segítése ellentmondásos célokká váltak a hatvanas-hetvenes évek fordulójára?

Mivel Russ mennonita neveltetésénél fogva pacifista, a második világháborúban megtagadja a szolgálatot, a vietnami háború idejére azonban gyermekei generációja szemében nem harcolni annyit tesz, hogy „szegények meg tanulatlanok meg feketék kénytelenek harcolni” az ember helyett (I, 111). A navahó indiánok arizonai rezervátumában fiatalkora óta végzett segítő munkája az indiánok fiatalabb generációja szemében leereszkedő öntetszelgésnek tűnik. Vagy Russ megaláztatása valahogyan mégiscsak megérdemelt büntetés hétköznapi, gondolatban és tettben elkövetett bűneiért: azért, hogy türelmetlen és zsarnoki a gyerekeivel, elégedetlen hozzá hasonlóan öregedő feleségével, akit sok-sok bénázás után sikerül elárulnia és félig-meddig megcsalnia, és azért, mert nevetségesen hiú? Mi köze van egymáshoz a kulturális-társadalmi normák változásának és az erkölcsnek? A Keresztutak ilyen kérdéseket tesz fel, miközben elénk tárja a Hildebrandt család néhány hónapját 1971 és 1972 fordulóján, az apa, az anya és három gyerek szemszögéből elmesélve.

A regény amerikai és brit recepciója Russ kegyvesztetté válását jellemzően Franzen önreflexív gesztusaként olvassa. A recenzensek általában kiemelik a hasonlóságot a középkorú, idejétmúltságával lélektani és morális síkon is szembesülő Russ és a hatvan körül járó Franzen státusa között. Az amerikai irodalom megingathatatlan klasszikusának és gyűlöletesen pökhendi figurájának is tartott Franzen a Javítások (2001, magyarul 2012) elsöprő sikere után vált egyre inkább megosztó személyiséggé, amit többféleképpen szokás magyarázni. Egyesek szerint egyszerűen nem írt több jó könyvet, esetleg már a Javítások sikere is csak profi PR-hadjárat eredménye volt, mások az identitáspolitikai szempontú olvasás megerősödésével magyarázzák trónfosztását (nem egyszerűen csak fehér férfi író voltával, hanem könyveinek sztereotip nő- és kisebbségábrázolásával), megint másokat pedig Franzen provokatív, fiatalabb generációk kulturális meggyőződéseit és gyakorlatait kigúnyoló megnyilatkozásai zavarnak.

Hogy Franzen miféle szerepet tölt be ma sokak szemében az angol-amerikai irodalmi piacon, azt jól szemlélteti a következő anekdota, amelyet egy névtelenül nyilatkozó irodalmi ügynök osztott meg az olvasókkal az Observer tavalyi riportjában. A lap összeállítása a férfi regényírók ressentimentjéről szól, vagyis arról a meggyőződésükről, hogy radikálisan romlottak az esélyeik az irodalmi sikerre, ugyanis a kiadók az olvasói igényekre hivatkozva a nőket favorizálják, amit a (feltehetően idősebb) ügynök(férfi) a következőképpen támaszt alá: „Nemrég beszéltem egy (…) 28 éves nővel. Mindig meg szoktam kérdezni a szerkesztőket, »miféle könyvet keres?«, ő pedig történetesen azt felelte, hogy »amit a legjobban szeretnék, az egy többgenerációs családi dráma«. Erre én:

»mint például Jonathan Franzen regénye, a Javítások?«, és esküszöm, a hatás olyan volt, mintha a Mein Kampfot dobtam volna be.

Azt mondta, »nem, a legkevésbé sem!« Én meg arra gondoltam, hogy „de hát pontosan azt írta le!«”

A Franzent védelmébe vevő angolszász kritika tehát

hajlamos úgy olvasni a Keresztutakat, mint a sebzett oroszlán keserűen ironikus önarcképét,

 és szinte egyöntetűen Franzen egyik vagy a legjobb regényének mondják, elsősorban minden eddiginél melegszívűbb emberábrázolása miatt. Rendre kiemelik – felteszem, nem utolsó sorban Franzen kanonikus helyét megerősítendő – az anya és az indiánok figuráját, mint annak cáfolatát, hogy Franzen írásmódja bármi kívánnivalót hagyna maga után a nők vagy a kisebbségek tagjainak ábrázolása terén.

A magyar olvasó perspektívájából ez elsősorban érdekesség, és Franzen itteni státusát feltehetőleg nem fogja befolyásolni, mint ahogy annak sem nagyon látjuk nyomát, hogy a férfiírók kiszorulnának a nyilvánosságból a nők javára, sem hogy a szélesebb olvasóközönségben az identitáspolitikai szempontú olvasás bármilyen pozitív rezonanciát keltene (bár ettől függetlenül a férfiszerzők ressentimentje mintha itt-ott már nálunk is felütötte volna a fejét – legalább ebben tehát tartjuk a lépést). Ami viszont szerintem a közvetlen angolszász kontextustól eltávolodva is fontos, az az, ahogyan Franzen regénye egyik fő témájává teszi a kulturális normák változása és az erkölcs, illetve autenticitás kapcsolatának a kérdését. Túl a nagyon érzékeny és humoros figurateremtésen, ennek a problémának a komplex, de alapvetően szkeptikus megfogalmazása volt számomra a legizgalmasabb a Keresztutakban.

Egy fiktív kisegyház Chicago melletti, fiktív kisvárosi körzete jelöli ki a regény világát. A kicsiségre még a korábbi Franzen-regényeknél is nagyobb hangsúly kerül: Russ még csak nem is lelkésze ennek a miniatűr világnak, csak segédlelkésze, az egyházközségnek nem is az egészét, csak az ifjúsági csoportját ismerjük meg alaposan (melynek rajza Franzen esszéiből kikövetkeztethetően önéletrajzi élményeken alapul), a főhősöket meghatározó morális tépelődések pedig többnyire hétköznapiak, és jellegzetesen életkorhoz kötöttek: a szülők a midlife crisistól, gyermekeik a kamaszkor és a fiatal felnőttkor már-már tankönyvi dilemmáitól szenvednek. Hétköznapi gyötrelmeik, árulásaik és bűntudatuk szövetén itt-ott súlyosabb események ütnek át, de valahogy ezek is úgy vannak előadva, hogy lényegüket tekintve belesimulnak a hétköznapiság tapasztalatába.

Russhoz hasonlóan Marion, az anya is az öregedés, a testi romlás rémével, illetve egy soha meg nem vallott fiatalkori szerelmi kaland, egy szexuális abúzus és egy súlyos idegösszeroppanás emlékével viaskodik. Clem, a legidősebb, már egyetemista fiú a pacifista apja elleni lázadásból lemond kivételezettségéről, és kérvényezi, hogy a diákmentességét feladva hadd menjen harcolni Vietnámba, de lekési a lehetőséget, és egy perui hegyi faluban végzett fizikai munkával próbál a korábbinál valódibb élettapasztalatra szert tenni. A végzős középiskolás, szenvedélyesen vallásos Becky (az egyetlen lánygyermek) szárnyalónak ígérkező karrierjét feláldozza középszerű zenész szerelméért, és a regény végére az unalmas kispolgári hétköznapokban találja magát. A számomra legkarizmatikusabb szereplőnek, a kimagasló intellektuális képeségekkel megáldott kamasz Perrynek pedig éleselméjű erkölcsfilozófiai okfejtéseit lassan felszámolja elhatalmasodó drogfüggősége. (A negyedik gyermeknek, a Judson nevű kisfiúnak még nincsenek morális gyötrelmei, és így saját nézőpontja sem a regényben, ő a többiek számára az ártatlanságot testesíti meg: „Judson volt Perry legfőbb bizonyítéka a szeretet létezésére” – I, 33). 

Ötük váltakozó nézőpontja, eltávolodásaik és kibéküléseik pulzálása, szüntelen önvizsgálatuk, képzeletbeli és valós dialógusaik határozzák meg a hatszáz oldalas regény ráérős folyását.

A figurák és az események hétköznapisága, erkölcsi tépelődéseik minuciózus taglalása és az egészre rávetülő mitikus-vallási dimenzió hármasa sajátos feszültséget, ironikus-filozofikus erőteret hoz létre Franzen regényében, mely, úgy tudni, egy trilógia első kötete, s a következő kettőben ugyanezeknek a szereplőknek a sorsát követhetjük majd nyomon napjainkig. Kulcs minden mitológiához, ez a trilógia alcíme az eredeti kiadásban (mely a Pék Zoltán szokás szerint profi fordításában megjelent magyar kiadásból rejtélyes módon hiányzik), ami egyfelől a hétköznapi családtörténet mitikus olvashatóságát vetíti elő önironikus nagyotmondással, másfelől viszont visszautal minket a tizenkilencedik századba. A cím ugyanis George Eliot Middlemarch című regényében szerepel, ahol a gőgös és tehetségtelen Edward Casaubon lelkész ambiciózus, de soha el nem készülő enciklopédikus műve viseli. Casaubon, aki azért házasodik meg, hogy kezes asszisztensre tegyen szert a nagyszabású munkához, maga is belátja, hogy tervezett műve és saját műveltsége felett elszaladt az idő. Franzen regényének alcíme tehát egyszerre jelöli ki a családi perpatvar dimenzióit (elvégre a mítoszok nagyrészt családi perpatvarokról szólnak), vezeti be a családi kizsákmányolás korszerű témáját és utalja saját vállalkozását és saját magát az idejét múlt projektek sorába.

Franzen regényében a kulturális, a társadalmi és az erkölcsi normák szorosan összekapcsolódnak egymással, és folyamatos bizonytalanságban vagyunk a tekintetben, vajon a menőséggel vagy a szalonképességgel szemben a jóságnak vannak-e időtől független kritériumai. Maga ez a kérdésfeltevés köti a legerősebben a tizenkilencedik századi regényhez Franzen demonstratíve korszerűtlen vállalkozását. A szereplők szüntelen harca környezetükkel és önmagukkal azért, hogy valamiféle autentikus tapasztalathoz jussanak, viszont inkább az egzisztencialista prózatradíciót idézi meg. A különböző normák személyiségalkotó szerepe Franzennek mindig is fontos témája volt. A szereplői szemszögére, tudatára, élményeire szorosan tapadó, harmadik személyű elbeszélésmódja különösen alkalmas arra, hogy az őket meghatározó intellektuális struktúrákkal folytatott viaskodásukat színre vigye, legyen szó akár ideológiákról, akár a család és a közvetlen környezet elvárásairól, a pszichológiai és életmóddivatokról vagy politikai küldetésekről. Ezek közé lép most be új szereplőként a vallás mint az öt főhős közül négy számára alapvető világ- és önértelmezési keret (egyedül Clem ateista). Ebben az értelemben, azt gondolom, hogy noha a szereplők istenről folytatott elmélkedései és imái is gyakran szerepelnek a szövegfolyamban, és a két nőfigura saját életének egy-egy epizódját a gonosszal való találkozásként értelmezi, a Keresztutak nem szól jobban a vallási élmény természetéről, mint Franzen bármelyik korábbi regénye bármely másik, a közelmúlt Amerikájában fellelhető ideológiáról vagy intellektuális trendről. Most is az a folyamat a fontos, melynek során a szeretetre méltóan esendő hősök fogódzókat keresnek önértelmezésükhöz, céljaik, viszonyaik, bűntudatuk megfogalmazásához, lélektani, vallási, kulturális vagy politikai értelemben autentikusnak tekinthető élményeik megéléséhez.

A Keresztutak nemcsak azokról a kulturális folyamatokról ad képet, amelyek a kor  közép-nyugati amerikai kisvárosát felforgatják de ami ennél is fontosabb,

azt is látjuk, hogyan értelmeződik át az autenticitás fogalma és tapasztalata ezeknek a változásoknak a következtében.

 A szereplők jellemzésének egyik legfontosabb eszköze a kulturális tájékozódásuk, preferenciáik és fogyasztásuk (a ruháktól a drogokig). A regény címe és a keresztény ifjúsági csoport neve a fekete bluesénekes Robert Johnson 1936-os számát idézi meg, mely az ördöggel való paktumáról szól, amelyet azonban a Russnál fiatalabb szereplők a Cream feldolgozásából ismernek. Russ nézete szerint a feldolgozás arra vall, hogy „[h]árom amerikai fickó lenyúl egy autentikus fekete-amerikai blueslegendát, és úgy tesz, mintha a saját zenéjük lenne” (I, 19 – kiemelés az eredetiben). A segédlelkésznek azonban meg kell tapasztalnia, hogy az ő általa autentikusnak tartott kulturális és spirituális formák (Johnson zenéjén túl például a nevadai rezervátumban élő indiánok életmódja és istentapasztalata) és politikai döntések (például a fekete polgárjogi mozgalmak támogatása fehérként vagy a szolgálatmegtagadás) a következő generációk számára idegenek és átélhetetlenek, sőt egyenesen gyanúsak.

Persze a szülők és a gyerekek generációja közötti kulturális-társadalmi-politikai feszültség önmagában elcsépelt téma. Ami Franzen regényében bravúros, az az, hogy milyen gazdagon rajzolja fel az idő múlása és az autenticitásra, ezen belül az önzetlen jóságra való törekvés bonyolult viszonyát. Az idő múlása sokféle skálán zajlik. A kulturális preferenciák, divatok változásának ideje és a hétköznapok lassan csordogáló ideje mellett fontos szerepet kap az életrajz ideje (Russ és Marion hátterét, előtörténetét is megismerjük), a test változásának ideje, például a hízás és a fogyás ciklusai Marion életében. A történelem idejét a politikai mozgalmakon kívül Russ gyerekkori kisegyházának a története képviseli, mely a korai kereszténységig vezeti vissza magát. A korai kereszténységről az elbeszélő megjegyzi, hogy „Miután a régi vallásokat legyőzték, a lázadók farizeusok lettek” (II, 47), azaz az egyház(ak) története ugyanazt a mintát mutatja, mint Russ személyes hanyatlástörténete a menőségből a cikiségbe – ami megint csak jelzi, hogy Franzen korántsem sugallja, hogy a vallások világértelmezése időn kívülibb volna másféle struktúráknál. A hétköznapok idejére Franzen ráilleszti a legnagyobb keresztény mítosz, az üdvtörténet idejét: a könyv két nagy részre van osztva, az első címe Ádvent, a másodiké Húsvét, de nem nagyon igazít el a tekintetben, hogy mi köze a cselekmény nagy részét adó négy hónap történéseinek az üdvtörténet vallási-mitikus időn kívüliségéhez.

A különböző léptékű folyamatos változások közepette próbálják tehát a szereplők megragadni azokat a biztos pontokat, ahonnan nézve legalább saját élményeik valódiságáról és cselekedeteik helyességéről, önzetlenségéről dönteni tudnának. Ennek legfontosabb eszköze a szereplők számára a vallomás mindenféle formája, ami így fontos szövegszervező elemmé válik a regényben, kezdve attól, hogy a keresztény dogmatikától elszakadó, s inkább a kor pszichológiai divatjait követő ifjúsági közösség állandó őszinteségkényszert gyakorol tagjaira. Összejöveteleik lényegében egytől egyig meglehetősen ellenszenvesnek ábrázolt, manipulatív vallomás-szeánszok – Russ megaláztatása is egy ilyennek a következménye, ahogy az is sokatmondó, hogy Becky az egyetemi felvételi anyagába saját bátyjához fűződő kapcsolatáról ír iskolás esszét.

De 

a szövegnek ezen túl is nagy hányadát teszik ki vallomások:

Marion titkos pszichoterápiája, Russ istennel folytatott egyoldalú párbeszéde, a családtagok titokfeltárásai, önkritikája egymás előtt. A vallomások persze nem szegülhetnek szembe az időbe vetettséggel, csak ennek a hiábavaló törekvésnek lehetnek a bizonyítékai. A Keresztutak a maga egyszerre ironikus és szentimentális módján mégis beszámol néhány olyan pillanatról, ahol a szereplők az idő felfüggesztését élik át, és úgy érzik, hogy a hétköznapinál magasabb rendű, igazabb tapasztalatra tesznek szert. Perry számára ez a majdnem halálos drogvízióban ölt testet, amely során istennek érzi magát; a saját kivételességtudata ellen hadba szálló Becky számára az istennel való találkozás élményében, melynek valódiságát azonban még a saját szerelme is kétségbe vonja. És ilyen esemény a regény egyik legszebb pillanata: a Perry súlyos egészségügyi és anyagi következményekkel járó balesete után újra egymásra találó, régesrég elhidegült, egymást többször eláruló házaspár váratlanul újra szeretkezik, ami Marion számára kivételes élményt jelent: „Megcsókolta, és minden felcserélhető volt. Nemcsak Russ meg a másik férfi, nemcsak ő meg a másik nő, de a jelen és a múlt is.” (II, 175.) Az időbe, társadalomba, kultúrába, vallásba, önazonosságba vetettség egy pillanatra felfüggesztődik. Aztán minden folyik tovább.

A Keresztutak olyan korszaknak mutatja az amerikai hatvanas-hetvenes éveket, ahol még a perifériák perifériáján is nemhogy egy életen, de pár éven belül is a társadalmi normák radikális változását kellett átélni. Ez a tapasztalat biztosan rezonál a mai nem egészen fiatal olvasók sokaságával, nemcsak az Egyesült Államokban, és nem csak akkor, ha valaki a saját státusvesztésén keresztül szerzett bizonyságot róla. Jonathan Franzen végtelenül finom lélektani megfigyelésekre, a szereplők tudatának, személyiségének ráérős felépítésére hagyatkozó, keserűen szatirikus prózája mind a két korszaknak fontos – megkockáztatom, időtálló – rajza.

 

Jonathan Franzen: Keresztutak I-II. Fordította Pék Zoltán. Budapest, 21. Század Kiadó, 2021.  628 oldal, 5990 forint.

A kritika szerzőjéről
Gács Anna (1970)

Irodalomkritikus, kultúrakutató, egyetemi oktató. Legutóbbi kötete: A vágy, hogy meghatódjunk: Tanulmányok a kortárs önéletrajz-kultúráról (Magvető, 2020)